Érdekes emberek, érdekes történetek 117. - A történész cégvezető

Dr. Domján Dániel Ferenc történész, Balkán kutató, őstermelő, ügyvezető 35 évesen már sok mindent elért az életében. A történelem, az aszalt gyümölcsözés és az ügyvezetés látszólag nem összeegyeztető hármasságáról mesél nekünk. 

Egyetemi évei alatt, amikor még a doktori disszertációjára készült, a szíve visszahúzta szülőfalujába, Bánokszentgyörgyre. Gyümölcsfákat ültetett nagyszülei egykori birtokán, gyümölcstermesztéssel foglalkozott, és aszalványokat készített belőlük. S amikor azt tapasztalta, hogy egyedül nem sokra megy, mert őrá várt a címkézéstől kezdve az értékesítésig minden feladat, újabb döntést kellett hoznia: vagy hitelt vesz fel és bővíti a vállalkozását, vagy bezárja. Mielőtt meg kellett volna hoznia a döntését, új lehetőség adódott: a családi vállalkozásban a termelésirányító pozíció megüresedett, így lehetőséget kapott, hogy új szerepben is kipróbálja magát. Dániel öt éve tevékenykedik a cégnél, és 7 hónapja a generációváltás főszereplőjeként irányítja a faipari üzemben a termelést. 

Fontossá vált életemben a kritikus gondolkodás iránti igény

Bánokszentgyörgyön nőttem föl, idilli környezetben. Később a családom Kanizsára költözött, és én a Batthyány Gimnáziumban érettségiztem. Már gyerekkoromban, édesapám révén érdekelt a történelem, otthon mindig tele voltunk könyvekkel. Nagyon műveltek voltak a szüleim, ami érdekelt bennünket, szerencsére minden kérdésünkre választ kaptunk tőlük az öcsémmel. A Batthyányban is olyan tanáraim voltak Horváth Tamás és Horváth Gábor személyében, akik arrafele tereltek, hogy kritikusan gondolkodjon az ember. Nagyon fontos az életemben a kritikus gondolkodás iránti igény. A gimnázium után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának történelem szakára adtam be a jelentkezésemet, és a mesterképzésen már a Balkánnal foglalkoztam, a jugoszláv kapcsolatokkal, és ebből is írtam a diplomamunkámat. A Magyar-Jugoszláv kapcsolatok 1945 és 56 közötti történetét kutattam a doktori képzésen. Az egyetem támogatásával ösztöndíjasként tanulhattam, mellette azonban elkezdtem ügyfélszolgálatosként dolgozni. Kutattam levéltárakban, bejártam a helyszíneket. Budapesten sok lehetőség adódott volna az elhelyezkedésre, de nem igazán volt otthonos számomra Bánokszentgyörgy után a főváros. Közben elhunyt az édesapám pont az államvizsgám napján, és a nagyszülők is fél éven belül meghaltak, hirtelen sok minden megváltozott körülöttem. Mivel az ügyfélszolgálatos munka nem elégítette ki teljesen az érdeklődésemet, elgondolkodtam azon, mi lenne, ha visszaköltöznék Bánokszentgyörgyre, és megpróbálkoznék gyümölcstermesztésből és feldolgozásból megélni. Igazából ezt a tevékenységet össze tudtam egyeztetni a doktorival, megvoltak azok az időszakok, amikor följártam Budapestre kutatni, mellette pedig nagyrészt a nagyszülői birtokon tevékenykedtem. Már az elején úgy tűnt, nem lesz elég csak a gyümölccsel foglalkozni, azt fel is kellene dolgozni, ahhoz pedig kell egy aszalóüzem. Elvégeztem a zöldség-gyümölcs feldolgozó képzést, illetve az aranykalászos gazda képzést, vettem még birtokokat, gyümölcsfákat ültettem, termesztettem málnát és különböző gyümölcsöket, illetve különleges aszalványokat készítettem. Becsehelyi kivit, zalai mézből kivis-mézes falatkákat, csokival bevont, dióval töltött aszalt szilvát, és ezek teljesen kézműves termékek voltak. Egy darab előállítása minimum hat különböző munkamozzanaton ment át. De ahogy előbbre jutottam az időben, be kellett látnom, hogy igény még lett volna a termékekre, de nem úgy, hogy a csomagolástól kezdve a címkék megrendeléséig mindenfélét egyedül csinálok. Az volt a problémám, hogy reggel elkezdtem dolgozni, és éjfélkor indultam vissza Kanizsára. A szombat, vasárnap eltelt piacozással, és hétfőn újra kellett kezdeni mindent. Később ki is költöztem Bánokszentgyörgyre, de így is napi 15 órákat hétfőtől vasárnapig beleöltem a folyamatos munkába. 

Utólag be kellett látnom, hogy nem a legjobb konstrukcióban gondolkodtam. Nyilván ez az én hibám is volt. Döntéshelyzet elé kerültem: vagy szerzek még több tőkét, és akkor még nagyobb mennyiségben termelek vagy pedig abbahagyom az egészet.

Végül az aszalóüzemet felszámoltam, de nem engedem el teljesen az ötletet a jövőre vonatkozóan. Mindenféleképpen jó döntés volt, hogy belevágtam. Hál’ istennek nem vesztettem rajta semmit, de ha nem kezdtem volna el, akkor meg amiatt fájna a fejem, hogy nem próbáltam ki. 

Éles váltás a nonprofit szemléletű bölcsészkedés után

Pont ebben az időszakban gondolkodott el édesanyám azon, hogy szeretnék a férjével a céget tovább adni, de nem szeretnék eladni. Lényegében egy olyan ajánlatot kaptam tőlük, hogy beszállhatnék a cégbe. A mostohatestvérem akkor már benne volt a cégben. Ekkor én a doktori képzés végé fele jártam, sikerült megvédenem a disszertációmat, ami megjelent könyvformátumban is; Kényszerpályák és különutak Hírszerzés, diplomácia és a magyar-jugoszláv kapcsolatok 1945-1956 címmel.

Végül úgy gondoltam, a gyümölcsözést logikusabb lenne a faiparra váltani. 

Miután végeztem a doktorival, elkezdtem a faiparban dolgozni, ami elég éles váltást jelentett a nonprofit szemléletű bölcsészkedés után. Nem mondom, hogy hosszú ideig tartott belerázkódni, mert pár év alatt sikerült, de teljes szemléletváltásra van szükség ahhoz, ha az ember a versenyszférában is szeretne sikeres lenni. Igyekeztem az addigi szokásomat meghaladni és tanulni. Beszereztem tankönyveket és hozzáfogtam a szakirodalom tanulmányozásához. Most, hogy belelátok a cég működésébe, a jövőben is egy jól prosperáló, megbízható céget szeretnék Kanizsán fenntartani és bővíteni. Növekedni, és erőteljesebben részt venni a társadalmi felelősségvállalásban. Ez lenne a mi generációnk feladata – tette hozzá.

Igazából semmilyen döntésemet nem bántam meg. A történelemmel is igyekeztem foglalkozni, de mivel az elmúlt év szeptemberétől ügyvezető vagyok a cégnél, ez a pozíció annyi munkával és felelősséggel jár, hogy a történelem nem fér bele az időmbe. Sajnos a nap 24 órából áll, jó lenne, ha 48 óra lenne. Vannak dolgok, amiket el kell engedni, de leszek én még idős, nyugdíjas-mondja elszántan. – Annyiból jó a bölcsész végzettség egyébként, hogy máshogy rezdülök a munkavállalók irányába. Ez egy családi vállalkozás, hozzánk a munkavállalók is odajöhetnek az ügyes-bajok dolgaikkal, remélem ezt ők is így érzik. Személyesen tudunk a problémáikról, sikereikről, örömeikről, igyekszünk emberségesen hozzáállni a dolgokhoz. Az édesanyámtól hoztam ezt a szemléletmódot, ez az ő öröksége, ha lehet így mondani. Szociálisan érzékeny volt ő is, szeretett jótékonykodni és társadalmi felelősséget is vállalt. 

Vissza a gyökerekhez?

– Nekem nagyon jó gyermekkorom volt, nagyon szívesen emlékszem vissza rá. A bánokszentgyörgyi erdők, a kis patak, ahol összejártunk a barátokkal minden délután a focipályán. A nagyszüleim nagyon kedvesek voltak, a másik nagyszüleim Kanizsán éltek, őnáluk is sokat tartózkodtam. Hál’ istennek nagy szeretetben nőttünk fel. A nagyszüleim is nagyon sokat dolgoztak, a nagymamám mindig tett-vett valamit a kertben. Tipikus falusi nagymama volt. Egyébként érdekes módon meglepően felvilágosult volt, sokat lehetett vele beszélgetni. Szívesen emlékszem vissza arra az időszakra. Biztosan benne volt a döntéseimben az is, hogy egy kicsit visszavágytam abba az időbe. Ezt nem tagadom. A történészkedés nagyon jó. Egyetlen része van, ami hiányzik, hogy fizikai munka rész nincs benne, az egy másfajta tevékenység. Ezek a döntéseim, a történelem, az aszalt gyümölcsözés, most az ügyvezetés, ezek mind nehezen egyeztethetők össze, viszont Hál’ istennek lehetőségem volt kipróbálni magam, bővíteni a látókörömet. – Történészként nem fordult meg a fejében a pedagógus pálya? – Nem. Elég korán fölismertem, hogy én nem vagyok tanárnak való. Az öcsém, az édesanyám pedagógus, mind a ketten rendkívül jó pedagógusok, belőlem hiányzik ez a véna. A gimnáziumban sem gondoltam, hogy nekem tanári pályára kellene mennem, mert féltem, hogy túl szigorú lennék a gyerkőcökhöz. Tipikusan az a tanár lennék, akinek a tantárgy a legfontosabb, és szerintem túl sokat is követelnék. Mindenki jobban jár hogyha én nem vagyok tanár. Viszont nagyon becsülöm ezt a hivatást, de én nem vagyok alkalmas rá. – A szabadidejébe – ha még egyáltalán marad –, mi fér bele? – Nagyon sokat olvasok, szerencsére a párom is, ő egyébként könyvtáros, Győrből költözött ide, és segédrestaurátornak tanul. Egy időben én is szerettem könyveket restaurálni, de most erre sincs időm. Szeretem gyűjteni a régi, főleg a Balkánnal kapcsolatos könyveket, illetve más antik könyveket is. Amikor időm engedi vadászni, vagy túrázni járok, de arra is kevés idő jut mostanában. – Simán ment minden az évek során, előre megtervezte a lépéseit? – Néha igen, de néha kicsit impulzívan döntöttem. Egyébként szeretek mindent megtervezni. Voltak kudarcosabb élmények az egyetemi évek alatt is, küzdöttem a saját dolgaimmal. Ott nem voltam teljesen jóban magammal, de sikerült mindenen túllendülnöm. A gyümölcsözés sem volt könnyű, különösen a fizikai része, mert csak az van, amit az ember megcsinál magának. A doktori is eléggé nehéz, hogyha komolyan veszi az ember. Abba nagyon sok munkát bele kellett ölni. Az ügyvezetőség pedig hatalmas felelősséggel jár. Főleg, hogy családi vállalkozás, 24 órában, hétfőtől vasárnapig tartó munkát igényel. Félreértés ne essék, nem panaszkodom, mert nagyon szerencsésnek érzem magam, de nagy felelősség ennyi embernek munkát adni, és ennek érzem a súlyát. Meg kell tanulni ezt is kezelni, és meg kell tanulni következetesnek, igazságosnak, de mégis határozottnak lenni a munkavállalókkal szemben. Meg kell húzni a határokat, hogy a vállalkozás tovább tudjon működni, nyereséges legyen, és azon is el kell gondolkodni, hogyan tudjuk túlélni a nehezebb időszakokat, amilyeneken túljutottunk. Csupa-csupa nehézség az élet. Ha az ember a nehézségekből tud tanulni, abból hosszú távon meg tud erősödni, és le tudja vonni azokat a következtetéseket, hogy legközelebb mit kellene csinálnia máshogy. Én semmit nem csinálnék másképp az életemben, mint ahogyan eddig, és remélem, hogy ez így is marad...

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. március 11-ei számában.)