30 éves az önkormányzatiság Magyarországon 35. rész – Engem mindig a cél szolgálata vezérelt, nem pedig az, hogy másokat megalázzak vagy megtörjek

Palotás Tibor 2 önkormányzati ciklusban, 8 évig volt képviselő. 1990-ben az akkori KDNP kompenzációs listájáról, míg 1994-ben a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt jelöltjeként került be a közgyűlésbe.

Nem sokkal a II. világháború, illetve legidősebb testvérem halála után születtem 1946-ban Budapesten. Családi hátterem és katolikus neveltetésem alapvetően meghatározta az életutamat, s talán ebből ered az az örök ellenzékiség is, amely végig kísért mind a munkámban, mind pedig a politikában. Középiskolai tanulmányaimat a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végeztem, közlekedésépítő mérnöki diplomámat a Budapesti Műszaki Egyetemen szereztem. A közügyek mindig nagyon érdekeltek, egyrészt jellememből fakadóan, másrészt azért, mert a közéleti felelősség- és szerepvállalás az államszocialista rezsimmel kritikus, katolikus értelmiség körében – az adott keretek között -–, szinte alapkövetelmény volt, ami a gyakorlatban számomra, mint pártonkívüli számára a Hazafias Népfrontban való részvételt jelentette.

A rendszerváltás előkészítésében Zala megyei, illetve nagykanizsai szinten én magam is kivettem a részemet, arra különösen büszke vagyok, hogy 1988-ban az én mérnöki irodámban alakult meg az MDF nagykanizsai alapszervezete. Az 1990-es országgyűlési választások idején az akkori Lenti-Letenye központú egyéni választókerületben mandátumot szerző MDF-es jelölt kampányfőnöke voltam.

Önkormányzati képviselőségem 8 éve alatt több területtel is foglalkoztam (így például a pénzügyi ellenőrző bizottság elnöke voltam), de főművemnek a Nagykanizsai Vásárcsarnok létrehozását tartom, amelyért 1991-től (az ötlet felmerülésétől, majd az azt követő alapkőletételtől) egészen az 1997-es megnyitásáig folyamatosan tevékenykedtem nemcsak képviselőként, hanem – szakmámból kifolyólag – mérnökként is.

Képviselőségem alatt sokan megosztó személyiségnek tartottak, hiszen a jó (de legalábbis általam annak vélt) célok elérése érdekében megtettem minden tőlem telhetőt, még akkor is, ha ez esetleg nem találkozott a párttársaim álláspontjával. Ez vetett véget a politikai pályámnak is, mivel a kisgazdapártban rossz szemmel nézték (sőt, valójában főbenjáró véteknek tekintették) azt, hogy az akkori MSZP-s polgármesterrel együttműködésben dolgoztam a Vásárcsarnok megvalósításán. Én ellenben a polgármesterrel való közös munkában (feladatmegosztásban) semmi kivetnivalót nem találtam, mert soha nem párthovatartozás alapján válogattam meg a barátaimat és kollégáimat.

Az általunk végzett – véleményem szerint építészetileg maradandó és társadalmilag hasznos – munkát végül úgy „hálálták” meg, hogy a polgármestert a tisztségéről lemondatták, és meghurcolták, továbbá engem kizártak a kisgazdapártból, majd ellenem és a családi tulajdonban álló cégem ellen az 1998-ban létrejött, új önkormányzat 5 polgári pert is indított. Ezek után éveken át én és családom az erkölcsi és anyagi megsemmisülés fenyegetésében éltünk. A perek idején alig volt jövedelmem, és valószínűleg a családom támogatása nélkül ma nem is lennék itt. (Feleségem biztosította a megélhetésünket, a fiam pedig először joghallgatóként, majd később végzett jogászként képviselt engem a bíróság előtt.) E nehéz időszakban a feleségem és a fiam mindig Máté evangéliumából vett idézettel vigasztaltak: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért”.

Végül a perek többségét sikerült megnyerni, így el tudtuk kerülni a pénzügyi csődöt. A pereskedéssel járó folytonos létbizonytalanságot senkinek sem kívánom, de annyi eredménye azért lett ennek, hogy a fővárosban ügyvédként dolgozó fiam ma is át tudja érezni, milyen az, amikor valakit, és rajta keresztül a családját egy hatalmasság, vagy maga a hatalom akar a létében ellehetetleníteni. Azt viszont fájlalom, hogy a Vásárcsarnok – noha nem egy kérészéletű felvonulási épület vagy hangár, mint a bevásárlóközpontok zöme, hanem a város arculatának meghatározó, funkcionális és időtálló eleme –, nem kapja meg azt a törődést és figyelmet, amit megérdemelne.

A fenti viszontagságok tükrében talán érthető, hogy örülök az egyesült ellenzék létrejöttének, annak pedig különösen, hogy az elvben az ellenzéki paletta két végpontján lévő pártok milyen szilárd oszlopai lettek e konstrukciónak. Persze mérnöki szemmel ez sem meglepő, hiszen az épület stabilitásához mindig a sarokpontokat kell megerősíteni.

Mivel van társadalmi igény a változásra, s a hathatós változásokhoz köztudottan kétharmados többségre van szükség, én valós esélyt látok az ilyen arányú ellenzéki sikerre.

Engem mindig a cél szolgálata vezérelt, nem pedig az, hogy másokat megalázzak vagy megtörjek, továbbá elutasítom a gőgöt, a korrupciót és a képmutatást. E meggyőződésem fényében, s mint örök ellenzéki azt tanácsolom az ötpárti ellenzéknek, hogy a dicséretes és kemény munkával létrehozott egység birtokában mindennél jobban akarják a győzelmet, de ne az ellenfelet gyűlöljék, hanem a vereséget, és erre emlékezzenek akkor is, ha kormányra kerülnek.

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2022.január 14-én megjelent számában olvasható.