Tamburával mondott köszönetet

Eredetileg szakácsnak készült, ma már azonban úgy érzi, élete csak a zenei pályán teljesedhet ki. Horváth Bálint az érettségi előtt két évvel határozta el, hogy felvételizik a Zeneakadémia népzene tanszékére. Álmai megvalósításában sokat segítettek neki kanizsai zenetanárai és barátai, akiknek a támogatását egy tamburakoncerttel köszönte meg a napokban a 22 éves fiatalember.

Horváth Bálintnál most a tambura áll az első helyen, de trombitálni és énekelni is szeret(Fotó: Gergely Szilárd)

A Thúry-szakképzőiskolában szakácsnak tanult Horváth Bálint, ám két évvel az érettségi előtt elhatározta, felvételizik a Zeneakadémiára. A lelkes fiatalt óvatosságra intette a környezete: mindenki azt mondta neki, ne ringassa magát illúziókba, oda úgyis csak olyanokat vesznek fel, akik konzervatóriumba, művészeti gimnáziumba jártak. Bálintot azonban nem lehetett a tervétől eltántorítani. Eltökéltsége és kitartása meg is hozta a gyümölcsét: már két éve a patinás egyetem hallgatója.

– A zeneiskola tanáraihoz fordultam segítségért, akik a felkészülésemet az elsőtől az utolsó pillanatig végigkísérték – meséli Bálint. – Itt, a zeneiskolában kezdődött egyébként minden tíz évvel ezelőtt. Az első hangszerem a trombita volt. Tatár Csabánál tanultam, aki nagy szerepet játszott abban, hogy a zene ennyire központi tényezővé vált az életemben, de azt is neki és a fúvós zenekarnak köszönhetem, hogy a színpadi jelenlétet valamelyest megszoktam. Régen ugyanis borzasztóan izgulós voltam…

Mire a zeneakadémiai felvételi kérdése aktuális lett, a fiú fő hangszere már nem a trombita, hanem a tambura volt, aminek a csínját-bínját a Horvát Nemzetiségi Önkormányzat által indított tanfolyamon, Trojkó Zsolttól leste el többedmagával. Ott aztán olyan meghatározó barátságok köttettek, amelyekből egy új formáció született, a Stobos Tamburazenekar.

– A tambura hangzása már korábbról is ismerős volt. Emlékszem még gyerekkoromból azokra a nyaralásokra, amikor az autóban ilyen zenét hallgattunk. A családom amúgy horvát kötődésű: édesanyám semjénházi, édesapám tótszerdahelyi származású, a nagyszüleim pedig még ma is gyakran horvát nyelven beszélgetnek egymással. Noha én már Nagykanizsán születtem, a Mura-menti horvát gyökerektől nem szakadtam el, sőt, nagyon is meghatározók. Úgy érzem, a hagyományápolás a tamburával együtt kerek a számomra.

Ugyanakkor Bálint azt is leszögezi: bár most a pengetős áll az első helyen, nem szeretné magát beskatulyázni, hiszen más hangszeren is játszik. Trombitálni továbbra is szeret, és a zongorázás is egyre jobban megy neki. A népzene tanszéken énekelni is tanul.

– Nem feltétlenül a hangszer a fontos, hanem sokkal inkább a zene – mondja. – A tambura, a trombita és az éneklés – vagy éppen a zongorázás – tulajdonképp a közvetítő eszköze annak, amit a zenével ki szeretnék fejezni. Igazából szerintem majdnem mindig a dallam az, ami kiválasztja, hogy milyen előadásmód vagy hangszer illik hozzá.

Bálintot többek közt Vámosné Fordán Yvette és Markó Katalin készítette fel a zeneakadémiai felvételire, de sokan mások is a fiatal mellé álltak, így például Kollonay Zoltán, aki a trombitaversenyeken kísérte őt zongorán. Abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy sikeres vizsgát tett, a fiú tudta, mivel hálálja meg a pedagógusok támogatását.

– Már akkor is biztos voltam abban, hogy egy koncert lesz a legstílusosabb módja annak, hogy köszönetet mondjak. Kicsit várni kellett rá, de nem baj: most éreztem azt, hogy az a mag, amit bennem itt elültettek, meghozta a gyümölcsét, s ezt a kanizsai zenetanáraimmal együtt szerettem volna leszüretelni. Az esten nemcsak én léptem fel, hanem a Stobos Tamburazenekarral és egy-két volt tanárommal is együtt muzsikálhattam, ami nagy élmény volt.

A Zeneakadémiával valóra vált Bálint álma. A diploma megszerzéséig még négy év hátravan. Hosszú távú terveket egyelőre nem szövöget: most az iskolára koncentrál, de abban biztos, hogy zenei pályán akar elhelyezkedni.

– Szeptember óta tagja vagyok a Pengetős Triónak, a koncertjeink és a közös munka nagyon inspiráló. Ezen kívül elég gyakran járok haza, egyrészt mert a fővárosi nyüzsgést még szoknom kell, és úgy érzem, csak itthon tudok igazán kikapcsolódni, másrészt egy ideje már besegítek a kis tamburások oktatásába. Azt hiszem, nagyon könnyen szót értek a gyerekekkel, úgyhogy még az is elképzelhető, hogy egyszer zenetanár leszek, de ez még a jövő muzsikája…

Nemes Dóra