Mint ahogyan régen – karácsonyvárás szeretettel…
A Németh családnál már napokkal ezelőtt elkezdődött a karácsony. Bár még néhányat kell aludni addig, a jó időt és a jó útviszonyokat kihasználva Tatáról megérkeztek az első vendégeik Kanizsára. A ház asszonya, Némethné Horváth Emília, ismerősei körében Memi becsomagolta az ajándékokat a 6 unokának is, hogy aztán – Katica, Julcsi, Sanyi, Dávid, Kristóf és Petike –, ha eljön az ideje, pillanatok alatt kibontsák és a csomagolópapírral beterítsék a nappali padlóját.
Várunk valakit, Jézust várjuk a szívünkben, a rokonainkat pedig érthető módon a valóságban – osztja meg a karácsonyvárás pillanatait Memi. – Mind a kettőre valamilyen szinten hasonlóan készülünk. A vendégvárás előtt takarítunk, s ha Jézusra gondolunk, akkor a lelkünket is tisztogatni kell. Mivel nagy család vagyunk, nem a szentestére összpontosul a találkozás. Az anyukám 6 éve, az anyósom egy éve lesz, hogy velünk él, négyen vagyunk egy háztartásban.
A karácsonyvárás, az a gyermeki öröm minket is visszavisz a saját gyermekkorunkba – meséli. – A régi történeteket mi is felelevenítjük, ahogy látjuk a gyerekek készülődését, örömét. A sütés-főzés a rokonság-várás egyik alapja. Szentestére natúrszelet lesz a vacsora áfonyás, aszaltszilvás körettel, zöldségekkel, gyümölcsökkel. Ha az éjféli miséről hazaérünk, akkor bizony nekiállunk a jó kis kocsonya elfogyasztásának. Idén karácsony másnapján várom ünnepi ebéddel a két lányomat és a családjaikat. A harmadik lányom távol él tőlünk, most nem jön haza. A húsleves és a rántott hús sosem hiányozhat az ünnepi asztalról, és a közös éneklés sem maradhat el a karácsonyfánál. A férjem megszólaltatja a szintetizátort, és mindenkinek elénekeljük a kedvenc karácsonyi énekét. A gyerekek ilyenkor már teljes izgalomban vannak, nézegetik, türelmetlenül várják, hogy vajon melyik csomag lehet az övé.
Gyerekkoromban nagyon nagy értéknek számított a narancs és a füge. Ma is elmaradhatatlan a fa alól a déligyümölcs, az alma és a dió. Anyukám mindig nagyon finom szaloncukrot főzött cukorból, kakaóból, talán egy kis vajjal a régi vaskályhán. Most már nem aggatom a fára a szaloncukrot, mert gyerekkoromban sajnos azt csináltuk, hogy kibontottuk a cukrot, és visszacsomagoltuk az üres papírt, ami messziről elárult bennünket, hiszen az üres papír könnyebben forgott a meleg szobában, mint a cukorral teli. A mostani gyerekek is biztosan így tennének, ezért egyszerűen a fa alá teszem a szebbnél-szebb csomagolású édességet.
BAKONYI Erzsébet