Érdekes emberek, érdekes történetek 123. - Az a célom, hogy alkossak, hogy filmezhessek, enélkül nem tudok élni

Lendvai Kristóf a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatója, filmrendező, forgatókönyvíró. Kisjátékfilmjeit számtalan hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. Legutóbb, a VAS-FILM 22 Függetlenfilm Fesztivál fődíját nyerte el a „Valami igazi” című filmjének világszínvonalú filmnyelvi megfogalmazásáért. 

A kanizsai kötődésű ifjú alkotóval a filmművészet felé irányított középiskolai feladatáról, filmjei témájáról, kulisszatitkairól beszélgettünk egy kanizsai cukrászda teraszán. 

Valami igazi

- Ezt a filmet 2025 augusztusában forgattuk az Odesa Films gyártásában, a legfőbb támogatója Szakacsits Szabolcs volt. A történet egy kínai fiatalemberről szól, aki itt él Magyarországon, Budapesten, de nem beszéli a magyar nyelvet. Az volt az egyik alapvetésem, hogy minden embert foglalkoztat a magány, és mindenkit megérint. Nekem személy szerint is az egyik fő motívumom, ezzel szívesen foglalkozom, erről szívesen beszélek, erről érdemes gondolkozni, de önmagában ez egy filmhez nem elég. Kell valami csavar, ami, mint film, mint formanyelv, ezt kiemeli. Volt egy olyan gondolatom, hogy néha én is úgy érzem, mintha nem beszélném a világ nyelvét, vagy a világ nem beszélné az én nyelvemet, hát akkor legyen külföldi a főszereplője. Mivel a Wong Kar-Wai nevű híres hongkongi filmrendezőt én nagyon tisztelem, valószínű, innen jött az ötlet, hogy legyen egy kínai fiú a főszereplője. Ez a fiú beleszeret egy sztriptíztáncos lányba, próbálja megértetni magát a világgal és a lánnyal is, de sikertelen a próbálkozása. Ennek ellenére nem negatív a kicsengése, mert a film végén Lin mosolyog, ahogy elsétál. 

- A magány az önismereti út legfőbb eszköze ­ – vallja az ifjú filmrendező. ­– Az ember akkor tud önmagával, saját maga társaságával foglalkozni, hogyha van egy olyan egyedüllét, amiben van erre tere, és ideje. Annak ellenére, hogy nem egy pozitív történetként tekintünk rá, mégis át lehet fordítani ebbe az olvasatba. Ezt a filmet elképesztő jó alkotótársakkal – Polónyi-Gyuricza Krisztián operatőrrel, Osvárt Réka látványtervezővel, Hajzsó Hanna vágóval és Forró Boldizsár forgatókönyvíró társammal – forgathattuk. Minden körülmény annak kedvezett, hogy egy jó film készülhessen. Most ez a fődíj az egyik első visszajelzése, de egy nagyon friss hír, hogy a Szabad a vászon! Filmszemlén is elnyertük a közönségdíjat. És az is nagyon friss hír, hogy megvan a nemzetközi premierünk időpontja is, június végén lesz Iowában, az USA egyik középnyugati államában megrendezésre kerülő Interrobang Filmfesztiválon. Szeptemberben pedig Kanadában, a Montreali Nemzetközi Filmfesztiválon vetítik díjra jelölt alkotásként.

Egy kis kulisszatitok, hogy a főszereplőt játszó színész valóban nem beszélt magyarul, vele tolmáccsal dolgoztunk a próbákon és a forgatáson is. Megadatott nekem az a kegyelem, hogy én a saját anyanyelvemen gondolkozhatok és fogalmazhatom meg az instrukciót, és a tolmács lefordítja, így mindenki ért mindent. 

- Pillanatnyilag mivel foglalkozol?

- Most diplomázom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, de ha minden jól megy, akkor ugyanitt folytatom a tanulmányaimat. Beadtam a jelentkezésemet a filmrendező mesterszakra és alapszakra. Sok változáson megy keresztül az egyetem, ezért még képlékeny, hova érdemes inkább jelentkezni, mert a mi szakmánkban nem a papír a lényeg, hanem a tudás, meg a mester, aki ezt átadja. Otthonom lett, családom lett a 161 éves SZFE, melynek falai közt remek emberekkel, alkotótársakkal együtt csinálhatjuk azt, amit szeretünk; az pedig az alkotás, a művészet. 

Hogy mi volt az a szikra, motiváció, ami erre a pályára irányította Lendvai Kristófot? ­Mindig egy visszahúzódó, csendes gyerek volt – vallja magáról, és ezt nagyon jól kezelték az alsós tanító nénik, Sajni Józsefné és Hegedűs Márti néni a Péterfi iskolában. Nem hagyták elveszni, nagyon szerette őket és az osztályát is. Élete első találkozása a művészettel A kiskakas gyémánt félkrajcárja című bábelőadás volt, melynek ő játszotta a főszerepét. 

Az alkotás, a művészet a lételemem

- Innen kezdődött az a ráeszmélésem, hogy az alkotás és a művészet az én lételemem, enélkül nem lehet élni. A suli mellett jártam a Vabababa művészeti iskolába, ahol meghatározó volt számomra Balogh József, Balogh Tímea és Vajda Zsuzsa személye. Nélkülük, ahogy a tanító nénik nélkül sem lennék ma itt. 

Kristóf ott kezdett el 10 évesen azon gondolkodni, hogy színész lesz, mert azt tudta, hogy játszani jó, színészkedni jó, színházzal foglalkozni jó. Akkor azonban még nem tudta, hogy van ennek más formája is. Ettől kezdve minden abba az irányba mutatott, hogy alkotnia kell, művészettel kell foglalkoznia. Aztán lassan rájött arra, hogy nemcsak színház van, hanem film is, másrészt nemcsak színész van, hanem rendező is. Az 5. osztályt kisgimnazistaként a Batthyány Lajos gimnáziumban kezdte, ahol erkölcstantanára, Györek László, a jelenlegi igazgató egy életre szóló feladattal bízta meg. Mivel tudta róla, hogy színész szeretne lenni, azt mondta neki, hogy esszé helyett ő gyártson egy filmet „Jónak lenni jó” címmel. Kristóf fogta magát, egy barátját, a macskáját és édesapja telefonját, kimentek a kertbe és produkált egy aranyos westernfilmet. Ezzel elkezdődött a megállíthatatlan kapcsolata a filmmel. 

– Még el sem kezdted az egyetemet, de már középiskolásként is díjazták a filmjeidet. Mi lehet a filmjeid sikerének a titka? 

– Viszonylag hamar, 16 évesen kimondtam magamban, hogy nagyon szeretem a barátaimat, osztálytársaimat, de mi lenne, ha igazi színészek is játszanának a filmemben! Akkor már rendszeres látogatója, nézője voltam a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak, és életem első nagyobb színházi élménye az „Emil és a detektívek” című zenés előadás volt Farkas Ignác rendezésében. Az osztályommal néztük meg, és később megkerestem ezeket a nagy színművészeket, hogy volna-e kedvük filmet csinálni, és egytől egyig igent mondtak. Úgyhogy én mindjárt belekerültem a mély vízbe. Egy rendező életében azt hiszem mindig a színészvezetés a legnehezebb mesterségbeli fogás, amit én nagy színművészekkel, Hertelendy Attilával, Bellus Attilával, Czegő Terézzel, Debrei Zsuzsannával, Kiss Ernővel, Besenczi Árpáddal kezdtem el megformálni. Rengeteg barátom lett ott, akikkel azóta is jóban vagyok. 2018-ban elkészítettük a „Majdnem eltoltam” című filmünket. Valahogy visszatérő elem szinte minden filmemben, hogy egy magányos fiú a főszereplője. Isten tudja miért! Ennek Herold Levente a főszereplője, aki már kapott kisebb szerepeket a Hevesi Sándor Színház tánckarában. Őt választottam főszereplőnek, és a film gyakorlatilag az ő kapcsolatáról szól az édesapjával, Hertelendy Attilával, valamint az új osztálytársával, új szerelmével, Kovács Fruzsinával. A film nyert mindenfelé díjakat itthon is és külföldön is, de ezzel nem hagytam abba a munkát, egy évvel később ismét az egerszegi színészekkel megcsináltam a „Félúton” című filmet. Ennek is ugyanaz lett a sorsa, itthon is és külföldön is nyert díjakat. 

Lendvai Kristóf ekkor még mindig 17 éves diák volt a Dr. Mező Ferenc gimnáziumban, ahol gyakorlatilag a fizika- és angolórákon folyamatosan forgatókönyveket írt, amit el is néztek neki a tanárai. Érettségit követően 2 éven keresztül nem vették fel az SZFE-re. Két évig a Pázmányra járt, egy évig drámatanárnak tanult, de hamar ráérzett, hogy nem akar tanár lenni, aztán pedig majdnem egy évet szabad bölcsészetre járt, abban meg azt nem szerette, hogy a filozófia szerinte nem állhat meg ott, hogy ülünk egy íróasztalnál és gondolkodunk. Véleménye szerint a filozófiának a legfantasztikusabb fizikai manifesztációja a művészet, és a film. A gondolkodás párosul az alkotással, és egy ilyen képletnek a végén jön ki eredményként, hogy születik egy film. Végül a 3. évben felvették az SZFE-re, de ez idő alatt is készített filmeket. 

A sikert egy furcsa szónak tartja, soha nem érezte magát sikeresnek, most sem. 

– Én csak az éltető mániámnak élek – jelentette ki. Nem célom az, hogy sikeres legyek, az a célom, hogy alkossak, hogy filmezhessek, én enélkül nem tudok élni. Most fejeztünk be éppen egy 8 napos forgatást. 

Szeptemberben jön a Síndefekt     

– Egy operatőr barátom, Pusztai Lőrinc felkért, hogy rendezzem meg a diplomafilmjét, aminek ő írta a forgatókönyvét egy társával, Zubor Boldizsárral. Egy abszurd MÁV-os vígjátékra kaptam felkérést. Először, mint társforgatókönyvíró beszálltam, kicsit a saját ízlésemre formáltam a könyvet, amit még jobban a Csupasz pisztoly-filmek humorának irányába vittem el. Elképesztő jó szereplőgárdával készült ez a fantasztikus vígjáték; a Játékszínből Szőlőskei Timi, Szolnokról Ónodi Gábor, a Katona József Színházból Pelsőczy Réka játszik benne, és a két fiatal főszereplő, az egyik a Vígszínház ifjú sztárja, Laczkó Bálint, a főfőfőszereplő pedig egy 17 éves ifjú tehetség, Kiss Mátyás, akit egy isten háta mögötti faluban, Tiszacsegén találtam meg. Bár nem tőlem ered az ötlet, ez is egy visszahúzódó srácról szól, egy programozó zseniről, aki éppen egy applikációt fejleszt, térkép alkalmazást, amivel eldugott különleges helyekre juthat el az ember, és ez a kis zseni srác annyira a saját maga világába van zárva, hogy elfelejti, Bécsbe kell érkeznie az egyetemi beiratkozására, és Bécs és közte áll a közös MÁV-traumánk összes kálváriája és akadálya a síndefekttől kezdve a meghibásodott hangosbemondón át. A MÁV-folklórunk szerepel ebben a filmben, de egy olyan humorral tálalva, hogy ne trauma maradjon, hanem együtt nevessünk a mi magyar valóságunkon. És ebben Bödőcs Tibor is közreműködik a hangjával.

Szeptemberben tervezzük bemutatni, alapvetően egy közönségfilmnek szánjuk, valószínűleg találunk rá módot, hogy a nagykanizsai közönség is láthassa. 

Kanizsán tervben van a Valami igaziból egy vetítés még a nyáron, ezen is dolgozunk. Most éppen egy videóklipet készítünk elő, egy kisjátékfilmet, amiből kinőheti magát egy nagyjátékfilm, és a reklámrendezés is elkezdett érdekelni. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt az alkalmazott rendezést, mint mesterséget is megtanuljam és űzzem. 

Kristóf egyébként a filmiparban is dolgozik, az asszisztenciában. Mint mondja, egy forgatásnak az első asszisztens a főnöke, ő harmadasszisztensként kávét hoz a színésznek, rendezőnek, takarít, információátadásban segít, utcát zár, statisztákat koordinál. Nem művészi munka, de szereti. Filmen dolgozni jó, mindegy, hogy egy kis morzsaszemként, vagy rendezőként. Mind a kettő élmény – vallotta határozottan. 

Egyre kevesebb ideje van hazajárni, de bármerre utazik a világban, mindig vidékiként, zalaiként hivatkozik magára. Hogy ha már nagyon hiányoznak neki a zalai dombok, jobb híján kimegy a Normafára, vagy a budai hegyekbe…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. június 3-ai számában.)