Csónakázó-tó: emlékképek az egyik ötletgazdától

Id. dr. Páll Miklós ny. erdőmérnök, a Zalaerdő Zrt. nyugalmazott osztályvezetője nagy idők és híres történelmi események szemtanúja, sőt, résztvevője is volt: nem csak a nagykanizsai Csónakázó-tó létrehozásakor, de a dél-zalai, 1956-os forradalmi események során is letette a névjegyét. Az év végén megjelenő, „Csónakázó-tó: múlt, jelen, jövő” című kötetben Miklós bácsi részletesen is mesél az életéről, most csupán egy kis ízelítőt olvashatnak a riportból, elsősorban a Csónakázó-tó megépítésének időszakából.

– Már a nagyapám is erdőmérnök volt: Erdélyben, Aradon volt az erdőfelügyelőség vezetője. Majd édesapám is erdőmérnök lett, a bátyám szintúgy, és én is – meséli a magyar erdőkkel elválaszthatatlanul összefonódott családjáról a Szentpéterföldén született id. dr. Páll Miklós. – Az élet úgy hozta, hogy a feleségem is ezt a szép szakmát választotta, és talán nem meglepő, hogy ilyen „előzmények” után a fiaim is követték az apjukat, és az erdőmérnöki hivatást választották kenyérkereső foglalkozásuk gyanánt.

– A tanulóévek után, 1954 novemberében jöttem vissza Zala megyébe, a nagykanizsai erdőgazdaság „kebelébe”. Egy mondat elég ide: honvágyam volt, visszavágytam Zalába, a sűrű, dél-zalai erdők vidékére. Annyit megemlítenék az 1956-os forradalom időszakáról, hogy engem megválasztottak a szabad szakszervezet titkárának. A ténykedésem alatt igyekeztem mindenkit nyugalomra inteni, no meg arra, hogy dolgozni kell: ennek ellenére 1957 tavaszán minden ok nélkül leminősítettek, és elhelyeztek a nagykanizsai északi erdészethez, ahol egy buta, rosszindulatú ember volt a főnököm. Ettől függetlenül, pozitív hozadéka az lett a dolognak, hogy kikerültem „terepre”, a gyakorlati életbe. Így ment tovább egészen 1959-ig, amikor visszahelyeztek az erdőgazdaság központjába. Ha jól emlékszem, 1965-ben ismerték el a munkámat, azzal, hogy kineveztek nagykanizsai erdőművelési csoportvezetőnek.

– Csónakázó-tó, és környéke: mikor hallott a tervről először?

– Talán nem illő ilyet mondani, de elsősorban az én gondolatom volt az, hogy ott kellene egy csónakázásra, kikapcsolódásra, pihenésre is alkalmas tavat létesíteni – hökkent meg kijelentésével Miklós bácsi. – A gondolat először nem a tó, hanem csak egy parkerdő vonatkozásában született meg, 1965-ben, azonban számos problémát le kellett küzdeni, mire létrejöhetett Nagykanizsa legnépszerűbb pihenő- és kirándulóhelye. Az első akadályt a hadsereg jelentette, ugyanis a mai Csónakázó-tó környéke egy katonai gyakorlótér, lőtér volt, lövészárkokkal, miegymással. Ennek a gyakorlótérnek a központi helyszíne a mai kilátó domboldala volt: néhány bokor tarkította itt-ott, de lényegében kopaszon árválkodott. A katonaság jelenlétének máig tetten érhető mementója az a betonból készült tereptárgy – tankfelálló, nevezzük talán így – amelyen a harckocsizók gyakorlatoztak, és ami most is ott áll a torony dombjának tövében, néhány méterre a Korona szállótól. Nos hát, felkerekedtem, és elmentem a katonákhoz: vagy sajátítsák ki, vagy pedig adják vissza nekünk, az erdészetnek az alsóerdei helyszínt, mert bizony arra szükségünk van.

– Kisebb-nagyobb huzavonák után sikerült is megegyezni a hadsereggel: először egy tolólapos munkagép segítségével betemettük a lövészárkokat, majd rögvest az erdőtelepítéshez fogtunk. Előre egy vörös tölgyest, ez után pedig egy fenyvest telepítettünk a gyakorlótér helyére. Ez pontosan ott található ma, ahol a kövesút beér az erdő aljába, és kétfelé ágazik a kilátótorony tövénél – magyarázza id. Dr. Páll Miklós. – Tehát az első konkrét munkánk a parkerdővel kapcsolatban ennek a helyszínnek, azaz a mai kilátótorony hatalmas domboldalának a fásítása volt. A betelepítésnél arra törekedtünk, hogy egy esztétikus fenyvest, egy erdei sétákra alkalmas domboldalt alakítsunk ki a majdani erdőjárók, sétálni és túrázni vágyók számára. Ezt a célt szem előtt tartva, a domboldal középső és felső részébe az egyszerű, erdei fenyők mellé vörösfenyőket ültettünk, és foltokban, szigetszerűen pedig különleges fenyőket is telepítettünk, például mamutfenyőket. Ezeket a domboldal északi végébe ültettük, és büszkén mondhatom, hogy jó részük a mai napig megvan. Szintén esztétikai okokból döntöttünk vörös, valamint mocsári tölgy telepítése mellett: a domboldal aljában kaptak helyet, és ősszel meghatározó színfoltjai a tájnak, hiszen a leveleiknek gyönyörű, egyedülálló színeződése van, amelyek szinte „megfestik” a mellé telepített fenyves zöldjét is.

– A mai Csónakázó-tó helyén egy kis lapályos völgy volt, amelyben még az 1970-es évek legelején is a Bakónaki-patak csordogált: a patak mindkét oldalán legelők voltak, ahol birkanyájak legelésztek, a terület tulajdonjoga pedig egy termelőszövetkezeté volt. A szövetkezet is erőteljesen támogatta a parkerdő létrehozását, egészen addig, amíg elő nem adtam nekik, hogy ott bizony egy szép nagy csónakázó tavat szeretnénk majd létrehozni. A termelőszövetkezet kifejtette, hogy ők,csak úgy odaadni nekünk azt a területet nem tudják, de egy csere szóba jöhetne: adjunk a legelőért erdőt cserébe… Nos, nem kívánom kommentálni, de azt hiszem mindenki érzi, hogy egy ócska legelőért egy jókora erdőt kapni cserébe, nos, hát nem volt éppen korrekt ez a tárgyalási alap. De meg kellett tennünk, és meg is léptük ezt a cserét, azért, hogy a mai Csónakázó-tó létrejöhessen. Ekkortájt vált véglegessé az is, hogy a tavat úgy kell létrehozni, hogy azt, a fő vízforrás Bakónaki-patakon kívül a Látóhegyi-patak is táplálja majd, hogy elegendő mennyiségű víz kerüljön a tóba,

Az építkezés 1972-ben kezdődött: a legnagyobb, és egyben legnehezebb feladat a gát megépítése volt, hiszen a Bakónaki-patak völgye amúgy is egy lapályos, természetes teknőt biztosított a leendő tó számára, ezt kellett tovább alakítani, úgy, olyanra, ahogy ma is látszik a tó partvonala – szögezte le id. dr. Páll Miklós. – Kotrógépek marták a földet, s több lánctalpas földnyeső is dolgozott a meder kialakításán, valamint a földgát megépítésén, ami a Csónakázó-tó egyik határát képezte. Pontos adatokra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a tó a kialakításakor mintegy 30-40 hektárnyi területet foglalt el, a hossza olyan 2-3 kilométer, a szélessége pedig 100-200 méteres lehetett. A kitermelt föld egy részét a gátépítésénél, továbbá a sziget kialakításánál használták fel, és összességében több tízezer köbméter földet termeltek ki és mozgattak meg a munkagépek. A tó eléggé sekély: a földgát előtti vízfelület alatt olyan 3 méteres mélység húzódik, és a Bakónaki-patak régi medervonulata, vagyis nagyjából a tó közepe szintén hasonló mélységű lehet, de a Csónakázó-tó többi részén ennél sekélyebb, olyan méteres, maximum másfél méteres lehetett akkoriban a vízmélység.

– Hogyan alakult az Ön további, személyes sorsa?

– Hatvanéves koromban, 1990-ben mentem nyugdíjba, a rendszerváltás időszakában: akkor már negyvenegy és fél éve dolgoztam. Arra nagyon büszke vagyok, hogy majd négy évtizedig egy helyen: Nagykanizsán, az erdészetnél…

Dr. Papp Attila