Érdekes emberek, érdekes történetek 33.– A művészet a kultúráról, az üzenetről, a szépségről, az adni vágyásról szól azoknak az embereknek, akik erre fogékonyak

Az 1990-es évektől működő Nagykanizsai Fafaragó Egyesület vezetését Csávás Csaba fafaragó, szobrász 2014-ben, Rohrbök Jenő fafaragó halála után vette át. Tevékenységüket így foglalta össze: A nyári alkotótáborainkban készült szobraink ma is láthatók a Csónakázó-tónál, a játszótereken. Hívtak bennünket Bánya, Zselic, Kaposvár alkotótáboraiba, ahol szintén játszótéri játékokat, köztéri szobrokat, faragott utcatáblákat készítettünk. Nem pénzért dolgoztunk, a heti, két heti munkánkért kapott tiszteletdíjunk elment az élelemre. Rengeteget dolgozott a csapat, szerencsére abban az időben még az önkormányzat is támogatta a ténykedésünket. Később jött divatba az, hogy a működésünkhöz szükséges költségek felét az egyesületnek kellett megteremteni, holott nulla forintunk volt.

Sajnos a város gazdasági helyzete egyre nehezebbé vált, csak az erdészet és a húsipar támogatott bennünket. Ők adtak hosszú távon faanyagot, aztán szép lassan tönkrementünk. A város hagyta meghalni az egyesületet, – jegyezte meg a város határain túl is ismert alkotó. Csávás Csaba korábban is vezetett szakköröket. A bútorgyárban kezdte a ’80-as években, az első szemműtéte után, mely problémája azóta sem szűnt meg, napjainkban is komoly nehézséget okoz az életvitelében. Ott indult az első szakkör Ernszt Katalin szervezésében, aki, miután kinevezték a Honvéd Kaszinó igazgatójának, átvitte a faragókat az Ady utcai intézménybe. S mivel nem volt elég érdeklődő a fafaragás iránt a városban, egy kicsit ellaposodott a munka. Aztán a 96-ban a Kodály Zoltán Művelődési Házban elindult egy szakkör, melynek a vezetését pár év után Stiller Gábor vette át Csávás Csabától. Egy év szünet után a város faragói a Honvéd Kaszinóban folytatták a munkát Halmos Ildikó igazgató felkérésére, Csaba pedig a Kodályban újra szervezte a társaságot Kámánné Szép Terézia igazgató támogatásával. Egészen 2019-ig 13-14 fővel működött a szakkörünk, aztán az anyagi támogatás hiánya szétzilált mindent. A tagok belefáradtak, nem jöttek vissza, érdeklődési körüknek megfelelően elkalandoztak mindenfelé, pedig közülük Domaföldi Tibor és Gombos Gyula fafaragó is országos díjat nyert. Hihetetlen mennyiségű kisplasztikát, szobrot, népi fafaragást hagytak a városra, és készíthettek volna még újabbakat is.

Mennyire „fogta” meg a tanítványok, a szakköri tagok kezét? A munkáikban érződik, hogy hordozzák a mesterük, Csávás Csaba stílusát?

Hogyha kellett, százszor is megmutattam nekik egy-egy fogást, hisz többnyire nem nagy tehetséggel, hanem inkább nagy szeretettel érkeztek közénk. Megígértem, hogy népművészeti szinten megtanítom nekik a díszítőmotívumok világát. Visszatérve a kérdésre, a tanítványaimtól nem várhattam el, hogy az én szintemen dolgozzanak. Inkább azt figyeltem, hogy ők mit tudnak, és azt próbáltam fejleszteni, irányítani. Ugyan szembe ötlő egy-egy szakköri kiállításon a hasonlóság, de ha egyénileg bárhol kiállít az országban egy tanuló, azt nem hiszem, hogy valaki is tudja róla, hogy Csávás Csaba tanítványa. Ráadásul egy tanulótól sem kaptam még meg, amikor nyilatkozott, hogy tőlem tanult – tette hozzá egy kicsit keserűen. – Ha én is tanulhattam volna valakitől, büszke lennék a mesteremre!

Autodidakta módon képeztem magamat. Gyerekkorom óta ez volt a játékom, amit imádtam. Amikor elvitt múzeumba az apám, olyankor egy-egy tárlat tanulmányozása úgy feltöltött, mint egy lemerült akkumulátort. A magyar származású Amerigo Toth szobrászművész, vagy a spanyol festő, Goya kiállításán apám már nem győzött várni rám. Ő nem foglalkozott a képzőművészettel, egy iparosember volt, s miután tovább képezte magát mérnök lett, majd egy cég beruházási igazgatója. De megjárta a Hadak útját az ’50-es években.

Mikor állt rá a keze a faragásra?

Gyerekkoromban rengeteget rajzoltam, rajongtam a grafikáért, a festészetért, de sajnos a szemem tönkrement, egyre rosszabbul láttam. Ilyenkor kezdtem kitapogatni, térben kivenni a formát. Eleinte apám éremgyűjteményéből vagdostam ki lombfűrésszel a figurákat, amiért persze nem kaptam dicséretet. Az ehhez hasonló cselekedeteimért adtam neki házifeladatot bőven! Ha rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy ha sárosan jöttem haza a patakról, mert éppen ebihalat fogtam, vagy gyíkokra vadásztam, akkor büntetésből nem rajzolhattam. S mivel legközelebb a drótját sem hajtogathattam, a vörösréz lemezeihez nyúltam hozzá. Amikor kalapáccsal kidomborítottom, a forrasztókészletével összegányoltam, becsiszolgattam, akkor már a haját tépte, s megkérdezte tőlem, hogy most mivel büntesselek te gyerek. Ha már azokkal sem foglalkozhattam, akkor nekiálltam faragni. A hatalmas alumínium szegecseit ellopkodtam tőle, s abból reszelgettem kis emberalakokat, Walt Disney figurákat. Voltak ugyan játékaim, de azokkal nem törődtem, én nem tologattam az autókat, a traktorokat. Jobban érdekeltek az építőkockák, a jáva, a lego játék, a süthető formi gyurma. Magát a művészetet szeretem

Volt-e szobrász példaképe?

Nincs kiemelt alkotó, mindet imádtam, akiknek a munkáit nézegettem. Michelangelo, Leonardo, Amerigo Tot, vagy Picasso, mindegyiket a maga stílusával együtt tisztelem. Én magát a művészetet szeretem. Mindig csodálva nézem a mai szobrászokat, követem a modern művészetet is, és elgondolkodok rajta, hogy vajon mit akarnak vele kifejezni. Némelyiken érzem a lustaságot, az elnagyoltságot, nem mindig jó a modernet erőltetni, nem mindig jó, ha nem mond semmit, nem üzen az utókornak a mű. Sokszor elgondolkodok azon, hogy az utókor vajon mit fog találni benne, hiszen szinte a művészeten, az irodalmon, a festészeten, a szobrászaton keresztül tudunk visszamenni a történelembe.

Hogyan került Nagykanizsára?

Angyalföldi gyerek vagyok, és a szerelem hozott ebbe a városba. Kanizsán találtam meg a szerelmet, a boldogságot és a világ legjobb asszonyát. Jutkával 1973-ban ismerkedtem meg, és ’77-ben vettem feleségül, de a Jóistennek is kellett, ezért elvette tőlem. Más nincs az életemben, csak a teknőseimben örömködök. Ha alkotok, elmerülök a feladatban, de ha a magány rám tör, az borzalmas érzés. A gyerekeink kirepültek, az egyik lányom Németországban él, a másik Zalalövőn, mindegyiknél van egy-egy fiú unokám. A fiam velem él, de külön emeleten lakunk. Három hobbim van: a faragás, a teknősök és a szobrászat. Ezekből élek. A teknősök szeretetét apám oltotta belém, amikor Jugoszláviában vett nekem egy nagyon szép görög teknőst. Beleszerettem ezekbe a kis őshüllőkbe, s ahogy felnőtt lettem, beszereztem magamnak néhányat.

Én a jövőnek üzenek

Hosszú évtizedet dolgoztam a városnak, és talán egy alkotónak sincs annyi munkája, mint nekem: István király, a Három királyok üdvözlése, a vadászbolt cégére, a világ első Holocaust szobra, a Csó-tónál és a számtalan faszobor. Miklósfán látható Szentenderei Edgár és Kotnyek István mellszobra, valamint a Szent Miklóst ábrázoló emlékmű, igaz, az avatására politikai ellenállásba keveredett szegény. Holott a művészet nem politika. A művészet a kultúráról, az üzenetről, a szépségről, az adni vágyásról szól azoknak az embereknek, akik erre fogékonyak. Én a jövőnek üzenek. Az a vágyam, hogy nyomot hagyjak magam után, hogy lássák majd a munkáim által, hogy itt voltam. Mára azonban egy kicsit elcsüggedtem, de összetehetem a kezemet, hogy az alkotómunkámmal – ugyan rengeteget kellett dolgoztam –, el tudtam tartani a családomat. A feleségem hosszú ideig betegeskedett, s miután a gyógyíthatatlan kór elvette tőlünk, 8-10 éven keresztül egyedül „vittem” a családot.

Egy alkotónak úgymond menedzselnie is kell magát, ami napjainkban különösen nehéz, hiszen a fel-fellobbanó vírus-híreken túl a közelünkben dúló háború hazánkban is érezteti negatív hatását.

Mindenki azt mondja rám, hogy olcsó vagyok, de ha drágán dolgoznék, nem kapnék megrendelést. A szegény ember nem bír fizetni. Én szívből faragok, és a minőségi munkáról nem mondok le.

A bakancslistáján két név is szerepel. Megosztaná velünk a terveit?

Az egyik Kustár Zsuzsa festőművész nevéhez kapcsolódik. Úgy döntöttem, hogy emlékének áldozva hófehér carrarai márványból kifaragom a mellszobrát. Ehhez az alapanyag már megvan, egy Kerkaszentkirályon felállított korpusz megmaradt darabját használom fel hozzá. Ha elkészül, fölajánlom a városnak abban a reményben, hogy méltó helyre kerül. Véleményem szerint ő egy világszínvonalú művész volt. Üzenete ott van a gobelinjeiben, az üvegfestészetében, a mozaikjaiban. Ő egy csoda volt. Ha szépségkirálynő lett volna, talán ma is ő lenne az istennő, ő azonban a művészetnek élt, de abban szépségkirálynő volt!

A másik egy gyönyörűszép thaiföldi hölgy, Samor nevéhez kötődik, akit egy internetes társkereső oldalon ismertem meg, melyre a gyerekeim tettek fel. Hosszú évekig leveleztünk, sajnos a találkozásunkat először a járvány, majd egy gyógyíthatatlan betegség meghiúsította. Most már csak egyetlen tervem maradt, egy szép, márványból készült szoborkiállítás megvalósítása. Ősszel hozzáfogok, s az első mű Kustár Zsuzsát ábrázolja majd.

A szobrász azt is elárulta, sosem volt vele megelégedve az édesapja, de amikor megöregedett és kórházba került, kimondta a fia iránt érzett igazi érzelmeit. A sors azonban úgy hozta, hogy már csak megkésve, az ápolónővel oszthatta meg az üzenetét. Csaba fölvitte neki a fővárosi kórházba a Ki Kicsoda Nagykanizsán című kiadvány első kötetét, amiben ő is szerepelt. A következő látogatása alkalmával a nővér elmondta neki, hogy édesapja büszkén mutogatta mindenkinek a kórteremben a fia fotóját, aztán hirtelen lehunyta a szemét, és elköltözött a földi világból…

BAKONYI Erzsébet