Péter Árpád: A hallottak napja

A lelki vetítőteremben égi emberfilm pereg. A töredezett szélű, homályos kópia ismerős alakokat idéz, bár hol az arc kontúrja életlen, hol a hang akadozik. Total Recall. Az emlékmás. De nem Paul Verhoeventől.

A film különleges, ízeket és illatokat is áraszt, például a túrós lepényét, a frissen fejt tejét, vagy a mosott ruháét, amelyet soha nem hagyott másra. Mert ment, serényen.

Látom: ordítottam, toporzékoltam, hagyja!, de csak ment. A padlásra, amit nemrég kisöpörtek fekete ballonkabátosok. Teregetett, de nem suhogtak. Némafilm.

Szürke haja lebben. És nyafognék, de már tényleg késő. Hozzám képest óriás, pedig, ahogy cseperedtem, egyre kisebb volt, aztán erőtlenségben elkísértük. A parasztasszonyt, aki akkor is felemelt – mindannyiunkat -, amikor már nem bírt. És tényleg, csak az ásó, a kapa és a harangszó választott el, amely lélekhangként szállt az égbe, nem sokkal azután, hogy a hűtelen hazatért, s vitt valakit. Megnyugodott, sajnos, túlságosan is.

Kendőbe zárta ősz haját, de biztat: nézz csak fel, az ég magas. (Mit tudnak ők, a repülők?!)

A film pereg tovább. Egy újabb arc, egy ráncos kéz, összekulcsolva egy zsenge másikkal. A munkás keze, amelynek szorgosságát házak s megművelt földek (is) őrzik. Lába nyomát pedig a kórus padozata, az elnémult orgona mellett. A templomból üzeni – megint csak: mindannyiunknak - kell ott fenn egy ország, mely bárkit átölel, kell ott fenn egy ország, amit sosem rontunk el. De azért lenn is kell egy ország - amit senki nem talál.(Csak hadd mondják, hogy nem igaz.)

S már megint egy íz. A napsütötte lankán érlelt szőlőből készült boré. (Tapostuk, préseltük, mértük, hárman.) A befogadás jelképe volt, jobbat életemben nem ihatok. Mint egy régi altató. És mit tudnak ők, a repülők?! A szívük jég, csak jég.

A szürke, október végi esőben(!) frissen ültetett virágot locsolok(!). Könnyek ezek, a zöld kannából. Sír…

Lám, a múlt idő fekete hantjából színes élet sarjad a jelenben; ez is egyfajta feltámadás.

S aztán jönnek a többiek, a film nem kegyelmez, és egyre hangosabb. Volt egy fiú, egy régi jó barát, közös volt minden ólomkatonánk, és úgy nőttünk fel, ahogy az utca nevelt: pofonok hátán, lányok oldalán.

Pedig de jó lenne még beszélgetni. Te hogy hazudsz? Állj, mindig így nézz… Ritornero. Ma már igaz, de akkor, tizenévesen?!

Harsognak a csend hangjai. Lassan mozdul már a kéz, egy árnyék fázósan kilép. Most értem csak, hogy mit jelent,hogy újra itt vagy, és én álmodom, lehunyt szemmel, némán hallgatom,ahogy dalol, ahogy zenét íra szél, az esti szél.

Minden arc a földre néz,imára kulcsol már a kéz. Halvány pókfonál, mely összeáll,sápadt ujjakból font fénysugár, és a fény fürge jeleket karcol,üzen a templomok homlokán.

Dobog a szív a csendben.

A hit – az örök életbe vetett hit is – hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által (Róm. 10.17.).

Ez tehát (értsük jól!)a hallottak napja, a reményé s a megváltásé - és nem az örökké hordozott fájdalomé. Az ég magas - aláférünk mindannyian.

Az utolsó snitt egy régi tabló, a képek már megfakultak, bárkiké lehetnek. A lényeg az üzenet: találkozunk…