Neil Armstrong üzenete: nem feladni!

Öt társa vész oda. Kiképzése során ő maga is nem egyszer életveszélyben. Mégis úgy érvel: ha lefújják a küldetést, akkor társai hiába haltak meg. A harmadik hete vetített Az első ember továbbgondolásra késztet. VIGYÁZAT: SPOILER!

Mert mi a nagyobb? A mai megfélemlítés, internacionalista túlerő, zsarolás – vagy az elemek tombolása, a közvetlen életveszély? A hidegvér nem egyszer mentette meg a pilótát. Ahogy Magyarországot is.

Az 1969-es Holdra szállás filmje az odavezető út nehéz pillanatairól is beszámol. Armstrong két társa ’66-ban repülőbalesetet szenved. Két hétre rá ő kerül másodmagával életveszélybe, a Gemini 8 iszonyatos pörgésbe kezd. A sikert – először kapcsoltak össze két objektumot az űrben –a hajtómű fúvókájának zárlata árnyékolja be: már másodpercenként egy fordulatot tesz meg saját tengelye körül az űrhajó. Még mielőtt eszméletüket vesztenék, a parancsnok kézi vezérléssel visszanyeri uralmát a Geminin. ’67-ben Armstrong három barátja fullad meg az Apollo 1 földi tesztjén egy elektromos tűz miatt. Következő évben a holdkomp földi szimulációján őt magát csak a katapultálás menti meg, a kísérleti jármű földhöz csapódik és lángba borul.Armstrong hideg fejjel mégis a folytatásra szavaz. Damien Chazelle filmje 138 percen át izgalmas, „mindössze” a valóságot jeleníti meg.

Így, a november elseje körüli napokban,mi is halottainkra gondolunk. Azokra, akiket személyesen ismerünk. Mindazt, amik vagyunk, tőlük örököltük. Nem csak anyagi értelemben. S az örökség, tudjuk, felelősség: nem elherdálni! És azokra is gondolunk, akiket csak közvetetten ismerünk.  Kanizsán – mint már méltó felújítása előtt is – Mindenszentekkor mécses-rengeteg lepi el az első világháborús sírkertet. Pedig dédapáink nemzedéke már távoli. Ahogyan az elmúlt ezeregyszáz évben a hazáért elesettek is távoliak.

Ám egy közösség képes rá, hogy közelivé tegye tagjai számára a jóval korábban élteket. Mekkora beleélést, empátiát tud teremteni egy jó könyv, egy jó film! Mi is kimondhatjuk Armstrong mondatát: nem adhatjuk föl, tartozunk ennyivel az előttünk lévőknek. Mert mi a nagyobb? A mai megfélemlítés, internacionalista túlerő, zsarolás –vagy az elemek tombolása, a közvetlen életveszély? A hidegvér nem egyszer mentette meg a pilótát. Ahogy Magyarországot is 2011-12-ben. (Wiedermann Helga négy évvel ezelőtti könyvét olvasom, mely erről szól. Sakk és póker – Krónika a magyar gazdasági szabadságharc győztes csatáiról a címe.)

Nem tartoztak ők azokhoz, akik csak szóval mondják: Uram, Uram! Azt sem hogy: Hazám, Hazám! Azt sem: Testvéreim! Hanem tettekkel beszéltek, megtették azt, minél nagyobbat sem Isten, sem haza, sem ember nem kívánhat. Életüket adták, legyen hát életük. Ámen. (Prohászka Ottokár)

Egy vadászrepülő reggel sose tudhatja, este hazamegy-e. Thúry György koráról szólva a hadtörténész se mondott mást: egy végvári vitéz minden nap úgy kelt föl, lehet, hogy az estét már nem éri meg. Mert ez a háború folyamatos volt. Ebben a világban nem volt fegyvernyugvás. És a legendákkal ellentétben télen sem, csak kevesebb.  Itt mindig háború volt, éjjel és nappal. És ez az, ami egy férfire rányomja a bélyegét. Hogy mindig szembe kell néznie a halállal. A hölgyeknek pedig azzal, hogy esetleg a férjének a fejét vagy csak a testét hozzák el. És utána neki kell a birtokot, a gazdálkodást irányítani, s ha kell, a császárral tárgyalni, mint egy férfinek. És milyen érdekes, innen ered a magyar népléleknek ez az örök harciassága. Nekünk mindig verekedni kell – így Töll ezredes. – Egy katona nem politizál. Ennyit engedjenek meg. Ez a mi földünk. Ennyi maradt meg. Mi teszi a földet hazává? A hősök vére. És ezért a földért a mi hőseink ontották vérüket. Nem egy, nem kettő. Tízmillió hősi halottra becsüli számukat egy neves történész. Hogy adnánk oda ezt bárkinek?

Miért éppen most adnánk föl?

Papp János