Egy igazi fotós mindenben meglátja a témát, a tartalmat, az esztétikumot és a szépséget

Két ünnepi eseményre is készül a napokban a Goór Gábor által vezetett Kanizsa Fotóklub: a Magyar Fotográfia Napjára és a 70 éves fotóklub születésnapjára. A fotós, informatikus, a JazzMa.hu jazz-zenei portál fotós-újságírója, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének (MFVSZ) tagja elöljáróban a kerek évforduló kapcsán osztotta meg gondolatait.

„Nagyszabású rendezvénnyel készülünk a szeptember 1-jén 18 órakor, a HSMK Ősze András Galériájában megnyíló kiállításunkra. A hosszú évek alatt sok tagunktól kellett elbúcsúznunk, de szerencsére maguk után hagyták életük lenyomatait: sajátos hangulatokat, megismételhetetlen pillanatokat és olyan képeket, amelyek őrzik személyiségük egy-egy darabját.

A kiállításon muzeális értékű napló- és vendégkönyv-bejegyzéseket, valamint számtalan analóg fotót is láthatnak a tradicionális Hó Képe házi pályázatunk anyagaiból. Ez a hagyományos program megszakítás nélkül, mind a mai napig a klub életének szerves része. Mindenkit arra ösztönöz, hogy minden hónapban alkosson, vagy az archívumból vegyen elő felvételeket, és gondolja újra azokat digitális utómunkával. Gyakorlatilag ennek a 70 évnek a pályázatokra beküldött képeiből válogatunk. Próbálunk minél több alkotótárstól fotókat bemutatni, és ezáltal felidézni ennek a hét évtizednek a szép időszakait. Ezer fölötti képmennyiséget néztünk át a régi, analóg, papíron megőrzött fotóinkból. Az egyik sarokban pedig a közelmúltban elhunyt Melega István mementóját rendezzük be.”

Gábor 2005-ben ismerkedett meg a Kanizsai Fotóklubbal, amelynek 21 éve tagja. Először alelnökként, majd 2025. január 1-jétől elnökként vezeti a jelenleg 20 fős tagsággal működő társaságot. Az egykori klubelnök, Varga Szilárd – Szilu – sajnálatos távozása után örökölte meg az elnöki pozíciót. 2026. január 1-jétől tagja a Magyar Fotóművészek Világszövetségének is.

Szinte ódzkodva jegyzi meg, hogy sosem törekedett arra, hogy bármiféle előtag vagy utótag kerüljön a neve elé. Ez is egy felkérés volt igazából: meghívták a szövetségbe, mert úgy érezték, hogy a munkássága alapján ott a helye közöttük. A megtisztelő felkérést elfogadta, teljesítette a bizonyos feltételeket a megfelelő mennyiségű és minőségű kép beküldésével, valamint a szükséges patrónusok kinyilatkoztatásával.

Régebben a fotográfia egyfajta varázslat volt

„Egy egyesület vezetőjének lenni áldás és átok egyben, hiszen az ember egyfajta magasztos cél irányába tudja saját energiáit hasznosítani, közösséget tud építeni és a jövőbeli irányokat is meghatározhatja. Egyrészt anyagi felelősséget is jelent, illetve erkölcsit is: ha valami nem úgy működik, egyértelműen mindenki az elnököt okolja.

Megtisztelő volt a feladat, de nem könnyű helyzetben lettem az elnök, és így elég vegyes érzelmek kavarogtak akkor a fejemben. Inkább közösség általi jelölés volt, ha szabad így mondanom, nem önös érdekből szerettem volna elnök lenni. Hogy mennyire sikerült jól átvennem az elődök örökségét, és mennyire tudom folytatni azt a vonalat, vagy egy kicsit eltérve, a saját szájízem szerint megváltoztatni, erre szerintem ennek az egy évnek a tapasztalata még igencsak kevés. A rövid távú dolgok ugyanúgy működnek, de hogy hosszú távon mit tudunk tenni – más kulturális egyesületekhez hasonlóan –, az még a jövő titka.

Például az is kérdés, hogy mennyire tudunk megbirkózni azzal, hogy a jelenlegi generáció értékrendje, alkotási módjai jelentősen eltérnek az általunk megszokottaktól. A nyitottság természetesen megvan a fotóklub tagságában is, inkább az ifjúság érdeklődésének hiánya okoz nehézséget.

Régebben a fotográfia egyfajta varázslat volt, hiszen az analóg korszakban a semmiből, a filmre fényt rögzítve, majd előhívva előtűnt a kép. Tényleg varázslat volt az egész folyamat, ahogy a hívóban kialakult a kép.

Miután a digitális gépek elkezdtek terjedni, ez a dicsfény valamennyire lecsökkent. Egyre több ember vásárolt fényképezőgépet, s jelenleg ott tartunk, hogy megfizethető árkategóriába került akár egy haladó szintű fotográfiai eszköz megvásárlása is. Ezekkel a fényképezőgépekkel már látványos képeket lehet készíteni, ami ugyan nem feltétlenül jelenti azt, hogy szerkesztésileg, harmóniailag, esztétikailag is jók, viszont olyan látványvilágot tudnak produkálni, amely kellemes az emberek szemének.

Mióta a mobiltelefonok megjelentek, bizony vannak közöttük olyanok, amelyek egy közepes szintű fényképezőgép minőségét bőven hozzák, ráadásul mindig ott vannak az ember zsebében: előkapja, és máris fotózhat velük. A minőséget sokkal inkább az azonnaliság váltotta fel. Amilyen rohanó világban élünk, a világ felgyorsulása magával hozta azt is, hogy az instant élmény nem biztos, hogy a legjobb kép lesz, hanem az, ami legelőször a szemed elé kerül, akár egy koncertről. Lehet, hogy éppen az marad meg benned, mert az volt az első élményed az eseményről.

Így sajnos egy kicsit a minőség romlása felé tart az általános fotográfia. A művészi fotográfia természetesen ugyanúgy megmarad, viszont a célközönsége valamennyire csökken. Ebben azért lehet majd némi változás, de ezért tenni kell, természetesen nekünk is.”

Szmena 8M-es, digitális, tükör nélküli fényképezőgépek és fotótémák

Gábor 12 éves korában kapott egy Szmena 8M-es fényképezőgépet. Az első felvétele, amely véleménye szerint esztétikumot is hordozott magában, a Csó-tón készült. A horgászbot átlósan volt komponálva, a bal sarokból indult fölfelé, a régi kilátótoronyra vezette a tekintetet, és ez nagyon megtetszett neki. Onnantól kezdve sokkal többet kattintgatott.

Aztán, ahogy telt az idő, az övé lett Kanizsán az egyik első, megfizethető kategóriájú digitális kompakt fényképezőgép. Még a város híres analóg fotósai is kíváncsiak voltak rá, elmentek hozzá megnézni.

„A mai világban nagyon kevés igény van a nyomtatott képre. Az idősebb generáció az előhívott, papíralapú, kézzel fogható fotókat használja, mindenki más inkább csak digitális formában hordja magánál, a telefonján” – jegyzi meg.

„Jelenleg átállási fázisban vagyunk a tükör nélküli és a tükrös fényképezőgépek között” – utal a technika folyamatos fejlődésére a fotográfus. „A tükör nélküliek első egy-két generációjánál sajnos voltak különböző gyerekbetegségek, a technológia kiforratlanabb volt, de most már érdemes mindenkinek lecserélnie, ha lehetősége adódik rá, a régi tükörreflexes, DSLR gépeket. Megjegyzem, amíg egy eszköz jól működik, addig az utolsó képkockát is érdemes kisajtolni belőle.”

Hogy milyen témák foglalkoztatják Gábort?

Véleménye szerint egy igazi fotós mindenben meglátja a témát, a tartalmat, az esztétikumot és a szépséget – vagy akár a csúnyaságot, ha azt szeretné bemutatni.

„Az én szívemhez a szociofotográfia áll legközelebb” – mondja. „Az emberi sorsok engem mindig sokkal jobban megfognak, mint bármi más téma. Ezt azonban egyre nehezebb megörökíteni, mert fotózás előtt nekem oda kellene mennem az illetőhöz, papíron aláíratni vele a hozzájárulását, és csak utána mehetnék vissza abba a pozícióba, ahol megláttam, és elkészíthetném róla a képet. Ezzel azonban a kép spontaneitása elveszik.

Ilyenkor inkább azt teszik a fotográfusok, hogy elkészítik a képet, utána megmutatják az illetőnek, és diktafonra fölveszik a hozzájárulását. A szociofotográfia nem feltétlenül a világ napos oldalát próbálja megmutatni, hanem az emberi sorsok és érzelmek megjelenítése a célja.

A portrék szintén fontos témák az életemben, illetve nagyon szeretem a zenét. Zenei, kulturális eseményeket örökítek meg, megfigyelem az adott előadó gesztusait, mozdulatait, majd megpróbálom elkapni ezeket a pillanatokat.

A fotográfia most egy kicsit nehezebb helyzetben van” – utal a gondokra. „A szociofotó rétegfotográfiává vált, ahogy a zenében a jazz is rétegzenévé. Kevesebben érdeklődnek iránta, viszont ők tudják igazán értékelni.

A mai ifjúságnak az ilyen alkotások nem prioritások, nem ebben keresik az értéket. Sokkal inkább az élet boldogabb oldala, a szórakozás, a sztárok, a celebek népszerűsítése az elsődleges számukra.

Az életünk jelentős része a digitális térben történik, ott éljük a mindennapjainkat, ott látjuk, hogy a szomszédnak milyen szépen sikerült az almás pitéje, vagy hogy a távoli ismerősünknek megszületett az unokája. Mivel nagyon sokan használják ezeket a platformokat, rengeteg az információ, annyira sok már a »zaj«, hogy az ember nagyon nehezen tudja megtalálni benne az értéket, a minőséget.

A »sok lúd disznót győz« elve alapján nem mindig találja meg az ember azt, amire kíváncsi. Tudni kell használni a közösségi médiát is: ne az algoritmus mondja meg, hogy mit kell megnéznem, hanem a választást én hozzam meg.”

A jó fotós a kultúra mecénása

Hogy mi lehet a célja a fotózásnak?

„Az adott pillanat megörökítése, hogy átadjon egy érzést, egy hangulatot, egy miliőt azoknak is, akik részesei voltak a rendezvénynek – és azoknak is, akik nem. Hogy olyan nézőpontot is megmutasson, amelyet más talán nem is láthat. Ahány ember, annyiféleképpen látjuk a világot” – magyarázza.

„Az emberek látásmódját szélesítjük ki, ez egyrészt vizuálisan, másrészt kulturálisan is értendő.

Én a kultúra irányába mozdultam el. Szoktam mondani, hogy a jó fotós a kultúra mecénása. Igaz, hogy csak utólagos reklámot csinál az eseménynek vagy művészeti ágnak, de az emlékezetbe helyezés szempontjából nagy a jelentősége.

Amikor a fotós végez egy rendezvényen, sokan azt hiszik, készen is van. Pedig még csak a munka felét fejezte be. Utána következik a digitális »előhívás«, a feldolgozás, amikor a fotós tökéletesíteni próbálja a pixelekbe zárt pillanatokat.”

Kiállításokon, könyvekben, pályázatokon és a sajtóban is megjelentek, illetve megjelennek Goór Gábor fotói. Lelkesen követte a fotóklubban Zágon László és Szakony Attila iránymutatásait, és megtanult mások szemével látni. Most is napi szinten megnéz 100–150 minőségi fényképet az interneten, és mindenki látásmódjából, kompozícióiból, a szabályok alkalmazásából vagy éppen egy-egy szabály teljes felrúgásából tanul, képezi magát.

A jubileumi rendezvény lecsengése után ismét jöhetnek a klubtagok számára a hagyományos fotókirándulások, a legfontosabb feladatuk azonban továbbra is a fiatalok bevonzása és az utódnevelés – ez pedig különösen szívügye a klubvezetőnek.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2026. augusztus 26-ai számában.)