Érdekes emberek, érdekes történetek 108. - „Új esélyt kapott az életem”

25 kilométert futott, mert pontosan huszonöt évvel ezelőtt új esélyt kapott az életre Horváth Judit óvodapedagógus. 2000-ben pajzsmirigydaganattal műtötték a pécsi klinikán. Külön boldogság volt számára ez a második születésnap, hiszen a 25 kilométer utolsó 5 kilométerét azzal az orvossal, Prof. Dr. Gerlinger Imrével, a fül-orr-gégész és audiológus szakorvossal futhatta, aki egy nyolcórás műtéttel megmentette az életét. Az elmúlt két és fél évtized történetét megosztotta olvasóinkkal is az óvónő.

Egy életmentő döntés története

A legkisebb gyerekemnek, Gábor fiamnak meséltem éppen, amikor véletlenül kitapintottam valami göböt a nyakamon. Másnap már orvoshoz mentem itt Kanizsán, és kiderült, hogy a pajzsmirigyemen egy göb található. Mintát vettek belőle, ami negatív lett, és azzal nyugtattak, hogy ne foglalkozzak vele. Nekem azonban elkezdett járni az agyam, valami azt súgta, hogy kérdezzek meg még egy orvost. Elutaztam Pécsre, ahol fogadott egy endokrinológus, és rögtön megmondta, hogy ezt bizony műteni kell. Elküldött egy rutinvizsgálatra a fül-orr-gégészeti klinikára, és ott egy fiatal orvos elkezdett vizsgálni. Közben megnézte a beutalómat, aztán újra vizsgált, és én türelmetlenül azon gondolkodtam, miért nem írja már alá. Kiderült, áttéteket is talált. Lehívták a klinika akkori vezetőjét, ő is megvizsgált, és azt mondta, igen, ez daganat – de azt is hozzátette, hogy ő nem vállalja a műtétet.

Végül azt tanácsolták, hogy keressek fej-nyaksebészt. Kértem, hogy segítsenek, mert nem ismerek senkit. Egy nagy vizsgálóhelyiségben tartózkodtunk, és megszólalt a sarokban Gerlinger doktor: „Én az vagyok.” Mindjárt megkérdeztem tőle, hogy elvállal-e, és ő megnyugtatott, hogy igen, elvállal. Azt javasolta, menjek el ebédelni, sétáljak egyet, addig átnézi a leleteimet. Amikor visszaértem, már úgy fogadott, hogy: „Na, jöjjön, földi!”

Kiderült, hogy nagykanizsai származású, és akkor érkezett haza Angliából, ahol megtanulta azt a műtéti eljárást, amit rajtam elvégzett. Én 33 éves voltam, ő 10 évvel idősebb nálam. Most, az évfordulón árulta el, hogy én lehettem az első betege Magyarországon, akin kipróbálta ezt a műtéti beavatkozást. Nyolc órán keresztül tartott az operáció, és miután felnyitotta a nyakamat, talált még áttétet is – de olyan alapos és jó munkát végzett, hogy a Kékgolyó utcai onkológiai intézetben, ahová utókezelésre kerültem, megkérdezték, ki operált, mert „dobogós helyen” volt a munkája eredménye: annyira kevés maradványt hagyott a doktor úr. Hozzá nem sokáig kellett visszajárnom, de a Facebooknak köszönhetően megtaláltuk egymást, és tízévente tudtunk egymásról.

Az operáció óta minden évben megünneplem azt a napot, amit újjászületésnek tartok, és úgy fogom fel, hogy egy új esélyt kaptam az életre. Kiraktam erről egy posztot, és Gerlinger professzor kommentelt rá: gratulált, emlékezett a műtétre, ami számára is nagy kihívás volt. Jó egészséget kívánt, és felajánlotta, hogy a következő futásomhoz csatlakozik. Most, a 25 éves évforduló előtt megüzentem neki, hogy szeretném, ha beváltaná az ígéretét. Egy kört futottunk közösen a Csónakázó-tónál. Nagyon nagy esemény volt az életemben, hogy így emlékszik egy volt betegére egy professzor, aki a pécsi és a marosvásárhelyi egyetemen is tanít, emellett országosan elismert szakember a fül-orr-gégészet terén. Teljesen ismeretlenül mellém állt, felkarolt, nagyon emberséges volt – az endokrinológus Nemes tanár úrral együtt. Igaz, amit mondtak, pontosan úgy csináltam. A pécsi klinikára évente egy alkalommal azóta is visszajárok kontrollra.

A futás a hobbim

Gyerekkoromban kajakoztam, a Csó-tón nőttem fel, heti tíz edzésünk volt. Reggel, délben, este ott tartózkodtam, és a mozgást megszerettették velem – ez teljesen beleivódott az emberbe. Aztán megszülettek a gyerekeim, de a mozgás megmaradt. Amikor anyuék tudtak rájuk vigyázni, mentem sportolni – nekem ez jelentette a kikapcsolódást. Viccesen szólva a „jubileumi” 25 kilométeres távot nem egyszerre futottam le, hanem egy hét alatt. Egyben nem ment, soha nem is ment, és én sem fiatalodom – tette hozzá mosolyogva az óvónő. A Covid-járvány előtt 20 éven keresztül évente négy félmaratont futottam. Mostanában általában heti háromszor a Fő útról kifutok a Csó-tóra, és visszafutok – ez nekem 7 kilométer hazáig. A szüleim is sportoltak hobbi szinten: apukám kosárlabdázott, anyukám kézilabdázott. Úgy gondolom, hogy a szülői biztatásnak is szerepe volt abban, hogy a sportos életmódot választottuk az öcsémmel. Elvittek bennünket úszni, kajakozni, kosárlabdázni – mi pedig továbbadtuk a gyerekeinknek. Az öcsémnél is van két fiú, ők is sportolnak, sőt, a kisebbik unokaöcsém korosztályos válogatott kézilabdázó.

Kislánykorom óta óvó néni akartam lenni

Egyetlen egyszer, kósza ötletként jutott eszembe a testnevelő-tanári pálya, de akkor is a gyerekek voltak a fontosak. Sosem egy babával játszottam otthon, hanem mindig többel. Anyuék azt tanácsolták, hogy gimnáziumba menjek, és ne Egerszegre az óvónőképzőbe, mert óvónő lehetek utána is – és így is történt.

Érettségi után elmentem egy évre képesítés nélküli óvónőnek, és ott végleg eldöntöttem, hogy semmi más nem akarok lenni. Felvételiztem a kaposvári óvónőképzőbe. Nagyon korán férjhez mentem, megszületett a lányom, így levelezőn tanultam tovább. Mire végeztem, megszületett a nagyobbik fiam is.

A GYES után egyéves szerződéssel az Arany János utcai óvodában kezdtem el dolgozni, ami később megszűnt. Az Attila utcai óvoda óvónői állására kiírt pályázaton engem választott az akkori vezető, és ’91 óta ott dolgozom. Az akkori viszonyokra jellemző, hogy 32-en jelentkeztek egy állásra.

Közben, 1995-ben, született még egy fiam, akivel három évig GYES-en voltam. Utána iratkoztam be szakvizsgás képzésre, és gyógytestnevelő is lettem. Ezt a tudást a mindenkori csapatom élvezi. Még beiratkoztam neveléstudományi mesterképzésre, és 49 éves voltam, amikor elvégeztem a bölcsész szakot.

Nem voltam jó tanuló a gimnáziumban – a kajakozáson kívül nem érdekelt semmi –, de belső igényem volt, hogy képezzem magam. Nem beszélt rá senki, nem volt szükséges a munkaköröm betöltéséhez, és váltani sem akartam: óvó néni akartam maradni, csak úgy gondoltam, ezzel is több leszek.

A futás mellett mindig belefért valami plusz tevékenység is a szabadidőmbe, és kézimunkázni is nagyon szeretek. Másfél éve a horgolás a szerelem esténként – mondja büszkén. Színes amigurumi figurákat horgol öt unokája nagy örömére, akik élvezettel adják le a „rendelést” a nagyinak.

Mikor találkozik a nagy család?

Veronika lányom gyógytornász, Kanizsán él. Máté gépészmérnök, Bécsben él, Gábor Budapesten lakik, és egy autóházban ügyfélkapcsolati munkatárs. Ő is megtalálta a helyét, mivel kiskora óta csak az autók érdeklik. A sport szeretetét hobbiszinten mindegyikükbe sikerült elültetni, és felnőttként is mindannyian sportolnak.

Az első férjem, a gyerekek apukája, kenuzott, én kajakoztam – onnan volt az ismeretségünk. A második férjem kosárlabdázott. A futást úgy szerettettem meg vele, hogy elhívtam egy futóversenyre, és annyira megtetszett neki a verseny hangulata, hogy a következő héten már jött velem futni. Azóta is közös hobbink a futás.

Van Balatonmárián egy családi nyaralónk, amely kalákában épült még a ’70-es években, és mindenki nagyon szereti. Győzzük bővíteni – egész nyáron onnan járunk dolgozni. Az öcsémékkel együtt az egész család imádja a nyaralót: ez a nyári találkozóhelyünk, illetve karácsony környékén is együtt szoktunk lenni.

Szakmai és emberi sikerek

Judit szakmai sikeréhez hozzátartozik, hogy a sport, a mozgás szeretetét sikeresen ültette el óvodásaiban. Amikor a szülőkkel találkozik, sokan elmondják neki, hogy a gyerekük sportol – sőt, olyan is előfordult, hogy egy volt óvodásával együtt állt a futóverseny rajtvonalánál, mint versenyző.

– A 38 év alatt azért egy generáció felnőtt – teszi hozzá nem kis elégedettséggel.

Még egy sikeréről is beszámolt Judit: egy ilyen műtét fizikailag teljesen lenullázza az embert. Első alkalommal a kórházi ágyat körbejárni nehezebb volt, mint tíz kilométert lefutni. Operáció előtt ekkora távolság nem okozott semmi gondot. A műtét másnapján, amikor jött az öcsém látogatni, elmondtam neki, hogy most fölkelek – el tud kapni, ha elesnék. Újra kellett kezdenem nulláról a futást.

A kontrollra visszamenve a pécsi klinikán Nemes tanár úr is azt mondta: „A maga életét a futás mentette meg.” Tisztában vagyok vele, hogy a sport fegyelmezettséget kíván az embertől – energiát és edzettséget ad.

Az operáció után Judit minden téren megváltoztatta az életét. Mivel az öccse egyetemista korában több alkalommal is kiutazott a Maccabi sportegyesülettel Izraelbe, 2003-ban elhatározta, hogy ő is el fog oda utazni. A Maccabi Világjátékokon, vagy más néven Zsidó Olimpián, a zsidó sportolók világversenyén a magyar csapat tagja lehetett.

A harmincfős sportolói csapatban Judit futóként indult. Eredményt ugyan nem ért el, de nem is azért utazott ki. A 300 méteres távon indult, és amikor beért a célba, együtt örült vele az öccse és a sógornője. Az izraeli sajtóban, a Jerusalem Post angol nyelvű napilapban is megírták, hogy a komoly műtétje után a magyar sportoló ott futott a Maccabi Játékokon.

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2025. november 5-ei számában.)