Kisvasutat és vadasparkot is terveztek a Csónakázó-tó szomszédságába

Ivanics József nyugalmazott erdőmérnök, aki 1968 és 1979 között a Nagykanizsai Erdőfelügyelőség vezetője volt, rengeteg új információval szolgált Nagykanizsa kedvenc tavával kapcsolatban, mikor riportot készítettem vele idén áprilisban a tó születéséről: vadaspark, kisvasút, strand, és egyéb ötletek is szerepeltek a palettán. Sőt, kevesen tudják, de a Csónakázó-tavat kétszer is le kellett csapolni…

Az Ivanics bácsival készült teljes riport az év végén megjelenő, „Csónakázó-tó: múlt, jelen, jövő” című kötetben lesz olvasható, de a legérdekesebb gondolatokat most megosztjuk a kanizsaujsag.hu kíváncsi olvasóival is.

Ivanics József nyugalmazott erdőmérnök

– Érdekelne, hogy Ön is emlékszik-e a sziget létrehozásának különös történetére?

– Igen, a sziget. Nos, a szigettel kapcsolatban valóban emlékszem annak igencsak különös létrehozására. Azt el tudom mesélni, hogy egy égető és meglehetősen nagy problémát sikerült megoldanunk általa. Ugyanis, a völgyzáró gát építése közben, azzal párhuzamosan nekiálltak a munkások a leendő tómedret is rendbe tenni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az addig legelőként funkcionáló térségből ki kellett irtani a csalitosokat, bozótost és természetesen ki kellett vágni a majdani víztározó medrében lévő fákat is. Jelentős számú facsoport tarkította végig a Bakónaki patak völgyét, a völgyzáró gáttól egészen a nagyrécsei vasútállomás alatti térségig. Ezeket a facsoportokat természetesen kivágták, de az egykor hatalmasra nőtt fák szomorú mementójaként meredeztek az ég felé, több kilométeres hosszúságban a favágók által otthagyott fatuskók. Persze, hamar eldöntöttük, hogy ez így nem maradhat. A további munka egyik felével a szakemberek „hamar” végeztek, hiszen a fatuskókat a lánctalpas erőgépek egy-kettőre kifordították a talajból – na meg persze, velük együtt a „néhai” fa szinte teljes gyökérzetét is. No, ott álltunk a még nagyobb probléma előtt: mihez kezdjünk most az így kiforgatott, több száz teherautónyi, földes, ágas-bogas, semmire sem való tuskóval és gyökérzettel? Ugyanis, ezzel a problémával korábban senki nem számolt, ezért a tervekben sem szerepelt, és nyilván pénzügyi forrást sem különítettek el erre a célra.

– Gondolkodtunk, törtük a fejünket, és hetek múlva, egyszer csak jött az ötlet: rakjuk oda, ahol most a sziget van, és terítsünk el földet rajta, majd csináljunk egy mesterséges szigetet belőle. Így született meg tehát a Csónakázó-tó szigete, amelyet egy gyalogosoknak készült fahíddal kötöttünk össze a szárazfölddel. Így visszatekintve, mi erről ma a véleményem? – kérdezett vissza Ivanics József. – Bátrak voltunk, hogy meg mertük lépni ezt a tervekben természetesen nem szereplő, szükség szülte dolgot, és szerencsések voltunk, hogy a kockáztatásunk bevált, és később nem süllyedt meg, nem esett szét a sziget, hanem összeállt, és a mai napig a tó gyöngyszeme.

– Voltak még ehhez hasonló, „forradalmi” ötletek?

– Inkább azokról mesélnék, amelyeket végül nem sikerült megvalósítani. Ugyanis volt több dédelgetett ötletem, amelyek, legalábbis szerintem, további értékeket adtak volna ehhez a csodálatos, parkerdei víztározóhoz. Az egyik terv, amely beszélgetés szintjén maradt, egy erdei kisvasút ötlete volt. A kisvasút a mai kilátótorony tövétől, tehát a kisöböltől vitte volna a látogatókat a vadasparkba. Merthogy ilyen tervem is volt – szögezte le meglepettségemet látva Ivanics József.–A vadaskert ötlete negyven évvel ezelőtt odáig eljutott, hogy a minisztérium engedélyezte annak létrehozását, illetve az alsóerdei erdőkerületben egy ilyen létesítmény kialakítását, de ennél tovább már nem mehettünk, csak a tervezés szintjén. Kijelöltük a helyszínt is, amely a mai kisgát által leválasztott kisebb tórész feletti domboldal volt tulajdonképpen, amely vadaskertnek pedig, pontosan annak a kisebb tórészletnek a környéke lett volna az itatóhelye, amely a kisgát megépülése után előtározóként funkcionált tovább, mind a mai napig. Ide szállította volna a látogatókat a vasút a kisöböltől. Azt még megjegyezném, hogy emlékeim szerint – bár én magam nem láttam – volt valami kisvasúthoz hasonló ott, azon a területen, ahol most a kilátótorony térsége van. A korábban itt működő lőtérnek volt valamiféle kelléke, ami nem is kisvasút volt igazából, hanem inkább a bányákban használatos, kézzel tolható alkalmatosság, ahhoz hasonló csille, mint amelyeken a szenet tolják fel a tárnák mélyéről. És amit még sajnálok, hogy nem sikerült megvalósítani, az a strand, bár az igaz, hogy a víz minőségével mindig is voltak problémák.

– Le is eresztették egyszer a tározó vizét, ugye?

– Én úgy emlékszem, hogy a tavat nem is egyszer, hanem kétszer kellett leengedni. Az első lecsapolás 1984 őszén történt, és 1985 márciusára tellett meg ismét a tározó vízzel. A másodikra 1987 őszén került sor, és csak 1988 végén indulhatott meg a víztározó ismételt feltöltése. Elsősorban a Bakónaki patak által a Csónakázó-tóba sodort, hatalmas mennyiségű iszap és hordalék okozott problémát: algásodást, a hínár és más vízinövények elburjánzását. Ekkor döntött úgy a városi tanács, hogy kerül, amibe kerül, de ez így nem mehet tovább. A problémát úgy szüntették meg, hogy a második lecsapolás után zagyfogókat, illetve magát a kisgátat is megépítették. Az így kialakított felső, kisebbik tó lett az ülepítő, egy előtározó tulajdonképpen. Ez, no meg az előtte lévő, hatalmas nádas már képes volt megfogni a hordalékot, így a probléma, legalábbis tudtom szerint, azóta nem jelentkezett.

– Említésre érdemes, rendkívüli események?

– Arra emlékszem, hogy sajnos két személy is szívrohamot kapott, mikor a tiltás ellenére nyáron, felhevült testtel ugrottak a vízbe, míg egy ember pedig öngyilkossági szándékkal vetette le magát a kilátótoronyból, és azonnal szörnyethalt. Az 1975. május 01. napi megnyitóra viszont szívesen gondolok vissza. Aznap nosztalgia-vonaton is ki lehetett menni a tóig, a MÁV külön kisvonatot indított erre a célra, ami ott tette le az utasokat, közvetlenül a tó partján. Körülbelül 20-25 ezer ember jöhetett el aznap, felejthetetlen volt. Még a tévé is ott volt, ami abban az időben nagy dolognak számított, én a riporterek nevét is megjegyeztem. Ha jól emlékszem, Déri János és Kóthy Judit volt ott aznap.

– Társadalmi munka? Eddig szinte mindenki úgy nyilatkozott, hogy példaértékű, hatalmas összefogással valósult meg a Csónakázó-tó és környezete az 1970-es esztendőkben.

– A társadalmi munkáról csak annyit: ha nincs az a sok száz, sok ezer ember, akik ingyenesen és önzetlenül dolgoztak a víztározó és a Parkerdő létrehozásán, akkor ma nem lenne a Csónakázó-tó sem. Jegyeztem fel adatokat: 62 vállalat és intézmény 4100 dolgozója vett részt a munkákban, és nem csak fizikai munkára kell itt gondolni, hanem például arra is, hogy a tervezőmérnökök ingyen, társadalmi munkában terveztek meg egy-egy épületet, felépítményt, vagy munkafolyamatot. Élénken él bennem az a kép is, mikor nemcsak az egyszerű dolgozók, de a város vezetői is lapátot ragadtak – Mózestől a Gál Robiig – 1973-ban, a völgyzáró gát építése során.

– Hamar közkedvelt lett a Csónakázó-tó a város polgárai között?

– Nagyon hamar népszerű lett a tó a nagykanizsaiak körében, közkedvelt kirándulóhellyé lépett elő, és szerintem mind a mai napig ez a víztározó a városunk ékköve. Feljegyeztem az 1985. esztendő nyarának látogatottsági adatait: minimálisan 227 fő érkezett a tóhoz egy nap alatt, míg maximum 1829 ember. Így, átlagban 699 fő jött ki napi szinten a Csónakázó-tóhoz azon a nyáron. Még egy emlék: volt olyan „pörgős” hétvége, hogy 1300 ember csónakázott a tavon, mire lenyugodott a nap. Régi, szép idők…

Dr. Papp Attila