Érdekes emberek, érdekes történetek 76. - A film, a galériák és a színház végigkísérte az életemet

Felgyógyult a betegségből. Szűrővizsgálat alkalmával találtak a tüdejében egy daganatot, de kiderült, hogy nem okozott áttétet. A további vizsgálatok során az agykamrában is kimutatott a műszer egy tumort, amit azonban nem lehetett műteni, csak zsugorítani. – A kitűnő orvosoknak, professzoroknak és nővérkéknek, a család és a barátok szeretetének köszönhetően szerencsém volt, gyógyulok, egyre jobban vagyok – nyugtázta Horváth Gábor népművelő, tanár, rendezvényszervező. A beszélgetésünkből nem hagyhattuk ki a váratlanul jelentkező betegsége által okozott kemény időszakot.

– Erős szervezetemnek köszönhetően a kemoterápia során egy átlagos kezeléshez képest nyolcszoros erősségű dózist kaptam. Professzoraim megértették velem, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy sikerüljön a kezelés. A felépülésemet orvosi csodának tartották ők is. Az őssejtbeültetés Pécsett történt, szerencsére nem kellett donorra várnom, mert a saját sejtjeimből épültem fel. Mindenkinek azt tanácsolom, ha tud, menjen el időben vizsgálatokra, ezzel magunknak és a szeretteinknek is tartozunk.

– Hogy telnek a napjai?

– Tornázom minden nap. Még fáradékony vagyok és vonz az ágy, de lehetőleg szabad levegőn sokat pihenek, sétálok. Ma már újra eljárok úszni, a síeléssel még nyilván várnom kell a következő szezonig, könyveket, folyóiratokat olvasok, rádiót hallgatok, filmeket nézek. Mint korábban, színházakba, hangversenyekre, koncerteke előadásokra járunk, megpróbálunk tartalmasan, értelmesen élni. Soha nem volt betegségtudatom, hiszen mindig sportoltam, atletizáltam, kosaraztam, úsztam, síeltem, rendszeres fizikai munkát végeztem, egészségesen éltem.

– Mikor vált kanizsai lakossá?

– 1977-ben kerültünk Szombathelyről Nagykanizsára. Népművelés-magyar szakon végeztem, itt volt mindkettőnk számára álláslehetőség. Feleségem az újonnan alakult Péterfy Sándor Iskolába került. Egy kiváló, mélyen művelt, emberséggel, empátiával, különleges vezetői képességekkel rendelkező ember, Debreczeni Attila hívására jöttem Kanizsára, aki későbbi mentorom és ami még fontosabb, atyai barátom volt és aki egyben a Tiszti Klub, a későbbi Helyőrségi Művelődési Otthon igazgatója. Népművelőként dolgoztam. Ezekben az években történt az intézmény felújítása, Attila nyugdíjba vonult, felkértek, hogy pályázzam meg az igazgatói állást. A nyolcvanas évek elején megkeresett a Zala Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója, Horváth Lajos azzal az ígéretes tervvel, hogy felújítják a Béke Mozit, a 600 személyt befogadó Kertmozit a szabadtéri színpaddal, galériákat, több termet, közösségi tereket, vendégszobát kialakítva az épületben. Felmerült a Károlyi kert eredeti állapotnak megfelelő visszaépítése, kávézóval, színpaddal történő kiegészítése, melynek tevékeny részese lehetek. Hihetetlenül izgalmas feladatnak tűnt egy iskolák által övezett, belvároshoz közel lévő kulturális negyed kialakítása. Egyébként a galériák és a film is végigkísérték az életemet, főiskolásként már filmklubot vezettem, Kanizsán a Helyőrségi Művelődési Otthonban filmmúzeumi estéket szerveztem.

Abban az időben Nagykanizsát élénk amatőr mozgalom jellemezte, kitűnő csoportok működtek akkor is és most is. A Családi Irodában verseltem, zenéltem. Megalakítottuk az Igricek Együttest, nagyon szép, tartalmas, élményekben rendkívül gazdag időszak volt. Közben rengeteget tanultam, elvégeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola mozgóképelméleti szakát, mert mindig filmesztétikát szerettem volna tanítani középiskolában. Bevezetése 20 évet késett. Sajnálom, mert a film és az olvasás rengeteg impulzust adhat az embernek.

Elapadtak a támogatások, a fejlesztésre szánt pénzek, amikor 1988-ban a moziüzemi vállalat átalakult Helikon Film Kft. néven filmforgalmazási vállalattá, a Béke Mozi, Apolló Filmcentrummá. Közben jött a privatizáció, ami teljesen más helyzetet hozott. A több vetítőhelyet üzemeltető filmcentrumban dolgozói érdekeltségű és tulajdonú kft-t alakítottunk, átépítettük az előteret és a kertmozi vizesblokkjait, büfét, DVD kölcsönzőt üzemeltettünk az egyik oldalpáholy átalakításával, döntött széksorral. Kialakítottuk a stúdiómozit, megépítettük az új dekorációs műhelyt és folyamatosan fejlesztettünk. Amikor a Helikon Film felszámolásra került, a város nem vállalta fel a kanizsai mozikat terhelő részarányos költségeket, így már nem lehetett befektetőket és partnereket bevonva továbblépni. A mozi üzemeltetése Zalaegerszeghez került. Térítésmentesen vállaltam a kft. végelszámolásának levezénylését. Műsorvezetőként dolgoztam a Kanizsa Rádióban.

Vállalkozásismeretet tanítva nevelési igazgatóhelyettesként a Zsigmondy Winkler Műszaki Középiskolába hívott Varga Zsófia akkori igazgató. Létrehoztuk a Hely Pinceklub és Art Mozit, az Olajipar nagyjait bemutató arcképcsarnokot, a Zsigmondy-galériát. Új szakokat, számítástechnikát és nyelvi képzést indítottunk, elkezdtük a felnőttképzés bázisának, feltételrendszerének folyamatos tantelepi fejlesztését. Vitorlás, és sítáborokat szerveztünk, AIDS prevenciós, drogmegelőzési programokat, osztályfőnöki munkaközösségeket, órákat segítő rendszert alakítottunk ki.

Példaértékű fejlődési szakaszon indult el az iskola

– Néhány éve megjelent egy kiadvány, melyben felkérésre összefoglalta a híres és a kanizsai ifjúság körében népszerű Hely Pinceklub és Artmozi történetét, illetve azokat az éveket, amikor a Zsigmondy Műszaki Középiskola igazgatóhelyetteseként tevékenykedett.

– Olyan kitűnő emberekkel dolgozhattunk együtt, mint Buda Ernő, Trombitás István, akik fogalmak voltak a szakmában. Létrehoztuk azt az alapítványt, amelyik segítette az iskolát, új szakokat, új képzési formákat vezettünk be, többek között a számítástechnika és a nyelvtanítás terén, hiszen, ha elfogy az olaj, és víz is van a földben, akkor fúrni mindig kell. Elindult az iskola egy olyan fejlődési szakaszon, ami példaértékű volt. Nagykanizsa mindig jelentős iskolavárosnak számított. A Zsigmondy is előkelő helyen állt a Cserháti és a többi középiskola mellett, de mérhető volt, hogy jó irányba haladunk. Párhuzamosan elindítottuk az esti képzést is, de a tantelepre koncentrálva, mivel akkor már lehetett látni, hogy a Piarista Iskola visszakapja a régi épületeit, és a tantelep fejlesztése jelentette az egyetlen lehetséges kitörési formát. Nagyon komoly háttér állt az iskola mögött, hiszen a Pannon Egyetem akkori alapítója is tagja volt az alapítványunknak. Több olyan személyt, céget, vállalkozást sikerült megnyerni – és ebben nagy érdeme volt Varga Zsófia igazgatónőnek –, akik segítették az iskolát. Megpróbáltuk bevezetni a duális képzést, ami most már talán gyakorlat is.

– Közben meghirdették a HSMK vezetői állását.

– Megpályáztam, hiszen ehhez értek, ebben dolgoztam, ez a szakmám. Hibáztam, mert nem lobbiztam. Igaz, hogy 1 szavazaton múlott, de nem sikerült. Ezt követően megalakítottuk a városüzemeltetési cégeket összefogó Ryno Kulturális Menedzser Irodát, aminek a vezetője lettem. Nem volt intézményünk, így kimentünk a közterekre. Olyan környezetért dolgoztunk, amelyben érdemes élni, célkitűzéseinknek megfelelően élettel megtöltve a köztereket, melynek jogosultságát az azóta is tartó sikeres város napok és egyéb nagyrendezvények is igazolják.

Annyi értelmes dolgot hozott létre az ember, még a bolhapiacot is. A menedzseriroda után elnyertem a Vásárcsarnok menedzselését. Az autópiacot nem tudtam elindítani, de a bolhapiac ma is működik.

Ezután jött a családi vállalkozás, a Héliosz-N Műsoriroda Rendezvényszervező és Szolgáltató Bt. színpaddal, hanggal, fénnyel, műsor és komplex rendezvényszervezéssel, de ez a világ már elmúlt – jegyezte meg beletörődve a mindig mozgékony, sokoldalú beszélgetőtársam.

– Hogy viselte, amikor időnként váltania kellett?

– Én mindig csapatjátékos voltam, megpróbáltam olyan emberekkel körbevenni magamat, akik önállóan tudtak dolgozni. Szerencsém volt a munkatársaim kiválasztásában is. Ha az ember a felelősség vállalása mellett az önállóságra törekszik, akkor azt meg is szokja. Az önállóság nagyon fontos, ne legyen „kézből” etetés, legyenek tiszta, behatárolt, értelmes munkafeltételek.

Most sokkal könnyebb helyzetben vagyok – tért rá a mindennapokra a mindig tevékeny, úgyis mondhatnánk, nyughatatlan szakember. Megszüntettük a vállalkozásunkat és csak néhány szolgáltatást tartottunk meg. Elmúlt már az az idő, 70 éves vagyok és nagyon spiccen kellene lennem ahhoz, hogy ugyanúgy tudjak dolgozni, mint régen. Rengeteget kellene tanulni, olvasni hozzá, függetlenül attól, hogy több évtizede tagja vagyok a Népművelők Egyesületének. Eljárok a szenior népművelők találkozóira, figyelek, és képben vagyok a munkájukról. Sajnálom, hogy a munkabérüket sem rendezték ez idáig.

Koromból adódóan a saját önépítésemre, a családomra és arra a pár barátra koncentrálok, akik körbevesznek és akik fontosak az életemben. Két gyermekünk, egy fiunk, egy lányunk és 4 unokánk van. Szerencsések vagyunk, mert a menyünk és a vőnk jó értékrendű emberek. Családcentrikusak, fogékonyak, természet- és művészet kedvelők. A lányom német-francia szakos pedagógus, családjával Szegeden él. Férjével együtt pályázatírással foglalkoznak. A fiunk történelem-német szakos tanárként a Batthyány-gimnáziumban tanít.

Beszélgetésünk befejezéseként sem tagadta meg önmagát Horváth Gábor: kanizsaiként végtelenül sajnálom, hogy ez a kivételes adottságokkal, polgári hagyományokkal, szellemiséggel rendelkező, kereskedő- és iskolaváros kis léptékű és nem egymásra épülő közérzetjavító, minőségi fejlesztésekben gondolkodik – hangsúlyozta.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. május 23-ai számában)