Érdekes emberek, érdekes történetek 85. - Az emberek szeretnek ünnepelni, de nincs rá elegendő lehetőségük

Akik ismerik Tarabó Éva szállodaigazgató, nyugdíjas népművelőt, tudják róla, hogy szeret beszélni, beszélgetni. Mi is ezt tapasztaltuk, amikor egy ajándékkal a kezünkben felkerestük a munkahelyén. Az ajándék átadásával egy kedves olvasónk bízott meg. Arra kért bennünket, hogy adjunk át egy zászlót a honfoglalás 1100. évfordulójára, tisztelegve a Kanizsáról elindított nosztalgiavonat szervezőinek. Ő már idős, nem akarja tovább őrizni a számára oly kedves relikviát, a gőzössel utazók névjegyével ellátott zászlót. Mondanunk sem kell, hogy megörült Éva az ajándéknak, és máris felelevenítette az országjáró, 1100 km-es körútjára induló gőzös sikeres útjának a történetét.

Kinek jutott eszébe a vonatozás gondolata?

A Kanizsa Rádiónak akkor volt az utolsó, 40 napos ideiglenes frekvenciaengedélye, ahol én szerkesztő-műsorvezető voltam, Tar Mihály pedig a stúdió vezetője. A millecentenáriumi évforduló kapcsán azon tűnődtünk, hogy mit csináljunk, ami kifejezi az 1100-at, és akkor született meg Misi fejében az 1100 km-es út gondolata. A MÁV Nosztalgia Kft. vezetője örömmel felajánlotta a Déli-Vasúti Társaság Kanizsán pátyolgatott, Papagály névre hallgató mozdonyát, és kiválasztottuk hozzá a kocsikat is. A szerelvény része volt Sissi címeres, kristálycsillárokkal felszerelt legendás étkezőkocsija, amit most az Orient Expresszen használnak. Tervünkhöz lelkesen álltak hozzá a vasútállomás vezetői. Elkezdtük közösen végigjárni az utat és nekikezdtünk megszervezni a 3 napos programot. Ezután több mint féléves feszített munka következett. 

Az első évben Kaposvár, Pécs, Szeged, Gyula, Szolnok, Budapest és visszafelé a Balaton északi partja volt az útvonal. Vittünk magunkkal orvost, biztonsági őröket, táncosokat, zenészeket, versmondókat, ahol megállt a vonat, a Rover mazsorettcsoportvezette fel a szerelvényt, műsort adtunk. A dízelmozdony-vezetők nem vezethették a gőzöst, de beálltak szenet lapátolni, csak hogy eljöhessenek velünk. Egész úton szólt a népzene, szállt az ének, táncoltunk a bulivagonban.

Szeretettel fogadtak bennünket mind a 28 megállóhelyen. Kaposváron kenyérrel és sóval köszöntöttek bennünket szennai népviseleti ruhába öltözött fiatalok, Gyula városban megkaptuk a város kulcsát, Szegeden a polgármester vasutas sapkában indította el vonatunkat. Szolnokon például másfél órát kellett várakoznunk, mert nem arra a vágányra irányították a gőzöst, ahol fel lehetett volna tölteni vízzel, de a hosszú várakozási időt senki sem töltötte el morcosan. Egy – a puccheimi testvérvárosból érkezett – bácsi leszállt és elkezdett keringőt játszani a tangóharmonikáján. Velünk volt a Patkó Banda és a Dél-Zalai Néptáncegyüttes 3 párja, akik pillanatokon belül vidám táncházzá alakították a peront. Mindenki mulatott, isteni volt. A nagy érdeklődésre való tekintettel a következő évben már 4 napos utat szerveztünk az ország északi részébe, de az Erdélybe, Kovásznára tervezett utunkat már nem tudtuk megvalósítani. Sokba került volna a pályahasználati díj, ami miatt drágábban kellett volna eladni a jegyeket és a hozzáállás sem volt olyan segítőkész, mint amit itthon tapasztaltunk.

Ezután jött 2009-ben a Nagykanizsai Sárkányhajó Fesztivál gondolata. Létrehoztuk a Kanizsa Turizmusáért Egyesületet. Budapestről a Kajak-Kenu Szövetségtől hoztunk hajókat, és 1 Ft-ért ingyenes járatok mentek ki félóránként a Csónakázó-tóra, hogy ne kelljen a rengeteg autónak behajtani a parkolóba. Amikor gyakoroltak a versenyzők, az ütemet adó dobpuffogástól olyan hangulata volt a Csó-tó környékének, mint egy indiántábornak. Élt a tó! Gyönyörű a táj, rendezett a környezete, és mit csinálunk vele? Volt olyan cég, hogy odaszervezték a bográcsos csapatépítő tréningjüket, közel 100 fővel. Az emberek nagyon szeretnek ünnepelni, de nincs rá elegendő alkalmuk, lehetőségük. Most is sérelmezem, hogy nem foglalkozik ezzel senki elhivatottan a városban. Nagyon szép a főterünk és ott van pl. a Sétakertünk, lett Arénánk, de semmit se csinálunk benne. Egy évben 2-3 alkalomra kell mindezt leszűkíteni? Ez nem jó az éttermeknek, a kereskedőknek, a szállodáknak. Nincs semmi olyan turisztikai desztináció a városban, ami más városból is idevonzaná az embereket. A másik korunkat jellemző gond, hogy sajnos teljesen a technika bűvöletében működünk. Kezében a telefonnal ül mindenki és nézi a képernyőt egyfolytában. Én örülök annak, hogy a diákok nem használhatják az iskolában a telefont. A gyerekek elkezdenek újra beszélgetni egymással, újra alakítanak kis csoportokat maguk körül. Ki kell ragadni az embereket az otthonukból, ne az legyen a hétvégi programjuk, hogy elmennek a bevásárlóközpontba vásárolni, nézelődni. Kiránduljunk, bulizzunk, bográcsgulyásozzunk – tanácsolja Tarabó Éva. 

Kommunikáció és kapcsolattartás

– Pályafutásod során mindig szükséged volt a jó kommunikációra, szervezőmunkára,az emberekkel való figyelmes kapcsolattartásra. Így is gondoltad az elején, hiszen ajelenlegi beosztásodra is ez jellemző.

– Most így vagyok, de valaha nem így gondoltam. Kitűnő tanuló voltam, nagyon jól vettem a gimnáziumot, leérettségiztem, és akkor közöltem anyuékkal, hogy nekem a 12 év elég volt, én most nem tanulok tovább. Otthon értetlenül fogadták ezt, aggódtak a szüleim, hogy így mi lesz a gyerekből!? Aztán elmentem dolgozni a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem nagykanizsai főiskolai karára tanszéki adminisztrátornak, amit imádtam. Iskolában voltam továbbra is és diákok között. Három évig tökéletesen éreztem magamat, el lettem volna ott a nyugdíjig azért a kis fizetésért, amit ott adtak. Igen ám, csak megszűnt Kanizsán a főiskola, és nekem rögtön az jutott eszembe, hogy most kéne továbbtanulni. Elmentem a Tungsramhoz dolgozni, ahol a munkaügyi osztályra kerültem, de a blokkolóóra-használat és a szigorú előírások arra ösztönöztek, hogy rögtön tovább kell tanulnom. Volt ott egy könyvtáros, Kamenár Gézáné, akinek gyakran segítettem a könyvtárban és a vetélkedők szervezésénél. Akkor már elkezdődött bennem, hogy valamit tenni-venni, csinálni kell. Engem küldött el egy továbbképzésre Zalaegerszegre, ahol az ottani előadó ajánlására beiratkoztam az Egri Tanárképző Főiskola budapesti népművelés-pedagógia tagozatára. Így lettem népművelő, és 9 évig népművelőként dolgoztam a Tungsramnál, mivel egy rendelet szerint minden háromezer fő fölötti létszámot foglalkoztató gyárnak kellett egy népművelőt foglalkoztatnia. Így ismerkedtem össze azokkal a személyekkel, akik a városban hasonló pozíciót töltöttek be, illetve összefogott bennünket a HSMK és a többi – Kodály, Erkel, Móricz – szakmai művelődési ház. Gyakorlatilag mindenki ismert mindenkit. Nagyon jól működő kis szakmai társulás alakult így ki, voltak közös rendezvényeink. S amikor a Családi Iroda vezetője, Hegedűs Erzsébet gyermeket várt, megkerestek és áthelyezéssel átkértek oda. 14 évig szerveztem a városi rendezvényeket, a családi ünnepeket. Itt kerültem kapcsolatba egy családi esemény szervezésekor Tar Misivel, és “bekértem” magam a Kanizsa Rádióba. Nagyon élveztem, rengeteg jó dolgot csináltunk és nagyon sok jó emberrel találkoztam ott. A családi irodában is kitűnő társaság működött közre az esküvőkön, gitárosainkból alakult meg például az Igricek Együttes és gyakran szerepelt Bedő Csaba és Horváth István Radnóti díjas, Gergelyné Vali, Bali Jutka, Kocsis Edit és még számos kitűnő versmondó. A mai napig kapcsolatban állok velük. Ezek olyan barátságok voltak, amik nem évülnek el. A szervezői véna csak úgy kialakult bennem. Mindig szerettem nyüzsögni, soha nem volt mikrofonlázam, órákig el tudok beszélgetni.

– Akkor végül is elégedett embernek tartod magad?

– Igen. Mindig nagyon szerettem azt, amit csinálok. Annál többet az ember nem kívánhat magának, mint, hogy legyen egy olyan hivatása, amit szeret, és abból meg is élhet. Ha pedig időközben egy kicsit hiányérzetem volt, mert úgymond „leült” a dolog, nyugalom volt körülöttem, akkor jött a nosztalgiavonat, a sárkányhajó, az autós kalandtúra. Mindig megtaláltuk hozzá azokat a szakmai kollégákat, barátokat, akik lelkesen bekapcsolódtak a sikeres megvalósításba. Abban az időben voltak ilyen együttműködő kollégák, de most is kell, hogy legyenek ilyen emberek a városban, csak ez az együtt gondolkodás, közösen önzetlenül tenni vágyás tűnt el valahogy. Nem tudom, miért múlt el, pedig az emberek nem változtak meg. Mindenki szeret ünnepelni, bulizni.

A családi irodát megszüntettük és betéti társasággá alakítottuk át. Üzleti síkra terelődött ez a tevékenység is, és én onnan 14 év után 2000-ben eljöttem. Akkor építették Nagykanizsán a plázát, ahova marketingigazgatót kerestek, és egy ajánlás után megkerestek. Októberben az alkalmazottjuk lettem, és májusban megkaptam hozzá Zalaegerszeget, Szombathelyt és Kaposvárt. Regionális marketingigazgató lettem a Dunántúl plázáiban. Négy évig cikáztam a négy város között, a hétvégéim itt sem voltak szabadok, mert akkor kellett dolgoznom, amikor más pihent. Végül úgy döntöttem, hogy ez már sok nekem, és éppen akkor hozott össze a sors, illetve egy társasági esemény Plánder Józseffel, akit középiskolás korom óta ismertem. Józsi akkor tervezett a Magyar utca 19-ben egy kollégiumot kialakítani. Igaz, én meg Pestre készültem, mert a Campona Üzletközpontnál akkor szerveződött egy színházi társulat, és oda akartam menni szervezőnek. Összebeszéltünk és izgalmasnak érezve a teljesen új feladatot, elfogadtam az ajánlatát. Kanizsán maradtam, elindult a közös munka, aminek eredményeként – kollégium helyett – megnyílt 2005. áprilisában az Oázis Panzió, amely évről évre fejlődött, bővült és immár 28 szobával Hotel & Panzióként működik. Immár 19. éve vagyok itt szállodaigazgató és bár eredeti pályámtól egy kissé eltér, ezt is szeretem – fejezte be gondolatait Tarabó Éva.

BAKONYI Erzsébet

Megjelent a Kanizsa Újság 2024. október 9-ei számában.