Péter Árpád: Világok harca

Esterházy Péter az Így gondozd a magyarodat című förmedvényében – rávilágítva arra, hogy annak a szellemi oldalnak, amelynek ő volt az egyik emblematikus értelmiségi ikonja, mi a véleménye saját nemzetéről – így írt:  

„A csokorba kötött magyart szétbontjuk, és éles késsel ferdén visszavágjuk. Kivétel a fásszárúak, mert azokat törjük vagy kalapáccsal zúzzuk. Nehogy megrohadjon a magyar. Az összement magyart a savó leöntése után túrónak használhatjuk...

A magyar emlős. Egy magyar nem csinál nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart.

Öreg magyart ne vegyünk! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik.

Olcsó magyarnak híg a leve!

A magyartartás csak akkor gazdaságos, ha a törzsállományunktól szaporulatot nyerünk, és azt fölneveljük. Az erogén zónákat piros-fehér-zölddel jeleztük...

Hogyan öltöztessük a magyarokat? Ami a pelenkázást illeti, legjobb a magyart minden étkezés előtt tisztába tenni. Szoptatás 3 óránként. Levegőt minden magyar igényel, de nem huzat formájában. A Kárpát-medence huzatos... (magyarul: húzzon el innen minden magyar). A rágalmaktól magyarod minősége alig változik, az esetleges vizeletfoltokkal ne törődj, bazmeg.”

A kegyelet okán, tán helyesen, nem illő minősíteni ezeket a sorokat (a halottgyalázás, lásd a mostani Makovecz-őrületet, legyen annak a szellemi körnek a védjegye), de jó tudni, hogy azok közül, akik most ajánlásunkért kopogtatnak, s reszketnek a hatalomért, jó néhányan ezt gondolják – rólunk… Még ha nem is mondják ki azt, amit Esterházy „érzékletesen” ábrázolt.

Ennek a törpe, de hangos és agresszív minoritásnak azonban nem ez a legnagyobb bűne (bár ez sem csekély), sokkal inkább az, hogy rohangászva a nagyvilágban – korábban Moszkva felé, most inkább Brüsszel tájékára indul a járat – ezt el is hitetik a magyarokról.

Retorikájukban vagy nácik vagyunk, vagy maga a sötétség, ahová Európa ugrik, ugye… Ne csodálkozzunk, hogy így is kezelnek bennünket.

Amit azonban Brüsszelben s ebben a magyar „szellemi” közegben sem értenek, az ebben az internetes gyöngyszemben (lásd a fenti képet) benne van. Mi ismerjük egymást, s tudjuk, hogy a kólás üvegben nem valami globalista, adalékolt, a rászokást ösztönző drogokkal telinyomott, savat csináló méreg van – hanem jófajta szilva, amit pont úgy szeretünk, ahogyan apánk és nagyapánk is főzte. Tisztán, erősen. Ahogy a magyart, magunkat is.

A fagyis doboz pedig arra (is) jó, hogy édesanyánk, nagymamánk utánozhatatlan töltött káposztájával együtt vigyünk kicsit magunkkal az igazi otthon szeretetéből. És a disznóhúst se cserélnénk a píszí kedvéért – meg azért, mert vannak, akik nem eszik – mondjuk bogárra. Mert mi így szeretjük: hagyományosan, magyarosan.

S ha már idéztünk Esterházytól, idézzünk Wass Alberttől is. Magyar karácsony az égben című írásában azzal a gondolattal játszik el, milyen lehet az, amikor „Jézus Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt”.

„Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé. S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal…” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta fára. Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől.

Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten.”

Idén nem választás lesz Magyarországon: ez több. Ez a világok harca.