60 esztendeje halt meg Fido, az olasz kutyus, aki Európa „Hachiko”-jává vált
A hűség az ember esetében is az egyik legfontosabb erény, a kutyáknál pedig mindennél előbbre valóbb: a négylábú, ha megtalálta „élete gazdáját”, örökké hűséges lesz hozzá. Nem hagyja el, nem szökik meg tőle, mindig várni fogja: kutyahűséggel.
Tavaly ősszel írtunk a japán Hachikoról, aki a 20. században élt és vált híressé hűsége miatt a felkelő nap országában. Nos, nagyjából akkor, mikor Hachiko várta minden egyes nap szeretett gazdáját, Ueno professzort a távol-keleti ország Shibuya vasútállomásán, akkortájt „játszódott” Európában az alábbi, szomorú történet. Az olasz „csizmán” is élt egy kutyus, Fido, aki 15 éven át vártnaphosszat halott gazdájára, ugyanolyan türelemmel és kitartással,mint Hachiko. Ez a hűség aztán – ugyanúgy, mint Japánban – szobrot és elismerést érdemelt Itáliában is.
Fido, az olasz kutya (neve jelentése hűséges)a második világháború első éveiben Toszkána – egyébként meseszép – tájain kóborolt. Az elhagyott négylábúak keserű életét élte, és a háborús esztendők viszontagságai őt sem kímélték: 1941 novemberében, a toszkán Borgo városában megsérült. Egy téglagyári munkás, Carlo Soriani éppen hazafelé tartott a munkából, mikor attól a buszmegállótól nem messze, ahol ő is leszállt, megpillantotta a sérült állatot az útszéli árokban. Soriani megsajnálta, és hazavitte az ebet, majd meggyógyította. Felépülése után Fidonaka „mindene” lett a jólelkű férfi: amikor az munkába indult, a kutyus is ment vele. Nem számított, hogy hideg volt-e, vagy tűző napsütés, zuhogott, vagy éppen viharos szél fújt Borgo környékén, Fido minden reggel követte gazdáját, egészen a buszmegállóig, s figyelte, hogyan indul munkába. Általában a megálló környékén várta meg a délutánt, de ha nem, akkor is visszatért, mire a férfi busza befutott a téglagyár felől.
Így ment ez két esztendőn át, csakúgy, mint a japán akita esetében a Föld másik oldalán. Aztán tragédia történt, csakúgy, mint Hachiko életében: Carlo Sorianival nem szívroham, hanem egy szövetséges bombatalálat végzett, 1943. december 30. napján. Attól a szomorú, december végi naptól kezdve Fido hiába várt az ő szeretett gazdájára, Carlo soha többé nem szállt már le a buszról, hogy utána együtt menjenek hazafelé. Mégis, a kutyus nem adta fel: az elkövetkezendő 15 esztendő minden egyes délutánját azzal töltötte, hogy elment a buszmegállóba, majd várt, reménykedve, de sajnos mindhiába…
A háború után az olasz sajtó is felfigyelt az egyre öregedő, de soha el nem csüggedő ebre: egy alkalommal még filmre is vették a fehér színű, fekete foltokkal tarkított Fidot, ahogy régen látott gazdája elé igyekszik a buszmegállóba. A hűséges kutya 1958. június 9-én lehelte ki a lelkét, ott, ahol élete nagy részét töltötte, Carlo Sorianira várva. Halálhírét több újságban is bejelentették, majd a négylábú egy szobrot is kapott, hűségének örök mementójául.
Papp Attila