Érdekes emberek, érdekes történetek - dr. Szabó Csaba főorvos

„Fiam, ha valaki hozzád fordul, azt segítségkérésnek kell tekinteni…”

A közelmúltban ünnepelte 80. születésnapját dr. Szabó Csaba főorvos, a kórház egykori főigazgatója. A ma is aktívan dolgozó orvossal a születésnap kapcsán beszélgettünk szakmai pályafutásáról munkahelyén, a Nagykanizsai Dialízis Központban. Amikor eldöntötte, hogy édesapjához hasonlóan ő is orvos lesz, apai öröksége, legalapvetőbb útravalója így hangzott: „Fiam, ha valaki hozzád fordul, azt segítségkérésnek kell tekinteni, és ne azt nézd, hogy milyen szakorvos vagy, hanem azt, hogy hogyan tudsz neki segíteni.”

– Napokon belül lesz 44 éve, hogy 1979. december 13-án, családommal együtt megérkeztünk Líbiába. Afrikát én addig csak térképen láttam, és ez fordulópontot jelentett az egész család életében – idézte fel a kezdeteket egy újabb évfordulóval Szabó Csaba. – Egyébként egy furcsasággal kezdődött az orvosi pályafutásom. Szigorló orvosként dolgoztam, amikor ’68-ban a csehszlovákiai bevonulás történt, és a nagykanizsai kórház orvosai gyakorlatilag katonák lettek. Én még nem voltam felavatott orvos, de kaptam egy telefonhívást a leendő főnökömtől, hogy másnap jöjjek dolgozni. Csak egy hónappal később avattak orvossá, de az első munkanapomon már ügyeletes voltam a sebészeti osztályon. Sebész szerettem volna lenni, azonban viszonylag rövid idő múlva úgy éreztem, hogy vagy nagyon nagy falat nekem a sebészet, vagy nem vagyok megelégedve a tehetségemmel. Mindenestere úgy éreztem, hogy pályát kell módosítani, és emiatt a sebészeti osztályon aneszteziológus, azaz altatóorvos lettem. Magyarországon akkor az még egy viszonylag ritka szakvizsga volt, és hozzátartozott a legsúlyosabb betegek ellátása, amit később intenzív terápiának neveztek el. A nagykanizsai kórházban az ún. főépület átadásakor alakították ki az intenzív osztályt, ahol Ruttner Pál főorvossal ketten kezdtük el az intenzív terápia művelését. Ez nyomta rá aztán a további pályafutásomra a bélyegét. Nagy szeretettel és nagyon jó együttműködéssel dolgoztam a négy szakvizsgával rendelkező és sokféle orvosi tevékenységhez értő főorvos úrral. Én pedig a korszerű technika oldaláról próbáltam nagy örömmel segíteni az intenzív betegeket. Megjegyzem, akkor is létszámproblémákkal küzdöttünk. Szerencsére a műszerezettség tekintetében egy nagyon jól felszerelt új kórház volt a kanizsai.

Tapasztalatszerzés Líbiában

Közben azt a lehetőséget kaptam, hogy államközi szerződés keretében, egy magyarok által Líbiában működtetett kórház művese osztályán legyek intenzíves orvos. Kikerültem Líbiába, a főváros közvetlen közelében működő, kicsit mondhatnám reprezentatív Tajoura kórházba, mert oda tartoztak hivatalosan a líbiai állami vezetők. Észak-Afrika egyetlen műveseállomása voltunk teljes svéd felszereléssel. Hihetetlen nagy volt a különbség a magyar színvonal és az ottani között. Az intenzív terápia mellett az életfontos szervi működést helyettesítő ellátást – ami most Nagykanizsán is van –, ott tanultam meg. Majdnem 5 évig dolgoztam Líbiában, és amikor hazajöttem, folytattam az intenzív terápiát, de közben az igazgató elődöm arra kért, hogy honosítsuk meg a nagykanizsai kórházban a művese kezelésnek valamelyik változatát, és ezt a feladatot én elláttam. Néhány évig működött Nagykanizsán a hasi dialízis egy külön kis részlegben, aztán elértünk a rendszerváltásig, ami óriási változásokat hozott az egészségügybe is.

Én pedig egy furcsa helyzetbe kerültem. Megelőzően igazgatóhelyettesként a kórház műszerezettségéért és a műtétes osztályokért feleltem, és mivel igazgató elődömet a nyugdíjkorhatárt elérvén, a tanács végrehajtó bizottságának utolsó ülésén felmentették az állásából, én kaptam egy levelet – anélkül, hogy megkérdeztek volna –, hogy én vagyok a kórház igazgatója. Nem mondom, hogy derült égből villámcsapásként ért, de azt se mondom, hogy örültem neki. Ilyen botcsinálta vezető lett belőlem. Nem is hagytam el az intenzív terápiát, ragaszkodtam hozzá, hogy főorvosként ott dolgozhassak tovább. Persze nagyon sok tanulnivalóm volt a kórházigazgatás terén, így aztán ami posztgraduális képzést elérhettem, mindben megpróbáltam fejlődni. Elvégeztem először az 1 éves magyar menedzserképző tanfolyamot, közben megismerkedtem az egészségügyi vezetők, ágazati stratégiai vezetők többségével, és egyiküket megkértem, küldjön Nagykanizsára beruházót, ha a minisztériumban ilyen lehetőséggel találkozik, mert én egy műveseállomást szeretnék építeni. Egyszer aztán nagy meglepetésemre az illető hívott a minisztériumból, és azt mondta, holnap amerikaiak mennek Nagykanizsára – hármas küldöttség –, akik egészségügyi beruházást akarnak elindítani. Ha alkalmasak vagytok rá, akkor művese állomást. Borzasztóan megszeppentem, 3 amerikai menedzser, mit fogok én ezekkel kezdeni! Nem volt jó éjszakám. A titkárságon mindenkit eligazítottam, hogy néma csönd legyen, mígnem aztán hallottam, olyan jópofa amerikai nagyhangúsággal, hogy csörtetnek be az ajtón. Elébük mentem, gyorsan átgondolva még a legudvariasabb angol nyelvű üdvözlést, amikor 3 jól öltözött, diplomatatáskás férfiember lépett be, és az első azt mondta, hogy én vagyok a Goldberger Gyuri, szervusz. Így indult a beruházás. Egy pillanat alatt olyan kapcsolat alakult ki, amire évekig lehetett építeni. Goldberger György nem orvos volt, hanem projektmenedzser, és az amerikai óriáshálózatot működtető cég újonnan induló fejlesztéseit indította el. A másik két tag orvos volt, és mind a hárman színmagyarok voltak. Még meg sem szólaltunk angolul. Alkalmasnak találták a kórházat nagy örömömre.

Ez volt igazgatói tevékenységem első nagyon nagy lépése

Fölépült a műveseállomás, közben a nagykanizsai kórház vezetése azon munkálkodott, hogy rekonstrukciós fejlesztés közelébe jussunk, mert akkor már a kicsit elhasználódott főépület külső, de technikai, épületgépészeti felújításra is szorult, és borzasztó nagy szükség volt a folyosó végén lévő 1-1 zuhanyozó és 1-1 férfi-női vécé helyett emberi színvonalú kórtermek kialakítására. Végül is el tudtuk érni, hogy bekerüljünk abba a rekonstrukciós körbe, akinek központi forrásokat is biztosítottak, természetesen a fenntartó önkormányzat hozzájárulásával.

A rekonstrukció nagyon nagy nehézségek között zajlott, hogy ne mondjak mást, akkor vezették be a Bokros-csomagot. Úgyhogy egyik hétről a másikra a rekonstrukciós pénz 30 % -a megfogyatkozott, és súlyos kompromisszumot kellett kötni a folyamatban lévő beruházások megvalósulásáért. Szerencsénkre sikerült. Forrásbővítést nem tudtunk elérni, de a műszaki tartalmat csökkentettük. Ezért lehet azt mondani, hogy a rekonstrukció következő üteme megpróbálta pótolni azokat a visszalépéseket, amiket az első terv megvalósításakor ki kellett hagynunk. Talán apropóként annyit még megjegyeznék, hogy 1994-95-ben a Montreali McGill Egyetem posztgraduális képzésére kaptam lehetőséget. Tizenhét magyarországi egészségügyi vezetővel az egyetem angol tannyelvű, 1 éves Egészségügyi menedzser képzésén vehettünk részt, melynek a végén egy 6 hetes kórházi gyakorlatot kaptunk ajándékba Soros Györgytől.

Úgy gondolkodott akkor a felsőbb vezetés, hogyha a kellő számú egészségügyi vezető látja azt, hogy a nyugati típusú egészségügyi finanszírozás és az egészségügy működtetése hogyan történik, akkor itt is lesz lehetőség megfelelő célok felé elindítania a fejlesztéseket. Sajnos közben olyan kormány és politikai irányváltások történtek Magyarországon, hogy ez a 17 ember nem sokat tudott változtatni az egészségügyi stratégián. Hozzáteszem, a kanadai szakemberek akkor úgy kalkuláltak, hogy Magyarországon 500 ilyen szakembert kellene kiképezni ahhoz, hogy érzékelhető változást tudjanak elérni az egészségügyben. Hát mi 17-en csak egy fecske voltunk, nem is csináltunk nyarat. Attól függetlenül borzasztó nagy tapasztalatokat szerezhettünk, és láthattunk, ami meghatározta a vezetői tevékenységemet.

Még egy kis apropó: A diplomamunkám a posztgraduális képzés befejezéséül úgy szólt, hogy Egy kórházrekonstrukció Magyarországon. Ugyanis az orvosoknak nem engedték, hogy gyógyítással kapcsolatos diplomamunkát írjanak, a gazdasági vezetőknek pedig nem engedték, hogy gazdaságit. Az opponenseim eleinte lelkesen segítettek, de később azt mondta az egyikük, hogy ezt nem lehet megcsinálni, ez katasztrófa. – De mi megcsináltuk a rekonstrukciót – jelentette ki mosolyogva.

Aztán elment az idő. Szép volt – tette hozzá rövid szünet után a nyugalmazott kórházvezető. – Én is elértem a nyugdíjkorhatárt, és ugyanúgy, mint ahogy az igazgatóelődömet a tanács végrehajtó bizottsága, engem meg a közgyűlés mentett fel a további munkavégzés alól. Nagy terveink voltak. Olyan pénzügyi stabilitással működött a nagykanizsai intézmény, ami példátlan volt akkortájt a kórházak táján, és mi erre büszkék voltunk. Érdekes, hogy az a pénzügyi stabilitás, amit egy nagyon jelentős kórházi bankszámla mutatott, úgy elfogyott, hogy senki nem vette észre, hogy mi keletkezett belőle…

(A történetet a következő lapszámunkban folytatjuk.)

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2023. december 13-ai számában)