A poézis ünnepe

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük. Ez alkalomból olyan személyiségeket szólítunk meg, a versek szeretetéről, létjogosultságáról, akik írják, tanítják és mondják a költeményeket. 

Dr. Kupóné Gasztonyi Edit magyartanár:

A vers gyönyörködtet, gazdagít, lelki töltődést, belső tartást ad…

Kányádi Sándor szerint a vers az, amit mondani kell. Azt gondolom, ez féligazság, amit azzal egészítenék ki, hogy a verset nem csak mondani, de olvasni, érezni, érteni, sőt magyartanárként értetni is kell. Mert a vers által épülünk, érzelmileg gazdagabbak, többek leszünk. Boldog vagyok, hogy ezt a kincset -a vers szeretetét-, már óvodás korukban el tudtam ültetni a saját gyermekeimben is. Sok idő telt el azóta, Peti fiam orvos, Marci jogász lett. Munkájuk mellett a mai napig mindketten olvassák, tanulják, s ha van rá lehetőség, elő is adják a verseket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a több mint harminc év alatt sok tanítványomat is sikerült jó értelemben megfertőzni a versek szeretetével. Olyan is akad köztük, akinek felnőttként már önálló verseskötete jelent meg. Kijöttek a könnyeim, amikor köszönetet mondva átadta az első példányok egyikét. A mostaniak is szeretik a verseket, s boldogan hozzák, ha találnak egy-egy gyöngyszemet. A szavalóversenyekre is nagy gonddal, közösen válogatunk, kutatunk a költészet hatalmas tárházában a megfelelő költemény után. Fontos, hogy a vers találja meg azt, akinek illeszkedik a személyiségéhez, aki rá tud hangolódni, s hűen tolmácsolja majd. Az irodalmat tanítók egyik legfontosabb feladatának tartom a verssel való foglalkozást. A mai –sok tekintetben érzéketlen- „netes világban” szükség van kapaszkodókra. A vers ebben is segít. Ha kell, megvigasztal, bátorít, de jó kedvre is deríthet. A Költészet Napja alkalmából sok mindent olvasok, mesélek a gyerekeknek József Attila életéről. Sok tanítványommal már a sírját is felkerestük a Fiumei úti sírkertben. Hiszem, hogy közel kell hozni a gyerekekhez a költészetet, a versek szeretetét, mert kinyílnak, szárnyra kapnak tőle. S egy magyartanár legnagyobb öröme, ha a tanítványait szárnyalni látja. 

Horváth István Radnóti-díjas versmondó:

A versmondás fellegvára volt valamikor Kanizsa

Nemcsak a szűkebb kis országunkban, hanem Kárpát-medencei szinten. Most gyakorlatilag ott tartunk, hogy egyetlen egy versmondó van, a 81 éves Nap Teréz. A Rozgonyi Iskolában megrendezett Arany János szavalóverseny zsűritagjaként találkoztam néhány tehetséges versmondóval, és szóltam nekik, hogy szívesen várom őket a Vitézlő Oskolába csütörtökönként. Szeretném újra feléleszteni a versmondást Nagykanizsán. Sajnos 2015-től nem kapunk támogatást, akkor érdemelte ki a Radnóti-díjat Baj Bianka és Micsinai Dominik. Itt egy olyan versmondókör működött, hogy 40-50 gyereket neveltünk a néhány éve elhunyt Schmidt István Radnóti-díjas rendezővel. Amilyen díjakat el lehetett hozni a versenyekről, azt elhozták a gyerekeink. Tudom, hogy a 21. századi kultúra nem olyan gazdag, nem olyan mélyreható, mint amilyen volt a 20. század. Egészen más volt a lehetőség akkor az írogató emberek számára. 

Kovácsné Solymos Gabriella:

Gondolatok a művészetekről, költészetről – előadóművész gyermek anyjaként, betűket oktató pedagógusként, előadóként és botcsinálta költőként.

Az emberiséget az eszközök és a tűz használata és a beszédre való képesség emelte ki az állatvilágból. És a vágy a szépségre, ha testük, életük biztonságban volt – a lelkük kényeztetésére.

Talán pont ez az igény volt valaha a művészetek bölcsője? Jelentős pillanatok: Az első ember, ki kormos faággal egy bölény kontúrját vázolja a barlang falára – ahogy a Homo Ludens Sapiens című prózámban tréfásan megírtam –, egy ember ki plusz mintát vés a dárdájába, hogy megismerje. Vagy egy kéz lyukat fúr egy haszontalan, de számára tetszetős csigaházba, hogy testét ékesítse. Csak úgy, mert egyszerűen szép. Ki volt az első, ki úgy mesélte vadászkalandját a tűz körül kuporgó társainak, hogy azok szinte részesei lehettek az eseményeknek, míg hallgatták?

Valahogy így kezdődhetett a civilizáció, az emberré, Homo Sapienssé válás. Együtt születtünk a művészetekkel.

Biztos lehet művészetek nélkül élni. De milyen élet lenne az? Nem termelő ipar, nem is gazdagodtak meg soha, kik ily tehetségeket kaptak ajándékba az égiektől…de örök életet talán, hisz nevük, műveik ismertek. Ha nem lett volna szükség ránk, az átlagtól eltérő, szuper érzékeny, alkotó Homo Sapiensekre, az evolúció már kegyetlenül kirostálta volna sorstársainkat, eme „elfajzott egyedeket” az emberiség soraiból. 

Szükségünk volt és van a művészetekre – és a művészekre-, mert talán ez lesz az egyetlen mentőöv, mely az intelligensgépek világában is megtart bennünket „embernek”.

Ez különböztet meg embert, állattól-géptől. Ez az a „lélek”, mit az Úr Ádámba lehelt, miután sárból s porból megformázta szeretett művét. Isten volt tehát az első művész. Hogy alkotása szép és hasznos –e? Az máig vita tárgya.

A költészet mindenkié. Érzéseim, melyeket szép nyelvünkön kimondani sokszor félek, szorongó gátlásaim korlátai miatt, a verseimben nyers, valós mélységükben felszakadnak. Az anya aggódása gyermekéért, a nő könnyei társáért, az emberi, örök rettegés az elmúlás kínjától. Emlékek, mosolyok, könnyek…ez a Könnyek könyve, mi tollamból fakadt. Ki olvassa, magára ismerhet és élete csomóira. Érezheti – nincs egyedül. Talán elkészül egyszer az Álmok könyve? Vagy A csillagszóró hideg fénye?

Ha nem, az sem baj. Mert a boldogságot nem megírni szeretném, hanem megélni!

Anyaként, nőként, tanítóként, előadóként, botcsinálta költőként, emberként, számomra erről mesél a Költészet Napja.

Vigyázzunk belső értékeinkre, a szavak teremtő és gyilkos erejére, mert ha megsemmisülnek a művészetek – vele pusztul az emberiség!

Bakonyi Erzsébet

(fotó: pixabay.com)   



Ennek a cikknek a nyomatatott változata a Kanizsa Újság április 8-án megjelent lapszámában olvasható.