Péter Árpád: A világ végezetéig veled!

Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még éberen. A sirásban elfáradt már Valamennyi jó rokon. Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban, éhen, Rágódunk a csontokon. A csontokon sem rágódnánk, De hát – ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sirunk, énekelünk.

Már maholnap ez se kell majd. „Elég volt a gyász, a dal.Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Haj rá étel, dal, ital.”Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a mult elfeledve, És eladva az a föld. Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérökön Azt is, amin ők mulatnak... Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön.

Ők alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk. Ők alusznak s nem álmodnak; Mi virrasztunk ébren haj csak Ébren is mi – álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami...

A nagy tenger éjszakába Ki-kinézünk olykoron. Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakas szóra, Merengünk egy csillagon. Jó reménnyel, vak reménnyel, Hogy ha megvirradna már! De a hajnal csak nem pirkad, S amit látunk, az se csillag: Bolygó fény, vagy fénybogár!

És csak oly csöndes ne volna! De ez úgy fojt, úgy ijeszt... Dalunk is már egyre fárad, Alig ad még bátorságot... Égen földön semmi nesz... Szempillánk is csuklik immár... S ha az álom elnyomott, S mi is alszunk, boldog Isten! Akkor aztán késő minden – Mozdulhat a tetszhalott!...

Vagy így, vagy úgy, de mindenki siet Mostanában tőlem valahova – Nem volt ily kurta azelőtt a perc, S az óra ily kiszabott, mostoha. Mindenki megy és mindenki lohol, Egyik csomagol – másik haldokol.Vagy messze néz, vagy éppen sírját ássa: Jövevények és vándorok vagyunk És nincsen itt senkinek maradása. – Néha borzadok s fázom élni, lenni: Ebben a maradástalan világban Nekem is útra kellene már kelni... Körülnézek: ma este merre menjek? S lassanként nem lesz már többé hova, Nem lelek többé otthont, menhelyet – Szabott a perc, az óra mostoha. „A világ végezetéig veled!” Ezt Jézus mondta, s ő is messze van, Emmausba betért egy pillanatra – S a végtelen elnyelte nyomtalan.

Hogy megnőnek a dolgok, Ha az ember már törpül: Mindenki óriás lesz S egy ránk-bámuló körbül Kiáll a középre valaki. Valaki, kit szerettünk, Vagy talán nem szerettünk, Szépen szemünkbe vágja, Hogy csúf bűnökbe estünk S az életünk furcsa ámitás. S tornyosan tornyosulnak Vétkeink vert felhői, Hangosan szitkozódnak Multunk leselkedői, Kik csak azt tudják, hogy hazudunk. És mi halkulunk halkan És mi meghalunk halva S az a minden örömünk: Valaki örül rajta: Kiáll a középre valaki.

Ím itt a sir, szent mindkettőnk előtt az, Ládd, érzeményünk hol találkozott. Sírunk közösen ormán, jőjj, leányka, S szent lesz könnyünk, mely együtt foly ki ott, S ha nő virág, mi majd megismerendjük, Hogy egyesült könnyből keletkezett, Mint a megnyugvás, mely szintén föléled Híven megosztott fájdalmunk felett. S szent lesz szivünknek ez édes keserve, Mint a hideg, de tiszta őszi nap, Hogy a virág sem sejti meg, miként csak Halotti csók az, melyet tőle kap. S ha szűm halottjai közt angyalul lész, Örülni fognak, jól tudom, neked S elégedett ha léssz te is helyeddel, Ez árva szív leginkább az lehet.

Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis.

Deo gratias! Továbbá: Vajda János, Reményik Sándor, Ady Endre, Madách Imre. Requiescant in pace.