Október 23.
Rendhagyó módon telt idén az ’56-os forradalom évfordulója. A Koronavírus-járvány ebbe is beleszólt, így a város polgármestere a hét elején tette közzé facebook oldalán, hogy az idei városi rendezvények elmaradnak. Ezek után kereste meg szerkesztőségünket Károlyi Attila, az ÉVE önkormányzati képviselője, az Ügyrendi, Jogi, Nemzetpolitikai és Közrendi Bizottság elnöke, hogy ünnepi felszólalását tegyük közzé. Kérésének adunk helyet a következő hasábokon.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ünnepi felszólalásomra készülve elsődleges szempontnak tekintettem azt, hogy kanizsai eseményekről és emberekről fogok beszélni, akik a budapesti 1956. október 23-i elementáris erejű tüntetések után városunkban is az utcára vonultak, hogy tudtára adják a hatalomnak, hogy nem félnek, hogy életük árán is megszüntetik a zsarnokságot, hogy a megaláztatásuknak véget vetnek. Nálunk is, akár Budapesten, a diákság és a szakképzett munkások mutattak példát – utóbbiak a gépgyárból, előbbiek a gimnáziumból szervezték a felvonulásokat, tüntetéseket a diktatúra ellen – magam alig hat éves Vorosilov utcai utcagyerekként, nagyanyámtól megszökve meneteltem a tüntetőkkel, akik előbb a Szaki zászlóiból vágták ki a Rákosi címert, majd a DÉDÁSZ-on díszelgő vörös csillagot verték le. Ez utóbbi nem ment könnyedén, vascsővel ütötte egyikük a létra tetején, a csillag szikrázva adta meg magát, miközben üdvrivalgás közben hullt alá.
A Vorosilov utca ez idő tájt nagyméretű bazaltkockákkal volt burkolva – egy részük ma is megtekinthető a Városháza előtti parkoló burkolataként. Miközben gondolataimban a bazaltkockák megjelentek – egy gondolattársítás, és az 1956-os emlékeimet egy kisgyermeknek félelmetes kép töltötte be – T-34-es harckocsik a Vorosilov utcában.
A dübörgés, a lánccsattogás a kövezeten, az időnként fel-felbőgő motorok, a motorfüst szaga, majd a megállás után a bekövetkezett halálos csend rémülettel töltött el, úgyszólván a házakhoz szegezett. A tornyok teteje nyikorogva nyílott, és harckocsizó-sapkás katonák, néhányban tányérsapkás fejek bukkantak elő, majd katonák ugráltak ki a járművek tornyából - kopott, de tiszta egyenruhások, széles szíjjal és fényes csattal, halina csizmások, akiknek látszólag fogalma sem volt arról, hogy hová érkeztek. Jókedvűen ugratták egymást, de azért szemük sarkából mindenre figyeltek. A járművüket egy percre sem hagyták el, és különösen arra emlékezem, hogy mindenről beszéltek a civilekkel, de egy kérdésre nem válaszoltak, ez pedig az, hogy kik ők és honnan jöttek.
Ma már tudom, hogy nagyon is tudták, hogy hová érkeztek, pláne azt, hogy mi a parancs - Nagykanizsán.
Ez az alakulat a Marcaliban állomásozó 42. Harckocsi Rohamlöveg Zászlóalj öt T/34/38-as páncélosa volt Üveges Lajos őrnagy, helyőrségparancsnok hívására hagyta el a laktanyáját és került bevetésre városunkban, ahol harci cselekményekben nem vett részt, majd napokon belül távozott. Helyi történetíróink már szinte mindent megírtak a kanizsai 56-os eseményekről, annak vezetőiről, a halottakról, a sérülést szenvedettekről. Valamiről azonban megfeledkeztek, mégpedig arról, hogy az események alakulása, az, hogy a felkelés tulajdonképpen törvényes kereteken belül zajlott, abban nem csak Paizs Ferencnek, Lékay Gyulának és Orbán Nándornak volt érdeme, hanem az itt állomásozó katonáknak is. A Magyar Néphadsereg 1956. év-beli magatartásáról könyveket írtak, magyarázták így és úgy, de jellemző módon történészeink sem jutnak azonos véleményre, és igen eltérően kezelik a katonák részvételével vagy éppen a nélkül zajlott eseményeket. 1956-ban a Magyar Néphadsereg átszervezés alatt állott, mintegy 125.000 katona és 25.000 polgári alkalmazotti állományt kb. 5.000 tiszttel 1.500 továbbszolgáló tiszthelyettessel akarták csökkenteni.
A pártvezetés nem bízott a katonákban, a hadsereg katonái viszont karhatalmi kiképzést nem kaptak. Az ÁVH karhatalmi egységei és a rendőrség a katonákkal szemben bizalmatlanok voltak, ez a viszony kölcsönös volt. A helyzetet jól szimbolizálja Dobrosi Lajos tizedes esztergomi páncéltörő lövegkezelőnek az ellene a BHÖ 1. miatt folytatott büntető eljárásban a teljesen elképedt kijelentése a hadbíró előtt: Hogyan állítják róla azt, hogy a népi demokratikus államrendet meg akarta dönteni, amikor a Juta-dombnál esztergomi alakulatával a szovjet páncélosokra tüzelt. A katonai esküje szerint a Hazáját minden külső és belső ellenségtől, még az élete árán is meg kellett védenie? A Dobrosiból felszakadt kérdést a hadbírósági tárgyaláson döbbent csönd követte. Az ítélet: halál, másodfokon: halál. Kegyelemből: életfogytiglan. A katonák parancsot teljesítenek. A minisztériumukból a forradalom napjaiban a parancsok egymásnak ellentmondtak.
Az alakulatok döntő többsége laktanyájában maradt, a parancsnokok védték beosztottjaikat és nem adtak fegyvert a felkelőknek. Más alakulatok tűzharcban a felkelőket lőtték, mint pl. az esztergomi 7. gépesített hadosztály, azonban a szovjet árulás felnyitotta a szemüket – kinyitotta Nagy Imréét, kinyitotta Mecséri János szovjet-típusú ezredesét. Az esztergomi parancsnok Maléter Pállal történt találkozása után órák alatt vált forradalmár felkelővé, aki amikor vitték kivégezni a Gyűjtőfogház folyosóján, azt kiabálta: Most viszik kivégezni Mecséri János ezredest, fiúk a zászlót, amit földbe tapostak, emeljétek magasra! És a mi katonáink, akiknek az életét a megtorlás úgyszólván megsemmisítette: Bodnár Béla őrvezető, 1 év börtön, 1 év jogvesztés, lefokozás, ¼ vagyonelkobzás – 1956. október 31-én Nagykanizsán az alakulatánál beválasztották a Forradalmi Katonai Tanács elnökségébe, javasolta az elhárító tisztek letartóztatását, november 1-jén a szovjet csapatok mozgásának a felderítésére indult, egyetértett az ellenállásra vonatkozó döntéssel, a szovjet csapatok kivonását követelte, november 4-én javasolta a szovjetekkel szembeni gerillaharcot. Krizsán Rudolf hadnagy, 1 év 6 hónap börtön, 2 év jogvesztés, lefokozás, ¼ vagyonelkobzás – Nagykanizsán alakulatánál fegyveres katonákkal ideiglenesen őrizetbe vette a parancsnok politikai helyettesét. Üveges Lajos őrnagy, helyőrségparancsnok, 4 év börtön, 3 év jogvesztés, lefokozás, ¼ vagyonelkobzás – Nagykanizsán, 1956. október 29-én a Városi Gépgyárban tartott nagygyűlésen bejelentette, hogy a nép mellett van, és a várost meg akarja védeni az oroszok ellen. Intézkedett, hogy a csapatzászlóból a régi címert távolítsák el. Engedélyezte a sortűz lövésében felelős tiszt őrizetbe vételét és börtönbe kísérését. Beszüntette a pártbizottság épületének őrzését, a laktanyában nem adott védelmet a pártbizottság munkatársainak. Nyilvánosan is bejelentette, hogy harcolni akar a szovjet csapatokkal. Intézkedett riadó elrendeléséről és a szovjetek felderítéséről.
Tamás József alhadnagy 3 év börtön, 3 év jogvesztés, lefokozás, ¼ vagyonelkobzás – Nagykanizsán alakulatánál beválasztották a Katonai Forradalmi Tanácsba, majd a Zala Megyei Bizottságba, annak november 3-i ülésén aktívan támogatta a forradalom célkitűzéseinek megvalósítását, polgári szervekkel, forradalmi nemzeti bizottságokkal kapcsolatot tartott.
Fekete György főhadnagy, 8 év börtön, 5 év jogvesztés, lefokozás, ½ vagyonelkobzás – 1956. október 28-án, felettese engedélyével egy 11 fős katonai alegység parancsnokaként élelmiszert szállított Budapestre, ahol a katonákat lefegyverezték. November 1-jén parancsnoka utasítása ellenére fegyvereket adott ki a nemzetőröknek.
Öt kanizsai katonának 17 év és 6 hónap börtön.
A harang őértük is szól.
Károlyi Attila
Nagykanizsa, 2020 október 23.
(Fotó: Kanizsa Újság archív)
(fekete-fehér kép: Kerecsényi Edit / Thúry György Múzeum)