Szatmári Zsolt – „Ha nem bajnokot akarok nevelni, az fejleszti leginkább a gyereket”

Csaknem 25 éve irányítja a szakmai munkát a helyi birkózóegyesületben Szatmári Zsolt. Az elismert szakemberrel sikeres sportolói pályafutásáról, a kanizsai éveiről és edzői filozófiájáról is beszélgettünk. 

Kinek a hatására választotta a birkózást?

Székelyudvarhelyen születtem, abban az időben eléggé nagy kellettje volt a birkózásnak. Édesapám és nagybátyám is birkózott, az öcsém is és a rokonok közül is többen. Alig vártam, hogy én is lejussak a terembe, főleg annak tükrében, hogy az öcsém hamarabb kezdhette, én az iskola végett később. Mindenki azzal cinkelt, hogy mennyit ügyesedett és, hogy el fog verni engem. Ezt én „nem hagyhattam”. 
 

Milyen szinten birkóztak ők?

Édesapám utánpótlásban országos bajnok volt. Abban az érában azért nemzetközi versenyre eljutni lehetőség nem nagyon volt, hiszen elég erős politikai nyomás volt. Nagyon kevés, magyar névvel rendelkező ember tudott egy világversenyre eljutni. Volt felnőtt csapatbajnokságon, harmadikak lettek az Udvarhellyel, ami hatalmas dolog volt, hogy a Steaua és a Dinamo mögött az udvarhelyiek ilyen eredményt tudtak elérni. Öcsém is volt utánpótlás országos bajnok, aztán amikor később Magyarországra kerültünk, ő hamarabb abbahagyta, de a Dunaújváros csapatát erősítette. Az NB II-es versenyek akkor még eléggé erős versenyek voltak és azt meg tudták nyerni, úgyhogy körülöttem is jó birkózók voltak. 

Az erdélyi időszakból mi volt a legjobb eredménye?

A junior-világbajnokság, ahol eljutottam. Ez azért volt nagy szó, mert előttem magyar névvel sokáig nem volt birkózó erről a környékről. Végül egy győztes és egy vesztes mérkőzéssel a 9-12. helyen végeztem. 

Mikor döntötte el, hogy Magyarországra költözik?

19 éves voltam, de ezt már megelőzte, hogy a Bundesligába lett volna lehetőségem kikerülni Németországba. Kalapács Árpád egy erdélyi edző, aki később a német birkózóválogatott masszőrje volt, vele volt egy ígéret, hogy eljuthatok oda, de aztán ez kútba fulladt. Egy nemzetközi versenyen az öcsém találkozott egy Balogh Vilmos nevezetű úriemberrel, aki akkor Marcaliban volt edző, jelenleg pedig a Budapest Honvéd birkózó-szakosztályát vezeti, eredményesen. Öcsém mondta, hogy van egy bátyja és így mindketten Balogh Vili révén kerültünk ki először Marcaliba. Ez ’93/94 környékén volt, abban az időben nem osztogatták úgy az állampolgárságot, mint most. Maga a letelepedési engedély megszerzése is nehéz volt, Vilmost átlátta, hogy ez mekkora költség. Megpróbálkozott azzal, hogy ha már átjöttünk és belevágtunk akkor próbáljuk meg egy fővárosi egyesületnél is. ’95 májusában a BVSC-vel kötöttünk szerződést, az öcsém körülbelül két évig volt itt, de nem bírta ezt a közeget és visszament. Én viszont ott fejeztem be a versenyzői pályafutásomat. 

Mi volt az első nagyobb siker?

1998-ban indulhattam először országos bajnokságon, amit sikerült megnyernem. Nagy öröm volt számomra, mert előtte két héttel kaptam meg a magyar állampolgárságot és ez a kettő így összefonódott. Mindenféle politikai követ megmozgatva három év kellett hozzá. Azt gondolom, hogy nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki akkor ezt igényelte ez egy nehéz folyamat volt. Az, hogy nem sikerült később előrébb végeznem a nemzetközi mezőnyben, arra talán az is rányomja a bélyegét egy kicsikét, hogy ez a három év ilyen elvesztegetett idő volt. Amikor a magyar válogatott itthon edzett, az edzőtáborokon én is részt vehettem, de a külföldi versenyeken, edzőtáborokon nem, hiszen akkor még letelepedési engedéllyel, de román állampolgár voltam. Ma már, ha valaki letelepedési engedéllyel van, akkor gyakorlatilag nem is kell hozzá állampolgárság, hogy indulhasson versenyeken.

1998 és 2001 között négyszer volt dobogós az ob-n. Mennyire volt erős a mezőny hazai szinten?

Erősebb volt, mint most. Azt hiszem, hogy uraltam a súlycsoportomat, függetlenül attól, hogy nem sikerült több magyar bajnokságot nyernem. Nagyon sokat kellett fogyasztanom egy-egy súlycsoportra. Az egyik bajnokság néhány héttel az Eb után volt, a sebeimet nyalogattam és piszkosul nem érdekelt, hogy bajnok leszek-e vagy sem. Úgyhogy amikor nem sikerült, akkor inkább azok taktikai hibák voltak, mintsem olyan vereségek, hogy mennyivel jobb volt az ellenfél. Nyilván ott kellett lenni, abszolválni kellett, ez nem mindig sikerült. 

Világbajnokságon és Európa-bajnokságon is képviselte a magyar színeket. Melyik verseny volt a legjobb ezek közül?

A 2000-es Európa-bajnokság. Egy évvel korábban Minszkben volt az Eb, ott még zöldfülűként voltam kint és eléggé hamar „kidobtak a teremből”. 2000-re már elkezdtem egy kicsit beletanulni a nemzetközi mezőnybe, ott már jártunk rendszeresen edzőtáborokba a legnagyobbak közé, ukránokkal, oroszokkal tudtunk edzeni. Hetedik lettem két győztes és egy vesztes mérkőzéssel. Sikerült megvernem olyan ellenfelet, akinek volt Európa-bajnoki címe, vagy a francia versenyző kint volt az atlantai olimpián. Utána viszont nem sikerült sajnos a kvótaversenyen, sem a kvalifikációs világbajnokságon Ankarában olyan eredményt elérnem, hogy kvalifikáljam magam. 

Miért döntött a visszavonulás mellett?

Utólag belegondolva kicsit fiatalon, 26 évesen úgy döntöttem, hogy nem érdemes ezt nekem csinálnom. Szerintem egy kicsit elhamarkodott döntés volt, de azért azt hozzá kell tennem, hogy magam voltam itt Magyarországon, nem voltak támogatók, akik átlátták volna a helyzetet, tanácsot adtak volna. Kicsit megelégeltem, hogy munkát fektetek bele és nem úgy jönnek az eredmények. Edzőként már látom, hogy a sportolónak nem is egy, hanem több menedzserre van szüksége, sőt magának az edzőnek is menedzserszemlélettel kell lennie ahhoz, hogy eredményes sportolókat tudjon kinevelni. 

Hogyan kezdődött az edzői pályafutása?

Igazából újra Balogh Vilmos kapcsolódott be ebbe a dologba. Ő szervezett amerikaiaknak külföldre edzőtáborokat és megkeresett, hogy Szardínia szigetén lesz egy nemzetközi verseny és jó lenne, ha lenne sportoló, aki elindul és ő közben tudna tárgyalni az olaszországi edzőtáborokról az amerikaiakkal. Sportbarátaimmal nekivágtunk ennek a versenynek és elég sokat beszélgettünk az úton. Vilmos feldobta, hogy neki szüksége lenne edzőre Marcaliban és edző-versenyző lennék. Felcsillant a szemem, hogy nem kell fogyni, ehetek majd amennyit akarok, nem kell majd annyit edzőtáborozni. Fél évig még versenyeztem a BVSC-ben, de tartottam többször hetente edzést Marcaliban. Aztán ott úgy nézett ki, hogy zsákutcába fut a birkózószakosztály, mert nem az a támogatottság volt, két nemzetközi cég is támogatta korábban ott a birkózást.

Ezután jött át Nagykanizsára?

 Egy barátommal, akivel a BVSC-ben ismerkedtem meg, dr. Kalmár István fogorvossal összefutottunk és mondta, hogy ő is visszaköltözött Zalaszabarba. Járogatott át Marcaliba és birkózgattunk, hogy ő is edzésben legyen és én is igényeltem a mozgást. Felvetettem, hogy vissza fogok menni Budapestre és munkát fogok keresni, ő vetette fel, hogy mit gondolnék arról, hogy Kanizsán újjáépítenénk a birkózó egyesületet. Az ő édesapja valamikor itt szakosztályvezető, edző, versenyző volt és el is jöttem Kanizsára. Addig annyit tudtam róla, hogy „Megy a gőzös Kanizsára”, tehát semmit nem tudtam a városról. Emlékszem, hogy az egyik edzés után az őszi-téli időszakban már jól be volt sötétedve átvágtattunk Kanizsára, hogy megmutassa, hogy milyen szép. Emlékszem, hogy nagyon tetszett a Vásárcsarnok, meglepődtem, mert azt hittem, hogy az a városháza kivilágítva, nagyon szép volt és új. Tetszett, hogy lesz itt egy új könyvtár, akkor még az oszlopok álltak és volt teteje. Beszéltünk István édesapjával Béla bácsival aztán belevágtunk. 

Milyen volt a kezdet?

2001. őszén tartottuk meg az első toborzóedzésünket a Piarista Iskolában. Voltak az elején gondok, nem tudtuk bejegyezni az egyesületet, nehéz volt, de ha jól emlékszem 2002. február 28-án bejegyeztük az egyesületet. Onnan már hivatalosan is működtünk. Szokták mondani, hogy várat oda érdemes építeni, ahol még nincsen, de ugyanakkor ennek megvannak a nehézségei is, mert még most is azt gondolom, hogy nagyon kevesen tudnak arról, hogy Kanizsán létezik egy ilyen sport, holott lassan 25 éve működünk. Abban az időben meg ez pláne igaz volt. Ha jól emlékszem a ’90-es évek elején szűnt meg itt a birkózószakosztály, tehát egy jó 10 évig nem volt és azelőtt sem voltak itt kiemelt sportolók benne. Nem volt nagyon-nagyon egyszerű, de az első toborzónkra megjelent körülbelül 15-16 gyerek, ami akkor nagyon-nagy létszámnak tűnt nekem. Elkezdtük a munkát, nehéz volt nekem is és a fiúknak is. 

Az első évtized mennyi sikert hozott?

Az én olimpiai vágyamat bele akartam tuszkolni minden gyerekbe. Aki belépett a terembe, legyen az a takarítónő, mindenkiből bajnokot akartam faragni. Idő kellett, mire rájöttem, hogy ez nem így működik. Azért abból az időből is szépen termelődtek ki sportolók, gondolok itt Farkas Andrásra az edzőkollégámra, Ceglédi Zsoltra, Tern Krisztiánra, Steinhardt Márk, akik mind diákolimpiai érmesek voltak és eljutottak a korosztályos válogatottság kapujába. Aztán mindenki elszóródott, amikor elmentek főiskolára, nekem pedig nem volt olyan tudásom és kapacitásom, hogy tudatosan elkezdjem kiépíteni azt, hogy legyen arra lehetőség, hogy ha valaki Budapestre megy, akkor ott adott esetben egy másik klubnál, de még mindig a mi kezünk között tudja folytatni. 

Mennyiben kellett máshogy viszonyulni az akkori generációhoz, mint a maihoz?

Azt mondanám, hogy négyévente is változnak. Annyira más gyerekek jönnek, hogy egy mostani edzőnek a szakmai kihívás az nem az, hogy hány fogást tud megmutatni, hanem, hogy mentálisan, pszichésen hogyan tudja irányítani, kezelni a gyerekeket, hogy egyáltalán kedvük legyen sportolni. Az emlékeim szerint abban az időben a sportnak még egy kicsit más értéke volt egymás között is. Nem az volt a lényeg, hogy a Minecraft-pályán ki hová jutott el, hanem számított, hogyha valaki egy ilyen sportban, mint a birkózás a dobogóra fel tud állni. Érdekes történet nélkül és ez sem mostanában volt, hanem 10-15 éve: az egyik alkalommal mondtam a srácoknak, hogy ha ilyen jól dolgoznak, akkor lehetőségünk lesz, hogy elmenjünk a horvát tengerpartra edzőtáborba. Erre egy szőke kisfiú felemelte a kezét és mondta, hogy „Zsolti bácsi én nagyon szívesen elmennék magukkal, de most jöttem haza Kubából és nem szeretnék ennyit utazni” – ennyit változott a világ. Ma már nem számít rangnak, ha valakinek eredményei vannak a sportban, szerintem lassan a tanulásban sem, azt kell, hogy mondjam, az anyagi jólét ezt egy kicsit szétszedi. Azért bizakodó vagyok, mert a világ legjobb birkózóinak az amerikai sportolók számítanak, de szép számmal vannak Svédországban és Németországban is kiváló birkózók, ahol azt gondolnám, hogy kicsit magasabb az életszínvonal. Az egy nagy szakmai kihívás, hogy ne akarjuk megváltoztatni a gyerekeket erőszakkal, hanem mi képezzük ki, pedagógusok, edzők, hogy megtaláljuk az utat a mostani generáció irányába és találjuk meg a motivációt, hogy miért érdemes ezt csinálni. Akkor lehetnek nekünk is sikereink. 

Mikor érezte azt, hogy megérett edzőként?

Voltak különböző küzdelmeim, abból fakadóan is, hogy vajon jókor hagytam-e abba, mert azok a versenytársak, akik türelmesebbek voltak, meg tudtak csípni egy-egy érmet akár Európa-bajnokságon, akár világbajnokságon. Olyan dolgok jöttek, amikből az ember akkor tud felállni, ha van hozzá segítsége – nekem volt – és akkor tud mindent újrakezdeni, ha átértékeli azt, hogy mik azok, amik fontos dolgok. Konkrétan egy álom volt, ami megváltoztatott nagyon sok mindent. Történetesen azt álmodtam, hogy olimpiai bajnok vagyok és állok a dobogó tetején. Furcsa volt minden, mert nem tudtam, hogy miért nem ugrok ki a gatyámból örömömben és az első gondolatom az volt, hogy lehet, hogy nem voltak itt a legjobbak és azért tudtam nyerni. Utána mindjárt átvillant az, hogy ez nem lehet, hiszen az az olimpia és mindenki itt van, aki számít. Megdöbbenve, még az álmomban éreztem azt, hogy az olimpiai bajnoki cím sem teszi meg azt a szívességet, hogy a szorongásunkat, a félelmünket, az önbizalomhiányunkat és minden egyebet meg tudjon oldani. Utána napokig gondolkoztam rajta, hogy én ezért akartam ennyire sikeres lenni és ezért edzettem makacsul, mert azt hittem, hogy azok az emberek boldogabbak, akik olimpiai bajnokok tudnak lenni. Ez egy picit elgondolkoztatott és megértettem azt, hogy miért van az, hogy nagyon sok sikeres emberek, színészek, élsportolók akik nagyon gazdagok és látszólag mindenük megvan mégis öngyilkosok lesznek vagy a kábítószerbe menekülnek. Elkezdtem ezt más szemmel nézni. Most is azt gondolom, hogy a mai kor emberének is nagyon fontos, hogy sportoljon. Birkózásban vagy dzsúdóban kisgyermekkortól olyan képességeket lehet fejleszteni amiben hátrányban van egy ma megszületendő gyerek. Elkezdem örömöt látni és perspektívát abban, hogy észrevettem, hogy ami a birkózószőnyegen edzésen és versenyen történik a gyerekkel és a mindennapi élete között párhuzam vonható. Ha én őt nem bajnoknak akarom nevelni őt, hanem az ő személyiségét fejlesztem a sporton keresztül, akkor ő a mindennapi életben is egy bátrabb, büszkébb előrehaladott gyerek lesz. Így aki időközben megkedveli a sportot, lehet úgy bajnok, hogy nem az kell, hogy megszüntesse a problémáit, hanem mert arra hivatott, hogy bajnok legyen. 

Több elismerést is kapott a szakmai munkájáért. Mit jelentenek ezek a díjak?

Abban az időszakban ez nyilván jól esett, főleg az ember egójának, hogy elismerik. De ez egy érdekes dolog, mert az, hogy milyen eredményeket érünk el, ezt nagyban a tanítványaimnak a képessége is meghatározza. Ha kicsit az egónk mögül kibújunk és szakmailag nézzük a helyzetek, akkor vannak korosztályok, ahol 5-10 évig nem találunk olyan embert, aki fel tudja venni a versenyt az ország legjobbjaival. Aztán megjelenik négy-öt olyan figura, aki „komolyabb erőfeszítés nélkül” (persze ezt mindig meg kell tenni) valahogy sokkal könnyebben megérti, ráérez és kialakul egy olyan szimbiózis, hogy lehet haladni. Egy sikeres edző az valahol egy szerencsés edző és én is annak érzem magam és nemcsak azért, mert kitüntetéseket kaptam a munkámért, hanem mert olyan munkát végzek az edzőteremben ami kihat az embereknek értelmileg, szellemileg és fizikailag egészségesebb irányba. Ez maximálisan boldoggá tesz és emellett, hogyha eljutunk valakivel odáig, hogy országos bajnok, válogatott lesz, akkor az még hab a tortán. Szerintem ezt így kell kezelni. Az utóbbi időben, főleg azoknak a sportolóimnak, akik már idősebbek az eredményei is hozzájárultak ahhoz, hogy engem megismertek. Például Egyed Zsanett korosztályos válogatott volt, kétszer volt Európa-bajnokságon ötödik, idén felnőtt bajnok lett. Az ő révén kerültem először a válogatotthoz és vagyok ott most már több, mint tíz éve, hol a fiúknál, hol lányoknál. Ha nincs Egyed Zsani, akkor lehet, hogy ez nincsen. 

A válogatott mellett rálátása van a nemzetközi versenyekre is. Számos sportágban egyre szorosabb a mezőny. A birkózásban is?

Érdekes átalakuláson megy át, elsősorban az európai birkózás. Ezen próbálnak most változtatni, mert ez már túlzás, hogy egy Európa-bajnokságon gyakorlatilag nem lehet egy olasz, francia vagy svédnevű sportolót látni, a Nemzetközi Birkózó Szövetség szétárasztotta az országok között az orosz birkózókat. Sajnos, ahogy mondani szokták, itt is a pénz diktál. Néhány évvel ezelőtt nem hallottunk bahreini birkózóról, aztán megjelent egy fiatalember, hülyére verte az egész csapatot, aztán kiderült, hogy orosz és most kiderült, hogy van még egy bahreini, aki érmes lett világbajnokságon. Van egy hátránya az oroszok részére, mert Zágrábban a világbajnokságon pocsékul szerepeltek, hiszen ha elengedik maguk mellől a jó edzőpartnereket, akik utána szlovák, albán vagy akár magyar színekben világversenyt tudnak nyerni, az látszik, hogy mi történik utána velük és nem tudnak jó eredményt elérni. Sajnos az nem vált be, hogy ezek a versenyzők eljönnek és az országok embereit felhozzák, többségük mind ott edz a saját környezetében. Oroszországban ez egy olyan népi sport, amit az emberek olyan jellegű szórakozásból űznek, minthogy én elmegyek reggel és iszom egy kávét és dumálok a haverokkal. A másik oldal ami Amerikában van, az college wrestling, ahol 250-280 ezer sportolót mozgatnak meg egy évadban, ami rengeteg, onnan is tud nagyon sok sportoló kijönni. Olvastam egy cikket, hogy az MMA-sok panaszkodnak, hogy a legjobb 10-ben már nem sok birkózó van, mert ebben a rendszerben egy-egy birkózó már olyan összeget kap, amiért már nem éri meg elmenni a ketrecharc világába, hanem eredményes birkózónak kell lenni. A női birkózásban megjelentek dél-amerikai, afrikai sportolók is, úgyhogy fel kell kötni a gatyát, hogy mi is oda tudjunk férni. 

Sikeres időszakon van túl a Kanizsai Birkózó SE. Milyennek látta az évet?

Van egy országos ranglista, több, mint 100 egyesület közül jelenleg a 37. helyen állunk. Nagyjából ez meg is fog állni, az első 20-ba, 25-be általában olyan egyesületek kerülnek ahol van olyan felnőtt birkózó, akik válogatottak, világversenyen birkóznak. Azt gondolom, hogy elég szépen felkapaszkodtunk, egy-két helyet léptünk előre a tavalyhoz viszonyítva. Most már nem a régi sportolóinkra kell hagyatkoznunk, mint Nemes Benire, aki egyetemi országos bajnokságon lett második és harmadik, vagy Egyed Zsanira, aki egyetemre jár, sokat dolgozik. Szerencsére mellettük megjelent Pfeiffer Vilmos aki korábban is mutatta, hogy nem ügyetlen, idén az országos bajnokságon döntőt tudott birkózni, diákolimpia országos döntőn bronzérmes lett. De mondhatom Böjti Csongort is, aki szinte a semmiből jött elő, mindig szoros mérkőzéseket birkózott a legjobbakkal, de általában veszített. Idén az országos bajnokságon aranyérmet tudott nyerni, diákolimpián harmadik lett, tehát az élmezőnybe tartozik. Van még néhány sportolónk, aki pontszerző tudott lenni országos versenyeken, úgyhogy hiba lenne, ha nem lennék elégedett de úgy vagyok vele, ha lehet a pórázt hosszabbra engedni, akkor engedjük hosszabbra és remélem, hogy jövőre még ezt is meg tudjuk fejelni. 

KÁLOVICS Tibor 

Képek forrása: Kanizsai Birkózó SE és Szatmári Zsolt