Érdekes emberek, érdekes történetek 54.– Ciprusról hozott útravaló

Nagykanizsa megbecsült, köztiszteletben álló gyermekgyógyásza, dr. Varnava Charalambos, infektológus szakorvos a teljes szakmai pályafutását a Kanizsai Dorottya Kórházban töltötte el. Nyugdíjazása után, jelenleg is az intézményben dolgozik.

Ciprusi magyar állampolgár vagyok, és büszke vagyok rá, mert két hazám van. Magyarország és Ciprus. Hogy melyiket szeretem jobban az titok, nem árulom el senkinek – kezdte ezzel a vallomásával a beszélgetésünket a főorvos. – A másik, amire még büszke vagyok az, hogy a nagymúltú nagykanizsai kórházban dolgozok, nem is beszélve arról, hogy a ’70-es években olyan kitűnő, nagytudású szakemberektől tanultam a tudományt, mint Szomjas, Szautner tanár úr, Péró, Lázár, Bíró, Csermely, Szigeti és Sebestyén főorvosok.

Egy kis falucskában, Famagusta közelében születtem. Hogy pontosan mikor, az még kérdéses. Az anyukám tizennégy gyermeket szült. S amikor megérkezett a falusi bába a szüléshez, apukám a kétajtós ruhásszekrényünk ajtajára ceruzával írta fel a nevünket és a dátumot. Abban az időben nem kellett sehova sem bejelenteni a gyermekszületést. Az évek során azonban lekoptak a számok, és lehet, hogy én nem 1943-ban, hanem ’33-ban születtem – jegyezte meg mosolyogva. – Anyámat 14 éves korában férjhez adták. Nagy szeretettel nevelt bennünket és ez a szeretet azóta is él bennem. Érdekes volt, hogy írástudatlan létére, amikor elindultam Ciprusról, mondott nekem valami fontosat. Azt tanácsolta: Édes fiam! Maradj szerény, életedben sose bánts más embert. Ne vedd a „szádra” a másik embert, és ahol tudsz, segíts, mert ha nem így viselkedsz, akkor nem vagy az én fiam! Én ezt az intelmet nem vettem komolyan az utazás előtt, de később, amikor másodéves egyetemista lettem, rájöttem, milyen bölcs volt az anyukám. Betartottam a szavait, szerény vagyok, és ahol tudok, segítek.

Nagyon szegények voltunk, hiszen csak az apukám dolgozott. Tulajdonképpen ennek a szegénységnek köszönhetem, hogy orvos lettem, mert szerettem volna tovább tanulni. Általános iskola után kereskedelmi iskolába jártam és érettségi után többféle munkát is vállaltam. Dolgoztam útépítésnél, két évig autóbusz-kalauz is voltam és gyűjtöttem a pénzt, hogy el tudjak menni tovább tanulni. Annak idején a Nemzetközti Diákszövetségnél lehetett ösztöndíjra pályázni a fiataloknak. Ehhez azonban Londonba kellett utazni, ahol először is megkérdezték, hogy mit tudok a Szovjetunióról. Hát mondtam, hogy ott van a Lomonoszov Egyetem, és nagy ország, sok búzát termesztenek, és Szibériában nagy hideg van. Azután Krakkóról is kérdeztek, de Lengyelországról nem sok mindent tudtam. Amikor Magyarországról és Budapestről kérdeztek, felsoroltam az Aranycsapat összeállítását: Grosics, Buzánszky, Lantos, Lóránt, Hidegkuti, Bozsik, Budai, Zakariás, Puskás, Kocsis, Czibor. Erre az elnök azt mondta, hogy akkor te elmész Magyarországra. Így kerültem 1963-ban Magyarországra. Egy évig csak magyarul tanultunk. Nagyon nehéz a magyar nyelv. 1964-1970-ig a Szegedi Orvostudományi Egyetemre jártam, és az első feleségem révén 1970-ben idekerültem Nagykanizsára. ’74-ben gyermekorvosi szakvizsgát tettem, és 1978-ban infektológus, fertőző betegségekkel foglalkozó szakorvos lettem. Most már 53 éve orvos vagyok. Nagyon szeretem ezt a hivatást. Annak idején, amikor a fertőző osztályon dolgoztam, nagyon sok beteget gyógyítottunk, közöttük a kullancs által okozott fertőző agyhártyagyulladásokat. Ha az ember meggyógyít egy beteget, maga is átérzi azt a boldogságot, örömöt, ami ezzel jár. Azt szoktam mondani a kollégáknak is, hogy évezredek óta van az orvos, és van a beteg. Az orvosnak az a feladata, hogy gyógyítsa, az ápolónak meg az, hogy segítse a beteget. Dolgoztam külföldön is, és az a tapasztalatom, hogy a magyar orvosok lelkiismeretesek és kitűnően felkészültek. Nem beszélve a védőnői hálózatról és az oltási rendszerünkről, ami Európában talán a legjobb.

Az elmúlt 3 évben jó néhány megtiszteltetés ért – idézi fel a közelmúlt felemelő pillanatait a főorvos. – Magyar állampolgár lettem, és a kórház vezetőségétől megkaptam a Semmelweis-emlékérmet. Számos barátom, kollégám, betegem gratulált a kitüntetéshez. Az egyik barátom megkérdezte tőlem, hogy te már jó pár éve itt élsz Magyarországon, mit vinnél magaddal, ha egyszer ebből az országból elmennél? Hirtelen a következő történet jutott eszembe: A trójai háborúban történt. A görögök felgyújtották Tróját, de előtte megengedték a trójaiaknak, hogy vigyék magukkal azt, amit a legjobban szeretnek. Ők először az istenek szobrát vitték ki az égő városból, és utána a szüleiket. – Hogy én mit vinnék magammal? – A hajdani főnökömnek a tanításait, és azt a sok szeretetet, amit kaptam a munkatársaimtól, a betegeimtől és általában a kanizsai emberektől.

A tapasztalataim alapján még elmondhatom, hogy az egészségügyi kultúránk szintje nem éppen ideális, nem is beszélve arról, hogy a magyar emberek többsége mintha nem törődne az egészségével, a betegség-megelőzéssel. Ifjúsági orvos is vagyok, évente sok gyereket vizsgálunk, és csak ilyenkor derül ki, hogy sok a lúdtalpas, rossz a testtartásuk, gerincferdülésük van, nem látnak és nem hallanak rendesen. Minél előbb változtatni kellene az életmódjukon.

Meg kell találni a belső harmóniát önmagunkban

A tevékenységem során azt is megállapítottam, hogy az ember bármit képes elérni, ha akarja. Volt például egy esetem 1974-75-ben. A gyerekosztályra este behoztak egy 5-6 éves gyereket. Megvizsgáltuk, és fehérvérűséget állapítottunk meg nála. Annak idején nem volt csontvelő átültetés és őssejtterápia, elküldtük a pécsi klinikára, és sajnos 3 hónap múlva meghalt. Pontosan nem tudom, hogy mennyi idő telt el utána, ez az anyuka elhozta a másik, 4-5 éves gyermekét, akiről kiderült, hogy agydaganata van, és ráadásul nem volt operálható. Elszállították Budapestre, de fél év múlva ő is meghalt. Eltelt pár év, s amikor egy alkalommal mentem hazafelé a kórházból, jött velem szembe egy anyuka, és egy kisgyereket vezetett. Egy sűrű feketehajú, sötét, olívabogyó szemű kisfiú volt. Köszöntem az asszonynak, aki megkérdezte tőlem, hogy megismerem-e. Akkor döbbentem rá, hogy ez az asszony veszítette el néhány éven belül két gyermekét, és képes volt egy harmadikat is szülni. Ez egy csodálatos dolog volt.

- Nincs honvágya?

- Évente többször hazamegyek és meglátogatom a testvéreimet. Amikor megkérdezik tőlem, hogy melyik a hazám, akkor a Valahol Európában című film rendezőjének, Radványi Gézának a szavait idézem, aki hosszú éveken keresztül élt Magyarországon, Németországban és Angliában. Amikor 86 évesen hazajött, megkérdezték tőle, hogy valójában melyik az ő hazája, és erre ő azt válaszolta, hogy az én hazám a Szolnok melletti kis falucska, fakerítéssel és vadrózsával. Az én hazám is tulajdonképpen a falu, az udvar és a búboskemence. Az ember vonzódik a gyerekkorához, a gyökereihez.

 - A házuk udvarát mediterrán növények díszítik, és kedvenc autójáról, a bogárhátú Volkswagenjéről már messziről felismerik az utcán. Mi az oka a ragaszkodásának?

- A virágok gondozása a feleségem érdeme. Én ezt az autómárkát szeretem. Ferdinand Porsche tervezte, és népautónak szánták a ’30-as évek végén. Az enyém ’69-es kiadású, léghűtéses, nem kell vele semmit sem csinálni, csak benzint kell önteni bele. Még használtan vettem és felújítottam.

A mi vallásunk szerint, ha valaki családot alapított, gyereke és unokája van, befejeződött a küldetése a Földön – folytatta a történetét a főorvos úr. – Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor fölakaszthatjuk magunkat. Az ember legyen mindig optimista, de a legfontosabb, hogy meg kell találnunk a belső harmóniát önmagunkban. Ez a lényeg. Volt egy olyan eset, ami még az amerikai The New York Times napilapba is belekerült 15 évvel ezelőtt. Egy görög fiú elment Amerikába dolgozni, és 65 éves korában bejelentkezett egy szűrővizsgálatra. A vizsgálat után a bostoni egyetem két orvosa azt tanácsolta neki, hogy írja meg a végrendeletét, mert nem operálható tüdődaganata van, és egy év van vissza az életéből. A görög fickó fogta magát és visszautazott arra a gyönyörű szigetre, ahol született. Először csak feküdt otthon, meglátogatták a barátai, később azonban fölkelt, elment a kávéházakba, itta az igazi vörösbort, a kávét és vidám hangulatba került. Eltelt 1 év, 10 év, 20 év, az öreg 85 éves lett, és nem volt semmi baja. Elhatározta, hogy visszamegy Amerikába, és felkeresi a két orvost, és megmondja nekik, hogy nincs semmi baja. Vissza is ment, de a két orvost nem találta meg, már nem éltek. Ez a különbség a magyar és a görög ember között. A magyar ember idegeskedik a főnöke miatt, és már azért is, ha a gyereket óvodába kell vinni. A görög ember azt mondja, le van kakálva a főnököm, és elmegy dolgozni. Így veszi az életet. Minden népnek megvan a jellegzetes tulajdonsága. A magyar ember pesszimista, míg a görög ember gyanakvó, nem barátkozik könnyen.

Szeretem az embereket, a kollégákat, és engem is szeretnek. Amikor az egyetemen tanultam, azt írták az évkönyvembe, hogy a mediterrán, jókedvű Charlinak. Magyarul álmodok, de a számolás csak görögül megy…zárta gondolatait Varnava Charalambos főorvos.

BAKONYI Erzsébet