Érdekes emberek, érdekes történetek 59. - Elhivatottságról, tanításról, bári hangulatban

Rádió és tv műszerészként végeztem Csurgón, de Kaposváron és Nagyatádon dolgoztam, majd itthon a Csengery úton lévő Finommechanikai Vállalatnál helyezkedtem el mechanikai műszerészként. Sorsfordító volt számomra ez a választás, egy érdekes kohója volt az ott dolgozó embereknek. Ott ismerkedtem meg Zágon László fotóművésszel. Mind a ketten szerettünk fényképezni. Néhányszor fotóztam az ő gépével, aztán én is vettem egyet magamnak. Az eredeti szakmámat meg úgy éltem ki, hogy megjavítottam a kollégák rádióját. Közben megismertek a főnökök, és egy alkalommal azt mondták, ha van kedvem, lemehetek a fejlesztésre dolgozni, ahol a vízminőség ellenőrző, illetve a víztisztító berendezés szabályzó elektronikájának a fejlesztésével foglalkoztak. Elfogadtam az új területet, ahol fejlesztő műszerészként tevékenykedtem tovább, és részlegvezetőként jöttem el 10 év munkaviszony után. Volt ott egy emlékezetes találkozásom. Egy esős, borongós őszi napon bejött hozzám Soós Ernő főnököm, mondván, Sanyi, van egy látogatónk, szeretné megnézi, mivel foglalkozol. Aztán az ajtóban megjelent egy slampos öltözékű ember. A beszélgetés közben azonban teljesen ledöbbentem a szakmai műveltségén, a beszédstílusán. Akkor foglalkoztam a vízóra átalakításával, hogy ne kelljen külön műszert beépíteni a vízmennyiség méréséhez. Miközben ezen dolgoztam, elakadtam, és egy fotódiódával és egy infraled diódával kísérleteztem, játszottam. Amikor véletlenül odatettem az ujjamhoz, láttam, hogy az oszcilloszkópon megjelenik a szívritmusom. A látogató erre megjegyezte, látom, eléggé bele ástad magadat ebbe a témába, mi lenne, ha följönnél hozzánk előadni az egyetemre, docensnek. Akkor megfogadtam egy életre, hogy egy ember jellemzésénél, megítélésénél az öltözködés nem jelent semmit. A meghívást nem fogadtam el, mert friss házas voltam. Azóta is úgy vagyok vele - nem tudom, ez hála Isten, vagy kár - nem nagyon érdekel a pénz. Az sokkal inkább érdekel, hogy az én agyamban meg az ismerőseim agyában mi van. Hogy milyen vagyonuk van, az nem tud izgatni. Viszont jó fél évre rá, láttam a tévében, hogy kifejlesztették ezt a műszert. Lehet, hogy ő vette fel érte a pénzt, de engem kárpótolt azzal, hogy bekerültem egy európai szintű kiadványba. A Ki Kicsoda Európában című könyvben a nevem mellett szerepel, hogy én fejlesztettem ki ezt a műszert az egyetemnek.

A következő sorsfordító pillanatot egy újabb látogatás jelentette, amikor Szentgyörgyi Levente és Donát Attila felkerestek a műhelyben, és tudatták velem, hogy engem javasoltak elektromérnöki feladatra az induló városi tévéhez. Őnekik egyelőre az is megfelelne, ha munka után elkezdenék dolgozni, és majd meglátjuk, mi lesz. Csábított az ajánlatuk, birizgálta a fantáziámat, mert a kép és az elektronika, ami mindig is érdekelt, itt együtt volt. Megígértem nekik, hogy segítek. Az elején nem kaptunk pénzt, csak dolgoztunk. A HSMK filmklubjában szereltük be a vezérlőt, a stúdiót, a bemondó pultot. Így indultunk, s egyszer csak video technikusnak, aztán hangmérnöknek hívtak. Eleinte csak a hétfői napokon volt adás nagyon ügyes bemondókkal, szerkesztőkkel, mint például Pék Pál és Bacskay Zoltán. Szentgyörgyi Leventét, Molnár László váltotta a vezetői székben, közben megtörtént a rendszerváltás. A tv élére Dónai Nórát nevezték ki, Nóra után pedig engem bíztak meg, és ebből lett a főállásom is 20 évig. Egy csomó újdonságot bevezettem, így a napi adást, a napi híradót, az egyházi műsorokat. Közben 3 alkalommal is megbíztak a Kanizsa újság vezetésével. Abban az időben jelent meg színes nyomtatásban a lap, és megújultak a belső oldalai is. Megjegyzem, nagyon szerettem az újságíró csapatot. Ott is mindenki kapásból tette a dolgát. Igaz, teljesen más közeget jelentett, mint a tévé, de a tévé is eléggé családias közösséggé alakult. A tudósításoknál, a híradásoknál mindig fontosnak tartottam az egyensúly megteremtését a szervezetek között. Hiányolom, hogy ma ez nem így működik. A napi feladatok megoldása mellett állandóan a kollégáim fizetéséért kellett küzdenem.

- Úgy tudom, szerettek a beosztottjaid.

- Én nagyon nem tartottam jó főnöknek magam. Az igazi főnök rámegy a pénzre és távolságot tart. Én meg pont az ellenkezője voltam. Én nem adtam utasításokat, ha adtam, akkor már valami gáz volt. Folyamatosan fejlődtünk, könnyen ment minden munka, gyönyörű szépen gurult a „szekér”.

Egy alkalommal Siófokról megjelent egy lány azzal a kéréssel, hogy itt szeretne dolgozni, mert azt mondták neki, ha jó tévés akar lenni, akkor egy kicsit Kanizsán kell dolgoznia. Jól esett, hogy ilyen híre van Kanizsa Tévének, de elmondtam neki is, hogy semmi jót nem tudok ígérni, a tévézés nem egy szakma, ez egy életforma. A pénz nagyon kevés, és úgy nem is tudlak fölvenni, hogy mindjárt fizetést adok.

Itt is szerencsém volt, mert a műszaki kérdések nem jelentettek problémát. A művészi oldala már izgalmasabb volt – jegyezte meg. – Ezen a ponton tanultam meg, hogy nem kell nekem mindenhez értenem, viszont a legmegfelelőbb embereket kell magam köré vennem, akik értenek hozzá. Ebből a nézetből adódóan elég színvonalas stáb jött össze. Aztán igényeltem frekvenciát, antennáról is sugároztuk a műsort a környező falvakba és a hegyekbe. Elég komoly reklámbevételekhez jutottunk akkoriban.

Pont a reklámok kapcsán kanyarodtam vissza a mozgófilmezéshez, a fotózáshoz, amikor az egyik hirdetőnk szóvá tette, hogy nem tudja megnézni a reklámfilmjét, mert mindig más időpontban adjuk le. Ebben teljesen igaza volt, mert annyira azért nem voltunk jók, hogy minden híradó 30 perces legyen, mint a nagy tévében, mert Kanizsán nem adódott annyi hír. Akkor találtuk ki, hogy a kamerámmal készítek 3-8 perces etűdöket csak képpel és zenével, és ezekkel kitöltjük az időt. Ekkor ismertem meg Szaplányost és a Mórichelyi-halastavakat, amit védett területté nyilvánítottak időközben.

- A Mórichelyi-halastavak gazdag élővilágát bemutató nagysikerű természetfilmed egy újabb kihívásra, a természetfotózásra ösztönzött. Képeid számtalan kiadványban megjelentek, és a hazai fotóstársadalom ismert személyiségévé váltál. Hogy történt?

- A film bemutatója után, melyet Papp Ferenc nyitott meg a HSMK-ban, a fotós barátaim odajöttek hozzám gratulálni, és Zágon Laci meg Kotnyek István azt mondták, tudod mennyi gyönyörű kép van ebben a filmben? A bíztatásuk hatására eladtam a kamerámat és vásároltam egy félprofi fényképezőgépet. Így léptem át a fotózásba, ami aztán a szenvedélyemmé vált.

- Teljesen más műfajban volt egy útelágazás is az életedben.

- Amikor a lámpagyárban a fejlesztésre kerültem, akkor nősültem meg másodszor. A feleségem, Csupi zenész családból származott, és a házasságkötésünk után nem tudott a zenekarral menni zenélni. Láttam rajta, hogy szenved, s miután én gyermekkoromban hegedültem és hamonikáztam, egy ötlettől vezérelve vettem egy szintetizátort. Elkezdtem rajt játszani, és egyszer csak a fityeházi búcsúban találtuk magunkat. Egyre inkább fejlesztettük a zenekart, aztán megszülettek a lányok, belenőttek a zenekarba, és Maros Family néven nagyon sok rendezvényen zenéltünk. Nagyon élvezetes volt, hiszen a családunk együtt lehetett, a szünetekben egy asztalnál ültünk és volt időnk egymással beszélgetni. Közben neves művészekkel ismerkedtünk meg, Komár László a barátunk lett, jó barátságba kerültünk Szulák Andreával és Fábry Sándorral.

A politikusok szóvá is tették, hogyan jön össze a tv igazgatói beosztásommal, hogy bulikba járok zenélni! Azt válaszoltam nekik, tudjátok, úgy jön össze, hogy én képbe vagyok arról, hogy egy tv igazgatónak mennyi a fizetése, az én fizetésem pedig 24 ezer Ft. Ehhez nekem van egy 4 tagú családom. Most már tudjátok, miért megyek zenélni? Ez a válasz persze kamu volt – jegyezte meg ravasz mosolygással, azért zenéltünk, mert élveztük. Az egy dolog, hogy kaptunk érte fizetést.

Amikor a lányok befejezték a középiskolát és elkerültek hazulról, nem akartam alacsonyabb színvonalú zenét szolgáltatni. Ahogy a nagyok mondják, a csúcson kell abbahagyni és mi is úgy tettünk.

- Úgy tudom, nem voltál párttag.

- Amikor egy találmánnyal előrukkoltam a lámpagyárban, szóltak, hogy lépjek be, de én azt válaszoltam, jól elvagyok így, és végig sikerült így is maradnom. Később bosszantott is, amikor a feltörekvő úgymond „jobbszárny” elkezdett kommunista televíziózni. Nem értettem, miről beszélnek. Sokan csodálkoztak is ezen.

- Hogy telnek a napjaid, nem hiányoznak a természetben töltött szent órák?

- Fiatal vagyok (76 éves), de fizikailag már nem nagyon tudom teljesíteni azokat a feltételeket, amik a természetfotózáshoz szükségesek. A fotózást azzal helyettesítem, hogy a volt fotós tanítványaimnak segítek a képválogatásban, a képek kidolgozásában. Most éppen Szabó Zsolttal könyvet állítunk össze, amely fotós munkássága 10 évét foglalja össze. Mindig vannak fotós tanítványaim, és ez nagyon jól esik, mert annak idején a mesterek nemhogy elárulták volna a segédnek, hogy mi a trükkje egy-egy munkafolyamatnak, hanem még el is dugták. Egy ilyen alkalommal megfogadtam, hogy az ellenkezője leszek. Azt a szerény tudást, amit én a fotózásról tudok, gondolkodás nélkül mindenkinek átadom.

Amikor megszűnt a családi zenekarunk, mindent eladtam. Én is csodálkozom magamon, hogy vettem egy új szintetizátort. Vasárnap délutánonként Horváth Antal sógorom, az egykori Mustang zenekar vezetője hozza a basszus gitárját, és mindenféle zenét játszunk a magunk örömére. Épp most Verdi, Nabucco című operájából a rabszolgák kórusán dolgozok. Meghallgatod? – kérdezte a zenész.

Kedves olvasónk! Filmes nyelven szólva most a záró svenk következik: Maros Sándor feldolgozásában, Shadows-os hangzásban csendült fel a népszerű operarészlet…

BAKONYI Erzsébet

( A cikk nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2023. szeptember 20-i számában olvasható.)