Péter Árpád: Jövök

Ha egyszer majd egy gyermek, már érző értelemre serdülve, azt kérdi tőlem, tényleg van-e – adventileg, tematikailag… – Jézuska, nem kérdés, mit mondok. Van. Nagyon is van. És erre, gyermek, nem az a bizonyíték, hogy most, a fa alatt, becsomagolt dobozok várnak rád…

Péter Árpád

Hanem az, hogy van szerelem. A férfi az elvonón tért meg, de nem is megtért, találkozott Vele. S míg a többiek, ki tudja hányadszor elbuktak arövid-ahoszú-ésamégh/rosszabb mámorító „szent”háromságban, ő kigyógyult. Nem, nem(csak) az alkoholból: a lélek ördögi béklyójából szabadult. Megszenvedte, de eloltotta a pokol tüzét, még víz se kellett hozzá. Vele oltotta el. Most pedig a színpadra állt, hogy elmondja – nem, nem a térítős dumát: az életét. Kudarc, lecsúszás, szakítás. Aztán a fény, a tisztulás. Taps, de nem ez a lényeg. Valaki elindult, önkéntelenül, felé. A nő, akit (majdnem) tönkretett, aki anno, űzött-üldözött vadként, sebzetten, kénytelen-menekült. A saját élete migránsa lett. Ott, a színpad előtt, abban a percnyi ölelésben minden benne volt. A könnyekben is. Benne volt Isten; na jó, gyermek, benne volt Jézuska. És nézd, ajándékot hozott, adott nekik…

Hanem az, hogy van kegyelem. A parasztasszony mindig dolgozott, erőn felül, övé volt a gazdaság, a család, a szeretet. Támasza, társa elment, tán korán hívta a végtelen szeretet, de az ősz jóságot imádságai átvitték a háborgó tengeren, vitorla nélkül is. Aztán ő is majdnem követte – de volt még dolga itt. Várta a tékozló fiút, aki egyszer csak hazatért, s nem egyedül. Megnyugodott, mosolygott, azt gondolta, a földi ereje már nem kell. Aztán gyorsan elment, túl gyorsan is: akkor már tényleg várta a végtelen szeretet, magához ölelte a kegyelem. 

Hanem az, hogy van irgalom. Tudd, gyermek, 1571. október 7-én keresztény győzelemmel végződött a tengeri ütközet Lepantónál a katolikus és a túlerőben lévő török hajóhad között; ennek emlékét őrzi a Rózsafüzér Királynőjének ünnepe (az iskolában ezt nem így fogják tanítani, mert az iskolában nem úgy tanítják, ahogy kellene…). Tudod, az iszlám hódítani akart: ment, gyilkolt, foglalt, mint ma is. De V. Pius pápa elérte, hogy Spanyolország, Velence, Genova és a johannita rend szövetséget kötött, s hajóhadat szervezett. A Szentatya az egész egyházat, annak minden tagját a rózsafüzér imádkozására kérte a szent ügyért, a kereszténységért, a győzelemért. Közvetlenül a csata előtt a hajók legénysége együtt fohászkodott, a papok feloldozták őket. Aztán a küzdelemben váratlanul a keresztények számára kedvező irányba fordult a szél, köd telepedett a török hadra; a korabeli leírások úgy mondják, gyermek, ott járt Jézuska anyja, a Szeplőtelen, aki hitével és szeretetével megfordította a széljárást – és a csatát is. Erre más magyarázat nincs ma sem; a hitetlen tudomány sem érti, de tényként elfogadja. Ez volt az irgalom csodája.

Hanem az, hogy van művészet. Lélek nélkül – tudod, gyermek, az a 21 gramm, ami a szeretetbe távozik – nincs vers, zene, festmény, de templom, iskola és kórház sincs. Ha nem lenne Jézuska, nem lenne Matisse kápolnája, nem lenne Michelangelo, Beethoven sem. Sem Pilinszky, sem Babits, sem Dsida, sem Reményik, sem Illyés és Juhász (Gyula), se Sík Sándor, se Kosztolányi, de Tóth Árpád, s ne csodálkozz: Radnóti sem. Ha nem lenne Jézuska, ez sem lenne: Ne várd, hogy a föld meghasadjon És tűz nyelje el Sodomát. A mindennap kicsiny csodái Nagyobb és titkosabb csodák. Tedd a kezed a szívedre, Hallgasd, figyeld hogy mit dobog, Ez a finom kis kalapálás Nem a legcsodásabb dolog? Nézz a sötétkék végtelenbe, Nézd a szürke kis ezüstpontokat: Nem csoda-e, hogy árva lelked Feléjük szárnyat bontogat? Nézd, árnyékod, hogy fut előled, Hogy nő, hogy törpül el veled. Nem csoda ez? S hogy tükröződni Látod a vízben az eget. Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök, Szitáló, halk szirom-csodák: Rajtuk át Isten szól: jövök.

Hát hogyne várnánk. Adventben (is). Az élőt, a létezőt.