Divattervezés helyett festészet – Ráérzett a szabadság ízére

Ha valaki annak idején arról faggatta Cserfő Bernadettet, mi szeretne majd lenni, amikor felnő, egyből rávágta: divattervező. Hosszú éveken át dédelgette ezt az álmot, s talán ennek is köszönhető, hogy idővel Sörlei Ibolya egyik legszorgalmasabb tanítványává vált a Kiskanizsai Általános Iskolában. Nem volt ugyanis rajzóra, amire a kislány ne érkezett volna plusz feladatokkal. Sorra gyártotta a ruhaterveket, mégis mire a pályaválasztás kérdése aktuális lett, más utat választott magának.

Betty akkor tud a leghatékonyabban dolgozni, ha csend és nyugalom veszi körül (Fotó: Gergely Szilárd)

– Édesanyám varrónőként dolgozott, ami egyrészt megmagyarázza, miért is lelkesedtem annyira a divattervezés iránt – meséli. – Egészen fiatalon csöppentem a varrodák világába – a szüleimnek is volt egy –, és amint megtanultam az alapokat, az iskola után mindig nekik segítettem. Az évek során olyan sokat foglalkoztam varrással, hogy mire végzős lettem, már nem is izgatott annyira a divattervezés.

Bár Cserfő Bernadett a ruhakészítés iránti érdeklődését elvesztette, a kreativitását nem: belül megmaradt annak a kislánynak, aki mindig is szeretett rajzolni – a két kezével valami szépet alkotni.

– A festészet 2011-ben lépett az életembe. Akkoriban egy ügyfélszolgálaton dolgoztam, és noha nagyon szerettem a munkám, vágytam egy olyan elfoglaltságra, ami kikapcsol, és amivel kifejezhetem önmagam. Eszembe jutottak a diákkori emlékek. Rajzolni mindig is szerettem, a festést viszont azelőtt még soha nem gyakoroltam. Végül némi habozás után elhatároztam, veszek egy kezdőkészletet, és kipróbálom, mire jutok vele.

Betty munkához látott, majd megmutatta a végeredményt a férjének is, aki arra bátorította, vigyék el a képet egy jó barátjuk édesanyjának, Röszler Máriának. A festőművész tetszését elnyerte a napraforgós csendélet, és tanítványává fogadta a szárnyait próbálgató lányt.

– Eleinte még borzasztóan izgultam, amikor előtte kellett dolgoznom, de mindig megnyugtatott: ha egy ecsetvonás nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, az még nem tragédia: mindig ki lehet javítani a hibákat. Ezen a téren egyébként sokat kellett „lazulnom”. Az első képeimnél még a hiperrealizmusra törekedtem:egy virágkompozíciónál minden egyes sziromnak, de még a szirmokon látható fény- és árnyékfoltoknak is pontosan úgy kellett kinézniük a vásznon, mint a valóságban. Beletelt egy kis időbe, mire ezt el tudtam engedni, és ráéreztem a festői szabadság ízére.

Idővel elengedte a hiperrealizmust…

Röszler Mária tanítványaként aztán egyszer csak rádöbbent: már a való életben is másként szemléli az őt körülvevő környezetet. Egy-egy nyaralás alkalmával nem pusztán turistaként gyönyörködik a tájban, hanem éles szemmel keresi a számára érdekes momentumokat. A közelmúltban pár napot Rovinjban töltött,ott több utcarészlet is megfogta.

– Nemcsak azokat a helyeket örökítem meg, ahol már jártam, hanem azokat is, ahová vágyódom – árulja el Betty. – Például Párizs vissza-visszatérő témám. Ezen kívül még sok csendéletet, mediterrán tájat és nőalakot is festek, de az egyik örök ihletforrásom a bennem mindig nagyon különös hangulatot ébresztő tanyasi világ.

Betty akkor tud a leghatékonyabban dolgozni, ha csend és nyugalom veszi körül. A család förhénci birtoka ideális körülményeket teremt az elmélyült alkotáshoz.

– Nagyon szeretek itt lenni. Amikor tiszta idő van, látni a távolban a hegyeket. Bár a város közelében vagyunk, mégis távol a forgatagtól. Ilyenkor még a festés is könnyebben megy. Nem olyan vagyok, aki két-három óra alatt befejez egy képet. Nagyon sok réteget és színt használok, mire az általam megálmodott hatást elérem, ehhez pedig idő és türelem kell.

Megvalósításra váró ötletekből nincs hiány, sőt, ezek közt egy elsőre talán szokatlannak tűnő témaválasztás is akad.

– Egyszer szeretném majd megfesteni a szenvedő Krisztust. A vázlat már nagyvonalakban megvan a fejemben, de a téma súlyánál fogva valahogy úgy érzem, nehéz feladat lesz – lelki értelemben. Talán emiatt is görgetem magam előtt ezt a tervet. Hogy mikor látok hozzá, még nem tudom, de hogy egyszer megfestem, abban egészen biztos vagyok.

Nemes Dóra