Most már nem érzek haragot senki iránt…

Október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. évfordulójára emlékezünk. Írásunkban a Batthyány Lajos Gimnázium történelmi adatgyűjtése nyomán egy 2011-ben készült beszélgetést idézünk fel. A ma 83 esztendős Kosztricz Tamást az 1956-57-es nagykanizsai diákeseményekről akkori végzős gimnazista unokája, Katona Orsolya kérdezte. 

Kányaváron születtem 1940-ben. Az 1956-57-es tanévet az Irányi Dániel Gimnázium egyik legjobb osztályában Harkány tanár úr osztályába kezdtem, mint bejáró. Decemberben fölvettek a kollégiumba, de csak január 7-én tudtam beköltözni, mert október 26-tól dec 1-ig nem volt tanítás. 

Október 24-én a gimnázium udvarából indulva végig vonultunk a városon. Minden ablakban égtek a gyertyák, ez egy nagyon nagy élmény volt, soha nem lehet elfelejteni. Volt még egy momentum, amikor Maiczer Mária, aki később Veszprémben lett színésznő, olyan átéléssel szavalta el a Szózatot, hogy csurgott a könny a szeméből. Az ezt követő kanizsai eseményekről én sok mindent nem tudok, mert utána iskolai szünet volt, és otthon maradtam. Ott nemigen történt semmi, rádión figyeltük az eseményeket. 

A Csittvári krónikával, a füzettel januárban ismerkedtem meg, amikor megmutatták a társaim a titkos naplót, és az első adandó alkalommal írtam bele. A füzet egyik szerkesztőjeként azért választottam a Hunyadi nevet, mert Hunyadi a legnagyobb magyar törökverő, és akkor ilyen nagy „törökverőkre” lett volna szükség Magyarországon. Hát én nem voltam ilyen nagy „törökverő”, de legalább a nevét fölvettem.  Egy alkalommal, amikor éppen beteg voltam, és magas lázzal feküdtem otthon, értesültem róla, hogy a lánykollégiumban razzia van. Megkerestem a füzetet, és eldugtam kint a bástyába. Később már célirányosan jöttek, megtalálták és szeptember 13-án le is tartóztattak bennünket. 

Arról, hogy hogyan folytatódott a tanítás 1956 decemberében a gimnáziumban, keveset tudok, de a városi diákok, és akik itt laktak Kanizsán, részt vettek a röpcédula készítésben és egyéb dolgokban, amiben mi nem. 

Hallomásból tudom, hogy diákbizottság alakult, és akkor kezdtek különböző konszolidációs problémák fellépni az iskolában is. Az egyik ilyen volt a kollégiumban, hogy Kiss Gyula, az oktatási osztály akkori vezetője úgy kezdte a beszédét, hogy elmondott bennünket mindenféle ellenforradalmároknak, és fenyegetett bennünket, de mi a lábunkkal kidoboltuk. Nem lehetett látni a pad fölött semmit, nem szólt senki semmit, csak a lába járt. Földúltan eltávozott, és ennek meg is lett később a következménye. 1957 márciusában razzia volt a kollégiumban, de akkor nem találták meg a füzetet, mert Bandi, aki az egészet szervezte, hazavitte Pacsára. Azt mondta, egészen máshogy alakul a történelem, hogyha nem hozza vissza. És amikor visszahozta, alkalmi razziában megtalálták a tanulószobában. Amit a razzia után írtam azt el tudom olvasni. „A címe, Petőfi Sándor verse nyomán, Alig virrad, már újra alkonyul. 1957. március 26-án délben a kollégiumban ismét razzia volt. Azt keresték, ki a megtévesztett diák, kinél van röpcédula. Találtak egy-két fiúnál „fasiszta” iratokat, de komoly bajuk nem lett. Szegény kis krónikánk a rémes órákat rejtekhelyen húzta meg. A moszkovita csőcselék tőlük várható módon viselkedett. Káromkodtak és fenyegetőztek, lesírt róluk a műveletlenség, és hogy a népet bármikor készek elárulni. Ütni saját magyar testvéreiket, akár az AVH, a karhatalom keretén belül. Ilyen emberekre ráköpni sem érdemes. Illik rájuk Petőfi szava: Köztünk van a legnagyobb ellenség, a cudar, az áruló testvérek, és egy közülük százakat ront el, mint pohár bort az egy cseppnyi méreg.” 

Hogyan folytatódott a tanítás 1957 őszén?

Jártam minden nap edzésre, volt rá engedélyem. Elég jó fizikai állapotba voltam. 13-án az igazgatónő szólt, hogy nem hagyhatom el azt a helységet, ahol leültet. Voltak ott könyvek, és én elkezdtem a Svejket olvasni. Megkérdezte, hogy van idegrendszerem olvasni, amikor a többieket már bevitték. Gondoltam, főben járó bűnt én sem követtem el, meg ők sem, csak akkor még nem olvastam Rózsás Jánosnak a könyvét, hogy a SZU-ban a semmiért 10 évet adtak. Én egy jó órát várakoztam, aztán jött egy nyomozó. Először mézes-mázas volt, később meg a szerencsének köszönhettem, hogy nem rúgott le a lépcsőn. Bevittek bennünket a rendőrségre, a fiúk már ott álltak körbe egy szobában. Az orrukkal a falhoz támaszkodtak, a kezeket hátra kellett tenni, és kicsit hátrébb kellett állniuk. Ez reggelig tartott, közben kihallgatások voltak, meg egyszer kényszeralvást rendeltek el. Aki megmozdult az ágyon, mert elaludt, újra kiállították a fal mellé. Éjjel történtek a kihallgatások. Azt szerették volna, ha a tanárokra vallunk, mert azt mondták, a tanárok az okai az egésznek, és ők majd közlik, mit kell mondanunk. Aki ezt megteszi, azzal minden rendben lesz, mehet egyetemre. Tudomásom szerint senki nem volt erre hajlandó közülünk. 

A kétnapos tárgyalás Nagykanizsán zajlott a megyei bíróság keretén belül. Az volt a szerencsénk, hogy a fiatal ügyész nem akarta a vérünket venni. Az ítéletben bírósági megrovást kaptunk valamennyien. Érdekes, amikor november 14-én szabadon bocsátottak bennünket a börtönből, a papíron az állt, hogy november 4-én megszüntették az előzetes letartóztatásunkat. A gimnázium akkori vezetése úgy gondolta, hogy ez nem elég példa és amit később megtudtam, úgy szavaztatták meg a tanárokat, hogy vagy a kanizsai Irányi Dániel Gimnáziumból zárnak ki bennünket, vagy az ország összes gimnáziumából. A tanároknak egy választásuk volt, hogy innen zárnak ki bennünket. Végül Tapolcára kerültem, ahol egy székely származású tanár volt az igazgató, aki azt mondta, ne menj sehova, föl vagy véve. Egy kérésem van, senkinek nem szólhatsz az érettségiig arról, hogy mi történt veled. Ott érettségiztem le 1959-ben. 

A velem kapcsolatban történtekkel, most már nem érzek haragot senki iránt, de ha elgondolkodunk, hogy ebben az országban több ezren meghaltak, több ezer embert megnyomorítottak és gyakorlatilag nem vontak felelősségre senkit. De bocsánatot se kértek, azért ez elgondolkodtató…

BAKONYI Erzsébet

fotó: Bakonyi Erzsébet