Érdekes emberek, érdekes történetek 78. - Annyi a titok, hogy gyorsan kell dolgozni…

Dugó. E név fogalom Nagykanizsán. A becenév viselője nyugdíjas hangszobrász és gitártulajdonos, vállalkozó, cégvezető, a FYX Zenekar frontembere. A külföldi internetes oldalakon megjelenő aktfotóit és tájképeit szemlélve akár fotóművésznek is mondható. Hangosít, fényesítget, javítgat elektronikákat és néha felvesz valamit vagy valakiket. A beszélgetésünkből kiderül, hogy miként tudja teljesíteni mindezt Dugmanics Zoltán.

Igen! A Dugó elnevezés régen még fogalom volt, amikor 1976-tól 20 éven keresztül folyamatosan zenéltünk, de most már nem az. Akkoriban évi 100-110 bulit lenyomtunk. A csapattal haknizni, pénzt keresni jártunk. Ha megjelent hétközben egy új sláger, azt a hétvégén már játszottuk. El lehetett adni, lehetett rá táncolni. Mindent játszottunk, a Neotontól kezdve a külföldi slágerekig. S amikor jött a diszkókorszak, a régi zenének leáldozott. Igény sem volt rá, és bele is untunk.

– Úgy tudom, napjainkban is lenne igény a dallamos rockzenére.

– A múlt hétvégén például többszáz ember megjelent a Jakabkuti utcai Pikniken Kiskanizsán, de csak harmincan jöttek oda a színpad elé. Az a baj, hogy nincs, aki felvállalná egy zenés rendezvény lebonyolítását. Saját magunkat menedzseljük. Legközelebb augusztus 20-ára van egy ígéretes meghívásunk egy szentgotthárdi fellépésre.

– Hogyan kerültél zeneközelbe?

– Miután ’71-ben leérettségiztem, megtetszett a gitár és kölcsönkértem egyet. Aztán vetettem anyámmal egyet, s mint az őrült, nekiálltam július végén és januárig napi 8-10 órát gyakoroltam.

– Hol tanultál, segített valaki?

– Senki. Akkor még nem volt internet, hallás után egymástól, szó szerint ellestünk mindent. A mai napig hallás után tanulok. Aztán hamarosan bekerültem a Mustang együttesbe, és sokat turnéztunk a fiúkkal, slágerzenét játszottunk akkor is. Először a Beatles és a Hollies nótákat tanultuk meg. Én azonban a rockosabb irányvonalat szerettem volna követni és énekelni, ezért Purger Pistivel elhatároztuk, hogy csinálunk egy csapatot, aztán összetalálkoztunk Tábori Imivel és Miskó Janival. Szilveszterkor még lejátszottuk a Mustanggal az utolsó bulit, és ’74 januárjában megalakítottuk a FYX együttest. Még abban az évben bevonultam katonának, de az együttes ment tovább nélkülem más szólógitárossal. Aztán Imike kiment Németországba, s amikor hazalátogatott, mindig összeugrottunk egy kis örömzenélésre, s amikor 3 éve végleg hazajött, újból megalapítottuk a zenekart. Igaz, közben 2011-ben a csapat már összejött, hogy felelevenítsük a régi zenész időket, és összeállítottunk egy 13-14 számból álló CD-t. A lemez anyaga a zenekar neve alatt a YouTube-on meghallgatható. Az énekesünk egyéb elfoglaltsága miatt sajnos nem vállalta tovább a fellépést.

– Hol léptél fel, hol láthatott, hallhatott a közönség?

– Zenéltem a Kanizsa Jazz nevű – dr. Beke Árpád, Ámon István és a Kém Sándor alkotta csapatban, bárban, de leginkább éttermekben. Mint említettem, amikor leszereltem, már megvolt a rock zenekarom, a FYX Zenekar. Nagykanizsa valamennyi szórakozóhelyén játszottunk. Akkor egy szentségtörésnek számított, hogy a Beatles után Led Zeppelin, Deep Purple, Hollies és Jimi Hendrix számokat szólaltatunk meg. S miután a keményebb rockzenét elkezdték sugározni a rádióban, a közönség is elfogadta, és nekünk is sikerünk lett. A vasutas művelődési házba befogadtak bennünket, ahol még az is előfordult, hogy a próbanapunkra 4-500 ember bejött az utcáról. Leültek a parkettre és csöndben végig hallgattak bennünket.

– Változott-e a zenekar stílusa az újbóli felállás után?

– Azt az igazi, emberevő kemény zenét mi sose játszottuk. Kimondottan a dallamos zenét kedveljük. Megtartottuk a ’70-80-as évek közti stílusunkat, de kibővítettük például a modernebb, de ugyanolyan hangzásvilágú Tina Turner, Deep Purple, Bon Jovi, Bryam Adams, Jamis Joplin, Guns N’ Roses számokkal. Zeneileg nívós számokat játszottunk, elmondhatjuk, nagyon lelkes az énekesünk, Dukai-Horváth Erzsébet. A Fyx zenekar további tagjai: Dugmanics Zoltán – szólógitár, Pávlicz Norbert – dob, Miskó János – basszus gitár, Tábori Imre – szintetizátor.

– A hangszobrász jelzőt hogyan találtad ki?

– Viccből csináltam, de jelképes jelentése van. Van egy hangstúdióm, s amikor fölviszem 15-20 sávra a hangot, azt össze kell tekercselni, effektelni, tisztogatni kell, a zörejeket, hamis hangot ki kell szedni. Ez egy alkotás tulajdonképpen, olyan, mint például a szobrászat, csak hangokból jön létre a mű.

– Másik szenvedélyedet, a fotózást is megemlíthetjük. Még egy profi fotográfus is megirigyelhetné a műtermedet, a felszerelésedet. Nemcsak a szép tájak, a madarak, a szebbnél szebb modellek, hanem még a kerítésfestés is fotózásra inspirál. Munka közben sem a pihenést választottad, hanem egy fotóparódiát alkottál a látványból.

– A fotóimat látva fotósnak neveznek, én azonban a szerénységemet megtartva azt mondom, hogy nem vagyok fotós, csak fényképezőgép-tulajdonos. Fotós az, akinek világhírű képei vannak, én maximum csinálok jó képeket. Öt éve fotózok hobbiból. Mintegy 200 felvételem szerepel 12 fotós oldalon az 1., 2., 3. helyen. Nemzetközi fotós oldalakon is fent vagyok, van olyan képem, amelyik 43 ezer lájkot kapott. Hobbiból, magamnak fotózok, 50 ezer fotómat archiváltam le eddig.

A gitárral is így vagyok, gitártulajdonos vagyok, de nem vagyok Jimmy Page vagy Eric Clapton. Ők zenészek.

Örök életemben az elektronika érdekelt

Már 4. osztályos koromtól van MHSZ-es rádiós múltam. Nyolcadik osztályosként megnyertem a megyei fizikakémia-versenyt, felkerültem Csillebércre, ahova egy kemény bonbonos dobozba csomagolva magammal vittem a saját építésű rádiómat, és egész éjjel azon hallgattuk a gyerekekkel a Kossuth és a Petőfi adót. A Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban elvégeztem a finommechanikai műszerész szakot. Tanultunk hegeszteni, esztergálni, az Egyesült Izzóban működő gépekhez kellett legyártanunk alkatrészeket. Érettségi után beiratkoztam a rádió- tévéműszerész szakra. Gyakorlatilag könnyű volt az iskola, hiszen a gyakorlatban mindent tudtam. Mivel első jelentkezésemkor nem vettek fel a Gelkába, elmentem betanított munkásnak a Gépgyárba, majd saját vállalkozást indítottam, dolgoztam képszerkesztőként a Kanizsa TV-nél, voltam munkanélküli és kiváltottam a vállalkozást. 31 éve vagyok vállalkozó,’93-ban létrehoztam a hangszerboltot. Hangszereket árulok, szervizelek, működtettem a stúdiót, de most már az nem megy. 2-3 éve álltam rá a gitárok restaurálására, törött gitárokat, hangszereket javítok.

– A profi stúdiódban zenei felvételeket lehet készíteni. Ez is a te kezed munkája?

– Barkácsoló fajta vagyok, a balatoni nyaralómban is mindent saját magam készítettem. Teljesen mindegy, hogy lakatos-, ács-, kőműves-, villanyszerelő-, asztalos-, vagy festőmunkáról van szó. Amiért pénzt kellene kiadni a családnak, azt én megcsinálom. Hamarosan hozzáfogok a falszigeteléshez is.

– Marad időd egyáltalán az alvásra?

– Rendesen alszom, annyit, amennyit kell. Annyi a titok, hogy gyorsan kell dolgozni. A hangfalakat, a zenekari felszerelésünk 90 százalékát én építettem. Nagykanizsán az első háromban bent voltam, akinek volt számítógépe és mindjárt neki is álltam programozni. A HSMK teljes fényrendszerét, a hangfalrendszert, az erősítőket én építettem ki. Építettem magamnak egy URH rádiót, keverőpultot, szintetizátort. A mostani hangfalakkal 5-6 ezer ember hallgathatja a műsort. Még régen, éveken keresztül én hangosítottam ki a város-napi rendezvények műsorait.

Már nem engedné meg a feleségem, hogy ezzel is foglalkozzak, mert 5 éve volt egy szívinfarktusom. Bár úgy érzem, száz százalékosan kijöttem belőle. Ha kell futkározok a háztetőn, a 2. emeletre úgy megyek föl, hogy a 2,5 literes ásványvizes palackokból hatot-hatot a kezembe fogok, és kettesével fölfutok a lépcsőn. Ha netán hangosítani hívnak, a 2,5 tonna cuccot simán fölpakolom az autóra. Azt szoktam mondani, az infarktus nem betegség, csak egy állapot.

Apám volt bütykölős a családban, egyszerű kis suszter volt, de a Csónakázó-tónál vele építettük a házat. Egy kockás papíron léptékarányosan lerajzolta, hogyan kell a falakat összeépíteni. Az apró-cseprő dolgokat elvégezte, de ő inkább a mindennapi élethez szükséges tennivalókat oldotta meg.

– Ki viszi tovább mindazt, amit létrehoztál?

– A gyerekeket egyáltalán nem érdekli. Ráadásul Zoltán fiamból egy nagyon jó dobos lehetett volna. 5., 6 osztályos korában bejött a próbaterembe, s amit megmutattam neki, 10 perc múlva már ütötte precízen, pontosan. A szintetizátorban lévő ütemeket lehallgatta és megcsinálta. Nekem nem sikerült volna úgy. Ügyes lett volna a zenélésben, de az autószerelésbe volt szerelmes. Hiába mondtam neki, hogy gyerek, óriási technikám van, 5 ezer embert ki tudok szolgálni hanggal, fénnyel, de hiába kértem, hogy vigye tovább ezt az ipart, nem érdekelte. A teherautó-szerelést feladta, közel egy éve kiment Németországba, ahol egy hajógyárban dolgozik, hegeszt, szerel. Enikő lányom közgazdász, a fővárosban dolgozik egy számítógépes cégnél.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. július 3-ai számában)