Miért jó kanizsainak lenni?

(Korántsem teljes fölsorolás.) Sportrendezvényen megtelt a szemetes, nem szerteszét szórja, a tövébe teszi le. Betonépületek közé is zöldet varázsol, leleményesen és makacsul virágosít. Alapvetően barátságos, emberszerető. Látásból ismertnek is köszön, mosollyal, szemkontaktussal akár. Megismeri a boltost – s a boltos a vásárlót, üzleten kívül is. Együtt vásárol gyerekeivel, megmutatja, melyik hagyma a jó, melyik a bikás.

… és azért is jó, mert nálunk vannak a világon a legbájosabb kisgyerekek, akiknek meg kell őriznünk s át kell adnunk ezt a várost… (Fotó: Gergely Szilárd)

A tejeshűtőnél engedi, hogy a kisebbik nyújtózkodjon a dobozos tejért, spontán tornának fogja föl. Nem tekinti ellenségnek a másikat a közlekedésben, átenged, kézmozdulattal lemond elsőbbségéről. Nem szenved a munkától, élvezi, hogy erős és meg tudja csinálni. Tudja, van értelme, foganatja, eredménye – viszont azt is: a semmiből nem lesz semmi. „Félmunkáért nem fizetünk”, idézi.

Megbecsüli az örökséget, felelősségnek tartja. Gyakorlatias és megoldásközpontú, nem azt keresi, mit miért nem, hanem azt, hogyan igen. Ha a katonának azt mondják, öntsön harangot a sivatagban, nem azt kérdi: miből, hanem azt, milyen legyen a hangja – emlékszik szakaszparancsnokára.

Megjavítom, nem eldobom, mondja, és azt is: Nem fog ki rajtam!,Nem jár túl az eszemen! Ugyanez szól gombaszedéskor az avar alá elbújt kalaposnak is.

Türelmes és igényes. Ezt az időt erre szántuk, tartja. Ha a szombat áthelyezett munkanap, nem nyafog, hiszen az ember évmilliókig dolgozott ilyenkor, a szabadszombat csak pár évtizedes. Megmosolyogja a táposokat.

A belvárosban elnyíló, fölmagzó egynyárit önkéntelenül is szapora kézzel lecsípi, hadd hajtson újakat. Nem az utcát fűti, a panelprogramban beszerelt elzáróval szabályozza a radiátort. Ölében dencölt kisfia leejt valamit, nem veszi föl helyette, hanem hozzásegíti, hogy ő tegye azt. A veszélyre nem félelemmel reagál, hanem kihívásként értelmezi a helyzetet, mozgósítja tartalékait.

Megnyugtatja a rend. Mozog, fáradhatatlan, elvégre nem tévénézésre vagyunk teremtve, véli. Élvezi a szénaillatot, a Csónakázó-tó víztükrét, az otthonosság érzését. Felelősnek tartja magát testi-lelki egészségéért, munkaképességéért. Nyitott, észreveszi a másikban a jót, örül a másik sikerének. Nem képzeli azt, hogy minden jár neki, hálás.

Amikor ilyeneket tapasztal az ember, kell indoklás? És ha mindez visszaköszön a választási eredményekben, meglepő?

Papp János