Érdekes emberek, érdekes történetek 124. - Bajcsa, méltán lehet büszke a kulturális életére

A Város Napja alkalmából a közgyűlés Marczin Jenőné részére Bajcsa városrész kulturális életének érdekében végzett lelkiismeretes, önzetlen munkája elismeréséért a „Nagykanizsa Megyei Jogú Város Címere” kitüntető címet adományozta. 

Marczin Jenőné a bajcsai városrész közösségi és kulturális életének egyik meghatározó, elhivatott alakja. Több mint egy évtizede, 2013 óta kiemelkedő tagja a Bajcsai Kulturális Egyesületnek, ahol szervező munkájával, vezetői szerepvállalásával és pénztárosi tevékenységével egyaránt hozzájárul a közösség sikeres működéséhez. A Rezedák Hagyományőrző Dalkör vezetőjeként szívügyének tekinti a népi hagyományok és a zalai népdalkincsek ápolását és továbbadását, rendszeresen szervezve népzenei találkozókat és kulturális eseményeket. A Bajcsai Nyugdíjas Klub élén az idősebb generáció számára teremt aktív, tartalmas közösségi életet. Elkötelezett közösségszervezőként aktív szerepet vállal a helyi lakosság összekovácsolásában. Sokoldalú áldozatos munkájával, emberségével és közösségépítő erejével jelentős mértékben hozzájárul Bajcsa összetartó értékőrző közösségének erősítéséhez. 

Marczin Jenőné Gyöngyivel a bajcsai kultúrházban beszélgettünk, amelynek bejáratánál a dalkör régebbi öltözékét viselő báb hívja fel a figyelmet, míg a falon díszoklevelek, serlegek jelzik a népzenei versenyeken, a KÓTA népzenei gála minősítésen elnyert Aranypáva nagydíjakat. A napokban ünnepelték a dalkör 15 éves jubileumát, a hétvégén pedig a város önkormányzata által a Csónakázó-tónál szervezett juniálisra karaokéval készülnek. 

- Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy én is kitüntetést kapok. Azzal tisztában voltam, hogy a Város Napján átadott díjak jelentősek, azoknak súlya van, nekem pedig semmiféle végzettségem nincs ahhoz, hogy a környezetemet így felkaroljam – jegyezte meg szerényen. – Művelődésszervező sem vagyok, de szeretek itt élni, ide születtem. Amikor régebben megalakult a kulturális egyesület és elindították a dalkört, a nyugdíjas klubot, nagyon megörültem neki, hogy végre kezdetét vette valami Bajcsán. A buszon is gratuláltak, és megjegyezték, csakhogy eszébe jutott valakinek, hogy te mennyit dolgoztál ebben a 15 évben. Valahogy akkor éreztem igazán azt, hogy tényleg megérdemlem, amit kaptam. Ehhez azonban nemcsak én kellettem, hanem kellett a férjem, a családom, és mindazok az emberek, akik ugyanúgy érezték, hogy Bajcsáért tenni kell valamit. Megvan az a kemény mag, akiknek ha szólók, mindig jönnek és segítenek. Igen, köszönöm, hogy megadták nekem ezt az elismerést.

Gyermekkorból hozott tenni akarás

- Apukámtól örököltem ezt a tenni akarást, ő volt a TSZ, egyben a tanácselnök is a faluban. Nap mint nap láttam, ahogy a faluért dolgozott, küzdött, és ez ösztönösen nyomot hagyott bennem. Összetartó közösség élt az utcánkban, talán az ilyen érzelmű emberekkel lehetett úgymond ezt a munkát elindítani. Régen az volt a szokás, hogy az idősek kiültek a ház elé a padra beszélgetni. Mi fiatalok pedig, amikor otthon voltunk a gyerekekkel GYES-en, ugyanúgy kimentünk. Nyáron, ha mások este 9-kor éjszakai műszakba indultak dolgozni, megkérdeztük tőlük hova mennek, és este 11-kor még azokkal is találkoztunk, akik az utolsó busszal jöttek haza a munkából. Nagyon jó, megnyugtató érzés, amikor barátságban él együtt egy társaság. Az emberek nem házasodtak be másik falvakból, inkább itt találták meg a párjukat. Nagyon sok a Pintér, a Farkas vezetéknevű. Szinte a fél falu rokona egymásnak, igaz, most már vegyes a kép, sok az eladó ház. Az idősek kihalnak, a fiatalok meg oda költöznek, ahol éppen munkát találnak, és már nem jönnek vissza. Az már megnyugtató, ha az egyik gyerek itthon marad. Szerencsére jönnek a fiatalok, veszik a házakat. A mi utcánkban is van két új család, akik már jól beilleszkedtek, látom rajtuk, szeretnek kommunikálni. És a harmadik is megvásárolta már a házát. 

A dalkör egykori vezetője, egy idősebb tanárnő Gyöngyit választotta ki utódjául. Ő megörült a felkérésnek, hiszen szeretett énekelni, imádta a népdalokat meg a magyar nótát.  Megtiszteltetésnek érezte, hogy egy tanárnő éppen őneki szólt.  A többiek is elfogadták, így ő lett a vezető. Miután lett egy énektanárnőjük is Németh Renáta személyében, mindjárt jobban ment a dalolás, és meg tudták mutatni, ők is tudnak szépen énekelni. Amikor az egyesület a szárnya alá vette őket, mint ernyőszervezetet, már lehetett pályázni, fellépő ruhákat varratni, mert addig csak kéregettek. Meghívták őket más rendezvényekre is, és ez a mai napig így megy. 

– Természetesen nagyon sok a dalkör a környéken, mindenkit nem tudunk egyszerre fogadni, hiszen anyagi vonzata is van, a vendéget pedig illik megkínálni. Ha vinni kell autóval a társaságot, a férjemre mindig számíthatok, ugyanúgy azokra is, akiknek van autójuk a csoportban. Ez úgy magától adódik. A nyugdíjas klub esetében is megint azt mondták, hogy Gyöngyi akkor legyél te a vezetője. Ennyi emberrel már azért kicsit nehezebb lesz, gondoltam, de megpróbáltam. Az Idősügyi Tanácsból számíthattam a tapasztalatokkal rendelkező Balogh István és Karosi Lászlóné segítségére. Öröm volt érezni, hogy mellém álltak ők is. A tagoknak elmondtam, addig csinálom, amíg látom, hogy van értelme. Ha azt tapasztalom, hogy nem tartanak rá igényt, akkor fölöslegesen nem fogok dolgozni, telefonálgatni, utakat szervezni. Az elmúlt években sokat kirándultunk, hegyre mentünk, főztünk, jól éreztük magunkat. Nemcsak a régi, megszokott társaság jön segíteni egy-egy alkalommal, a fiatalság is bejelentkezett hozzánk. Fontosnak tartották, hogy megismerjék egymást, őnekik is legyen rendezvényük az egyesületen belül. Az elnökünk kiskanizsai, és én lettem az egyesület pénztárosa. 

Se szeri, se száma a fellépéseiknek. Vidámsággal telt a szüreti mulatság, a farsang, a májusfa kitáncolás, a családi nap és még lehetne sorolni azt a számtalan rendezvényt, amelyekre nemcsak a helyi lakosokat, hanem a szomszédos települések csoportjait is meghívják. Énekeltek náluk a miklósfai Szirének, a Tüttő János Nótaklub, a galamboki dalkör és megszólaltak a Pacsirták is. Most már fellépőket is tudnak hívni, akik még felejthetetlenebbé teszik a bajcsai délutánokat – jegyezte meg elégedetten Gyöngyi. 

Rókamese felnőtteknek, gyerekeknek

- A szervezés ugyanolyan nehéz Bajcsán, mint más falvakban – vetette közbe, mert a Covid-járvány egy nagyon nagy megtorpanást okozott. Úgy látom, a fiatalabb nyugdíjas generáció meg úgy van vele, hogy ők nem akarnak nagy létszámú csoporthoz csatlakozni, hanem 3 család összeáll, és úgy mennek el valamerre. Voltunk fürödni Csisztapusztán, Igalban, legjobban a zalakarosi fürdőt imádjuk, mert ott minden van. A pályázati lehetőséget kihasználva szívesen megyünk oda családostól. Szerencsére az önkormányzat támogatására is számíthatunk. Szuperül sikerült a Télapó ünnepségünk is, ahol nemcsak csomagot kaptak a Mikulástól a gyerekek, hanem bábszínházi előadást is láthattak a Piarista iskolásoktól. Nemcsak a gyerekek, hanem mi felnőttek is, szinte tátott szájjal hallgattuk tőlük a Róka mesét. 

A szomszédos faluban Deák Erzsikével is jó kapcsolatot ápolnak, hogyha Fityeházán vagy Murakeresztúron adódik rá lehetőség, elmennek velük kirándulni. Utazásaikhoz mostanában egyre gyakrabban veszi igénybe a tömegközlekedés járatait.

- Legutóbb ellátogattunk Budapesten az Illúziók múzeumába, és azt a napot végig nevettük. Fényképek is mutatják, ahogyan átalakultunk gyermeki lelkületbe, falon másztunk, meg a földön feküdtük, igaz, utána megértünk fölkelni. Hazafelé tartva végig kacagtuk az utat a vonaton, még az utasok is átvették tőlünk a jókedvünket.Ezek mind nagyon jó dolgok. 

A kert, a család, az egyesület, a dalkör, a nyugdíjas klub sok elfoglaltságot igényel a vezetőjüktől, aki fáradhatatlanul teszi a dolgát, és bízik benne, hogy valamelyik unokája majd bekerül ebbe a körforgásba, és népitáncosként viszi tovább ezt a szép hagyományt. 

Azt már tudjuk, hogy egy ember mit tud adni a falunak, de vajon a föld, mit tud adni a település lakóinak? 

- A mi utcánkban, a Vöröshegyi utcában más homok van, ott rendesen lehet termelni, ha van csapadék. A karnyújtásnyira lévő Fő utca homokbánya felőli oldala nagyon homokos, ha az ember szárazság idején kimegy a kertbe, a homokkal szinte falazni lehetne. Valamikor a TSZ a homokbányából élt, munkát adott az embereknek, mellette földműveléssel foglalkoztak. Gyöngyi az iskola megszűnése után a Bolyai általános iskolában fejezte be a tanulmányait, és mint szakács, onnan jött nyugdíjba. 

Csend, béke van az erdők által körülölelt városrészen, melynek közéletét a Marczin Jenőné által vezetett csoportok pezsdítik fel. Ha egyéb gazdagságot nem is tud felmutatni a település, a kulturális életére méltán lehet büszke. De még egy érdekességről azért ejtsünk szót, ha már a közéletet említettük. Egy Bajcsához kötődő középkori történet szerint az Anyádwaloga történelmi magyar településnév helye a mai Bajcsa határában lehetett. Ennek a furcsa névnek a kiötlője a feltételezések szerint egy Kanizsai Imre nevű nemes úr volt, aki a Mátyás uralkodását megelőző zűrzavaros időkben, Albert király halála után I. Ulászló pártjára állt, míg a családja másik ága V. Lászlót támogatta. A név a nagykanizsai váruradalom 1493. évi birtokösszeírásában olvasható, és Kanizsai Imre feltehetőleg a nőrokonára célozva keresztelte el az új falut, amelyet akkoriban telepített. Az ihletet valószínű Garai Dorottyától merítette, az ifjabbik Kanizsai László anyjától, akit a kortársak állítólag „nagyfenekűnek” becéztek. Ha így volt, akkor ennek a két Kanizsai-ágnak a torzsalkodásából születhetett meg a vicces név, amit megőrzött a bajcsaiak emlékezete, ugyanúgy a Bajcsa-várét is, melynek nyomait rég betemette a homok…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. június 17-ei számában.)