Érdekes emberek, érdekes történetek 28. – Én anyagi javak helyett történelmet, becsületet örököltem
Bár hazánkban is egyre nagyobb hangsúlyt kap az egészséges életmód propagálása, s a mozgás népszerűsítése, de még mindig ritkaságszámba megy, ha egy konditeremben egy 60 év feletti embert látunk mozogni. A ’70-es korosztály pedig már végképp olyan, mint a fehér holló. Mi mégis az egyik helyi GYM-ben futottunk össze a 81 éves Tóth Ferenccel. Kitartása nem a véletlen műve: hadiárvaként nőtt fel, bejárta Irakot, és az élet legfontosabb tanításait kapta örökségül a 101 évet megélt édesanyjától.
Az otthonukban fogadott minket Tóth Ferenc és felesége, Ágnes. Feri – a tegezést a klubtársi kötelék okán kaptuk meg, hiszen e sorok szerzőjével egy konditeremben készül az egykori olajos dolgozó – élete nem indult könnyen, hiszen alig múlt 4 éves, mikor édesapja elesett a második világháborúban. Mégis nagyon büszke arra, amit szüleitől, és leginkább édesanyjától, Tóth Ferencné Lujza nénitől kapott. – Én történelmet örököltem. Édesanyám jó pár évig a legidősebb volt Nagykanizsán, 1920-ban született és tavaly halt meg, 101 évesen és 9 hónaposan. Szerény gyerekkora volt, egy óriási tragédiával: kislány húgát egy részeg lovaskocsis ütötte el a Magyar utcában, pont a lakásukkal szembeni boltnál, a 109. számú ház előtt. 12 évesen már női kalaposnál volt kihordó. Aztán úgy döntött, varrónő akar lenni. Jó tanuló volt, és szerencsés is, amikor a kanizsai Fiala Antal női szabóságához került. Szívesen mesélt a műhely hangulatáról, az akkori divatról, a mai szakadt farmerrel, a fiatalok sokféle divatjával nehezen tudott megbarátkozni. Aztán a 18 éves Lujzikát egy napon a főnöke átküldte egy női bőr övvel, Papp Oszkár híres cipész műhelyébe a Magyar utca 8-ba. Egy segéd fogadta, Tóth Feri, vagyis Maszat, ahogy mindenki ismerte. Akkor meg is találták a szerelmet első látásra. Apám jó pár évvel idősebb volt, de ez csak a szülőket zavarta. A szigorú nagyapám osztálytársa volt Oszkár bácsinak, így végül ő segített a leánykérésben. Gyönyörű esküvő volt, az akkori polgármester dr. Krátky István hintajával mentek a templomba. Édesapám, mint tartalékos katona az utolsó transzporttal híradósként ment a hazát védeni. Bezárt a kis műhelye, egyedül maradtunk. A végállomás Székesfehérvár volt, súlyos harcokkal, rommá lőtt várossal, rengeteg halottal. Mindössze 6 évet volt együtt a boldog család – mesélte Feri.
Édesapjáról néhány emlékkép maradt csak hátra. – Arra emlékszem, amikor itthon volt, mert még nem hívták be, de már javában folyt a háború, elmentünk Újudvarra megnézni az ott lelőtt német repülőgépet. S gyakran mentünk vele biciklivel kirándulni. Ezek maradtak meg, az öcsém 2 és fél éves volt mikor elment, ő neki ennyi sem jutott. Nagy teher volt ez édesanyámnak, a háború utáni időszakban ott maradt két gyerekkel. Neki kellett a tüzelőt is biztosítani. Amikor meghoztuk a fát, azt fel kellett fűrészelni, azt mind ő intézte. Nagyon keserves időszak volt. Szegényesen éltünk, én sokat fociztam az utcabeli gyerekekkel, többen közülük híres focisták lettek, például Harcz Lajos és Jancsi vagy Baján Jóska. Az igazi szerencsét édesanyámnak egy új munkahely hozta: munkanélküli asszonyokból, lányokból alakult 1949-ben a nagykanizsai Fehérnemű KTSz. Ahogy mesélte, itt egy nagyon jó csapat alakult ki. Folyton megpróbáltak neki kérőt találni, többre emlékszem is. De, amikor elmentek, mindig örültünk, hogy nem jöttek vissza. Édesanyám nem akarta újrakezdeni. Megszokta az egyedüllétet, s a végén úgy tűnt, talán jobb is ez neki. Ezt gyakran emlegette – mondta Tóth Ferenc.
A nehéz gyermekévek után Feri a közigazgatási technikumba került, majd állást is kapott a fúrási vállalatnál, 18 évesen. – Dőlt abban az időben az olaj. Sok munkaköröm volt, amikor odakerültem az anyagosztályon kezdtem, akkor még nem volt számológép, csak kézi szorzógépek. Aztán később fejlődésnek indult az üzem. Voltam statisztikus is, majd 1981-ben kiküldött a vállalat Irakba, ahol másfél évet dolgoztam. Anyagbeszerzéssel foglalkoztam ott is, előtte egy gyorstalpaló angol nyelvtanfolyamot el kellett végezni. Az egy szerencsés helyzet volt anyagi szempontból nekem és a családomnak. 1964-ben ismerkedtünk meg Ágival, egy vállalati férfi napon, amit a későbbi anyósom szervezett. Szóval majdhogynem ő hozott össze minket. 1972-ben és 1976-ban születtek a lányaink. Mindkettő pedagógus lett. Visszatérve Irakra, az ország izgalmas és érdekes volt. Megismertem úgy igazából az arab embereket, nem úgy, ahogy az emberek látják őket manapság a híradókban. Nem mondhatom azt, hogy nagyon szeretnének dolgozni, inkább imádkoznak…Ez az, ami nekem nagyon megmaradt, valamint az, hogy szívélyes, barátságos emberek. Jártam Bagdadban, Kuvaitban, sőt, Iránban is. Ezt követően már csak itthon dolgoztam, többször átszervezték a vállalatot. Így lett ugye MOL Rt, a Vár utca 7 szám alatt. Ott is az anyagellátó rendszernél dolgoztam, de akkor már számítógéppel. Végigéltem a vállalatnak a teljes számítógépes átszervezését, amiben részt is vettem. Láthattam, ahogy a szobányi számítógépektől, egészen a személyi számítógépekig haladtunk – idézte fel az egykori olajos.
Feri 1958-tól 2000-ig dolgozott az olajos cégnél. Közben szerepet vállalt a Kanizsa Újság első szerkesztőségeiben is. – Középiskolában megválasztottak faliújság-felelősnek, valószínűleg azért, mert senki más nem vállalta. Ezt 4 évig csináltam. Aztán mikor a fúráshoz kerültem, több társadalmi funkciót elvállaltam a szakszervezetben. S az Olajmunkás, ez volt a vállalat újságjának a neve, főszerkesztője megkért, hogy írjak az eseményekről. Később jöttek a kritikus hangvételű írásaim a vállalati életről, amik valakinek tetszettek, valakinek nem. A vállalati lap és Dóró János, a Kanizsa Újság akkori főszerkesztője között jó volt a kapcsolat, megkért, hogy néhány írásomat átadnám-e az újságnak. Így kerültem ’89-ben a Kanizsa Újsághoz. Emlékszem az első példányra is, amit lányok lobogtattak és kínálták a járókelőknek. A második kiadásba már én is írtam. Eleinte kisebb riportokat, aztán fényképeztem, azt is nagyon szerettem. S jó pár évig ott is maradtam, sok főszerkesztővel dolgoztam együtt. Annak idején is sok nehézséggel küzdött az újság. Személyi és anyagi problémákkal. Azt terveztem, hogy a nyugdíj után is dolgozom majd a lapnak, de a sok zűrzavar miatt úgy döntöttem, inkább abbahagyom – emlékezett vissza újságos éveire Ferenc.
A sportszeretet az egész családra jellemző, sőt, a teke már az egyik unokát is megfertőzte. – A teke az üveggyárból indult, hiszen a Május 1. utcában valamikor volt egy pálya – vette át a szót Ágnes. – Mikor megszűnt, átmentem a Sörgyárba, de ott nem voltak ismerőseim, nem igazán fogadtak be. Aztán Pázsit Kató indította el, hogy a Bányász-pályát újítsuk fel, megtettük, és be is indult a tekeélet, én ott ragadtam a mai napig. Most a kistérségi bajnokságban játszunk. De nagy szívfájdalmunk, hogy hiába ígérték meg, hogy az Arénába beviszik a négysávos pályát, ez nem történt meg. Most van egy NB I-es csapatunk, akik Zalaegerszegre járnak edzeni, és nem tudunk előrelépni, mert pénz nincs… Az unokánk is kedvet kapott a sporthoz. Ő most 12 éves. Érdekesség, hogy a másik nagymamája a Sörgyárban válogatott tekés volt. Az ő fia pedig általam kedvelte meg. Így jelenleg együtt játszik a nagymama, a vő és az unoka.
Határtalan kedvessége és kitartása miatt nagy tisztelet övezi Ferit a Teleki utcai konditeremben. A súlyok világába kisebbik lányának köszönhetően szeretett bele. – A sportszeretet középiskolából ered, ahol Russay Olivér volt a tornatanárom. Ő nagyon sok mindenre megtanított, s igyekezett egészséges életmódra nevelni. Innen jött, hogy a munka mellett is sportolni kell, amit azóta is csinálok. Aztán egyszer Eszternek kerestünk valami sportolási lehetőséget, úgy jutottunk el egy asztaliteniszklubba, de az nem tetszett neki. Majd az egyik kollégám mondta, hogy nézzünk be a vasút mellett működő tornacsarnokba. Ott volt egy konditerem, az első Nagykanizsán. Miután nem nagyon fejlesztették, több másik kanizsai helyet is megismertem. Sokat jártam a Magyar utca sarkán lévőbe, majd a Kanizsa Centrumba, a posta mellettibe, de az is megszűnt. Aztán most már jó pár éve kikötöttem a Metroflexben, amit nagyon szeretek. Eszter pedig maratonokat fut és rengeteget túráznak – hangsúlyozta az örök fiatal.
Feri és felesége az utolsó percig ott voltak Lujza néni mellett, aki életével sokaknak szolgálhat tanulságul. – Ő elégedett volt a sorsával. Szívesen emlékezett vissza a nehéz időkre is, és az édesapámra. Szó szerint rongyosra olvasta édesapám leveleit. Nagyon családcentrikus volt, végig arra ösztönzött minket, hogy a kapcsolatunk életünk végéig a lehető legszorosabb legyen –
Mikó-Baráth György
(Fotó: Horváth Zoltán)
Ennek a cikknek a nyomtatott változata elolvasható a Kanizsa Újság június 3-án megjelent lapszámában.