Atlanta bronzérmese a kanizsai zsűriasztalnál

Női kézilabda, 1996, Atlanta, olimpia, bronzérem – Mátyás Auguszta. No meg akárhogy is nézzük, de a történetbe beleszőhetjük, ahonnan indult: Nagykanizsa. A kézilabdázó sportpályafutása – lényegében egy kiváló nagykanizsai állományból indulván –, annak főbb mérföldkövei rengeteg – itteni – sportkedvelő számára biztosan jól ismertek. A kanizsai balátlövő a 38 válogatottsága mellett a női kézilabda NB I-ben ötször is gólkirályi címet zsebelhetett be, emellett pedig – mondjuk még ráadásként – számtalan európai kupameccs részese, nem egy alkalommal nélkülözhetetlen játékosa lehetett.

Nem véletlen a bevezetőben említett kitétel, hiszen ne feledjük, a kanizsai Olajbányász SE-től 1992 elején igazolt a dunaújvárosi Dunaferr SE-hez, melynek színeiben magyar bajnoki és kupagyőzelmet is ünnepelhetett. Alighanem a túlcsorduló elismeréseket maga Auguszta állítaná le, célszerűbb inkább konkrét témákra fókuszálnunk. Tudván azt, hogy hogyan és miként indult pályája, kiknek a kezei alatt, valamint kik mellett formálódott, ezúttal mégis olyan momentumokra koncentrálnánk, melyekre eddig esetleg kevesebb figyelem irányult.

– Amit tényként könyvelhetünk el, Dunaújvárosban annak idején – erős képzavarral, földrajzilag főleg… – „atomcsapat” kovácsolódott össze, Újvárosról lévén szó, acélos kerettel. Mennyire számított, milyen ellenfél következett a mérkőzések sorában, ha Kelet-Európából egy ukrán vagy orosz csapat, esetleg az északi Ikast vagy Larvik jött szembe?

– Azért azt ne felejtsük el, akkori léptékkel parádés háttérrel rendelkezett a dunaújvárosi női kézilabda-együttes, s persze a csapat roppant jó játékosokból állt – szögezte le kezdésként Mátyás Auguszta, aki jelenleg a Tungsram SE technikai vezetője. – Rengeteg jó mérkőzést vívtunk a nemzetközi színtéren is, s megmondom őszintén, nem volt olyan stílus az európai porondon, mely számunkra kimondottan nem feküdt volna. Ha egy kis kitérőt tehetnék, inkább a válogatottnál mondanám azt, hogy volt egy olyan játékstílus, melyet nem szerettünk: ez pedig az a kézilabda volt, melyet Dél-Korea játszott. Elképesztően dinamikus teljesítményt tudtak bemutatni.

– Tárgyilagos és higgadt, így kézilabdázott az élsport csúcsán is?

– Erre inkább azzal válaszolnék – ha már egyből az európai színtéren nyitottuk a beszélgetést –, akkor már évek óta a Duna-parti klubban játszottam, s az 1995-ös KEK-elődöntő idején jártunk, amikor is nemes egyszerűséggel az újvárosi klubvezetők azt kérték nyomatékosan, merjek igenis a góljaim után örülni, különben retorziók lesznek (mosolyog). Megpróbáltam, ugyanakkor a legfontosabb az volt, hogy a Volgográddal szemben a döntőbe jutottunk, majd a fináléban a német TV Lützellinden ellen is sikerült nyernünk. Ott 12 gólt sikerül szereznem úgy, hogy valamennyi hetesemet, mind a nyolcat sikerült értékesítenem, úgy érzem, erre joggal lehetek büszke.

– Miként viszonyult az akkori edzőihez?

– Hát, ahogyan néhány csapattársam például az edzői szakma krémjével kedélyesen beszélt, beszélgetett, esetleg jópofáskodott, nos, ahhoz képest én úgy érzem, kimondottan zárkózott típus voltam, ezt elismerem. Lényegében én a trénereimre, mint feletteseimre, főnökeimre tekintettem, s úgy voltam vele, mindenki végezze a saját munkáját, abból baj nem lehet. Hogy aztán ez a beállítottság mennyire játszott bele, nem tudom, ugyanakkor azt is el kell fogadnom, hogy spanyolországi légióskodásom alatt nem voltam lelkileg eléggé erős. Ami végig elkísért, hogy ha jól és sokat játszottam, akkor éreztem igazán jól magam a bőrömben.

– Ha egyáltalán lehetséges felsorolni, melyek az úgymond az igazi mérföldkövek a játékos-pályafutásában?

– Biztosan nem lehet mindent átvenni, de próbáljuk meg. Még Kanizsán játszottam a Bányászban, amikor az akkori szövetségi kapitány, Laurencz László egy FTC elleni meccsre személyesen is eljött megnézni a női legfelső osztályban, s lehettem aztán válogatott. Vagy éppen Németh András, még az ÁFOR SE-ből, szeretett volna kimondottan leigazolni a dél-zalai klubtól. Számos esetben a szakvezetők talán nem mindig hittek bennem: egy Dunaferr – Fradi kupadöntőn például az én hetesem döntött, azt hiszem, azzal például immár Zsiga Gyula edzőm elismerését is kivívtam. S ha hiszi, ha nem, még ezt követően jöttek például a fehérvárit követően azok a váci évek, Pál Tibor szakmai vezetésével, amikor a piros-kékeknél – még további – három alkalommal lehettem gólkirály az NB I-ben. Volt, hogy az egyik mérkőzésemen 17 gólt tudtam lőni egyik későbbi csapatomnak, a Bp. Kőbányai Spartacus SE-nek. Aztán szakmailag az sem elhanyagolható szerintem, hogy lényegében akkor, tehát a kétezres évek elején tanultam meg példának okáért, hogyan is kell igazán jól futtából gólt lőni. Tényleg csak azt tudom mondani, rengeteg dolog történt az emberrel sportszakmai téren azokban az időkben.

– S persze ne hagyjuk ki az 1996-os olimpiát…

– Atlantának a megszerezett bronzérem mellett a varázsa számomra abban állt, amilyen sportolókkal ott találkozhattam: a mellettünk lévő szobában – a magyar olimpiai csapatból hirtelen, akit említenék – mondjuk Egerszegi Krisztina lakott. Az akkori kézilabda válogatottbeli, no meg főleg újvárosi csapattársakkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, az edzőképzések idején számtalan alkalommal futottunk, futunk össze. Az utóbbi évek, de inkább szűk másfél évtized már Nagyatád mellett Nagykanizsáról szóltak, s bár jelenleg a fiatalok felkészítését a kanizsai klubnál már nem vállaltam, a technikai vezetői feladatkör is kínál szerteágazó feladatokat.

POLGÁR László

Fotók: Polgár László

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. március 19-ei számában.)