Érdekes emberek, érdekes történetek 32. – A nemzet életereje a tanítók önfeláldozó működésében és azok megbecsülésében áll
A kutatásaidból megismert, szepetneki születésű és egy ideig ott is munkálkodó kiváló pedagógus, K. Bertalan Vince (1857-1917) szavait kölcsönözve – mint méltó utódot –, köszöntelek: "A nemzet életereje a tanítók önfeláldozó működésében és azok megbecsülésében áll". Jó hivatást választottál! Isten adja, hogy további jubileumi diplomák részese lehess! – E szavakkal köszöntötte az egykori szepetneki lakos, dr. Jáni János nyugalmazott geológus Sóstainé Márfi Ibolyát abból az alkalomból, hogy nemrég kapta meg az első diplomája megszerzésének 50. évfordulója alkalmából az Aranyoklevelet. A Gellénházáról érkező gratuláló szavak indítottak bennünket arra, hogy Sóstainé Márfi Ibolyát szólaltassuk meg sorozatunkban.
Nagy öröm volt ez nekem – mondta Ibolya szerényen. – Ennek kapcsán éreztem először, hogy visszatekintsek életemre, munkásságomra. Az ehhez vezető évek, s az azóta eltelt fél évszázad együtt tényleg egy életút. A sok-sok emlék, élmény felidézése közben elidőztem azzal, hogy szemem elé varázsoljam az embereket, a tájat, a házat, a társakat. Sőt, a hangjukat, a mozdulataikat, a velük való történéseket is. Átélem újra, s elkalandozásaim után döbbenek rá, hogy mindez nekem mennyire fontos, és másnak talán el sem mondható.
A hely – ahol éltünk, ahol élünk – meghatározó
Gyakran térek vissza Őrtilosra s vidékére. Születésem, gyermek- és ifjúkorom helyszínein megnyugszom, s új energiával töltődöm fel. A Földvárhegyet ki nem hagyom, s eszembe jutnak nagymamám meséi. Amíg kezemet fogva átértünk vele a házától a szőlőhegy másik oldaláig, ő a honfoglalók nyilasairól, a törökökről, a földvárról, Légrád áttelepítésének terveiről annyi mindent mondott! – s lám, most már tudom, hogy nem mese volt, hanem valóság. A szőlőnk tetejéhez érve még ma is átkiabálok, ha egyedül vagyok, a Dráva kanyarulatán túli horvát területekre, mint egykor: Hajde, hajde! Dobro..! Keresem-kutatom tekintetemmel a távoli erdős dombon egykor állt kerek fehér házat. A földvár kapuján átmenni maga a boldogság. A falakat, a bejáratot a hatalmas fák lombkoronái fogják egybe. Az utat, de sokszor megjártam!
Szentmihályhegyen a szabadság érzése fölülmúlhatatlan. A templomtól, a Fesztung 1848-as Perczel-féle ágyúsáncaitól széttekinteni csodálatos látvány, s Ég és Föld között ott vagyok határtalan egységben mindennel, szinte lebegni s repülni tudnék.
Zrínyi Miklós várának helye, a környéke is bebarangolásra vár. A nagy dombról – mi hegynek nevezzük –, a DRÁVA és a MURA összefolyásánál szoktam hallgatni a víz csobogását, a forgók játékát, s figyelem, hogy milyen a víz színe, igaz-e a mese.
A szülőföldem nagyon gazdag természeti, történelmi és emberi értékekben. Ezek az értékek adták az útravalót nekem
Őrtiloson jártam iskolába, az első négy osztályt itt végeztem. A felsőbb osztályokat Zákányban. Az iskolánk a Zichy-kastélyban volt, nagyon szép környezetben. Másfél éven át gyalog jártunk át a szomszéd faluba iskolába, aztán autóbusszal.
Érdeklődő, jól tanuló gyerek voltam. Nagyon szerettem olvasni, a családunkban is mindenki szerette a könyveket. Emlékszem, hogy harmadik osztályos koromban már Jókait olvastam. Újságokat is járattunk, hol többfélét, hol kevesebbet. Édesanyámmal imádtuk a rádió műsorait hallgatni, s a komolyzenét is. Hogy művelődjünk, figyeltük, hogy Puccini vagy más szerzők nevét hogyan ejtik a műsorközlésben. Televíziónk már nyolcadikos koromban volt, szinte elsőként a faluban. Persze a nagy szerepe a közösségeknek volt az életemben. Hetedik osztályos koromban a színjátszó csoportban már felnőtt szerepet, női főszerepet játszottam. Szerettem verset mondani, versenyeken is szerepeltem sikerrel. Még tánccsoportunk is volt, s a kulturális bemutatókon meg Szentmihályhegyen szerepeltünk is a csoportokkal. Az őrtilosi tanítónők voltak a csoportok vezetői, a falu kulturális életének szervezői. Ők jelentették a példát számomra. Különösen Tavaszi Lászlóné Marika tanítónőt emelem ki, aki évtizedeken át a kulturális munka irányítója volt. Schuller Emma tanítónő csak rövid ideig élt a faluban, ám a zenei tudásával, hegedű-játékával, fiatalos lendületével sokat segített az ifjúsági klubunknak. Igen, Őrtiloson ifjúsági klubot alakítottunk, amelynek vezetőjévé engem választottak meg, s középiskolás harmadik évem végéig egy nagyon jó közösség tagja lehettem. Ekkor már számtalan ismeretterjesztő, helytörténeti előadásra is hívtunk, hívtam vendégeket. A kultúrház építésénél társadalmi munkákat végeztünk, még a téglagyárban is szedtük a téglát. Egyébként az épületet ebben az évben újították fel. Színes, gazdag volt az úttörőmozgalmi életünk is a zákányi iskolában. Jó krónikás voltam, kultúrfelelősként megszámlálhatatlan kirándulást, vetélkedőt, játékprogramot szerveztem, az őrsünk megyei jutalomtáborban is részt vett. Később ifivezetőként folytattam, s a somogyi nyári táborokban, a csillebérci és a zánkai táborokban voltam vezető, leggyakrabban kultúrfelelős. A zákányi iskola tanítójának, egyben úttörő csapatvezetőjének, Sándor Máriának köszönhetem, hogy a táborokban dolgozhattam és sok tapasztalatot szerezhettem. A nyarakhoz hozzátartozott még a középiskolai években az építőtábori munka is. A maradék nyári időben otthon dolgoztam. Mire középiskolába kerültem, apánk otthagyott minket, kipakolta a szobát, amíg anyánk napszámban volt, s csak a szomszéd szemfülességének köszönhető, hogy a tv és a könyvek maradtak….Nem kívánom senkinek az ilyen traumát: szalmát terítettünk le, azon aludtunk, s azon az éjjel megfogadtuk, hogy az utolsó szalmaszálig küzdünk, dolgozunk, újra teremtünk mindent, újra kezdünk mindent, s jobbat hozunk létre! Nagymamánk és a nagynénénk segítettek minket, gondjainkat-bajainkat nem kürtöltük tovább, magunk oldottuk meg. Édesanyánk a nálam hét évvel fiatalabb öcsémmel együtt nevelt minket. A konyhakert, a horgolás, a hímzés, a varrás, az olvasás, de legfőképpen a virágoskert volt a mindene. Nekünk mindenhez kellett érteni: fát fűrészeltünk s vágtunk, kaszáltunk, kapáltunk stb. Ez a szegénység is útravalót adott: egyrészt anyánk és a helyzet megtanított arra, hogy ne hagyjuk magunkat lenézni vagy kiközösíteni emiatt, másrészt egymást segítve dolgoztunk mindig.
A gimnázium arról volt nevezetes, hogy Csokonai pedagógiai örökségét folytatta
A csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium diákja lettem. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert ahhoz az évfolyamhoz tartoztam, amelyeket tanított még a régi, neves és tudós tanárok többsége, s a fiatalabb pedagógusok pedig nagy odaadással oktattak minket. a tanárok a diákokkal és a diákokért voltak a tanítás-tanulás, a szabadidő során is. A gimnázium arról volt nevezetes, hogy Csokonai pedagógiai örökségét folytatta Az utolsó évben kollégista lettem, s több kiváltságot is élveztem. Az egyik: a tanulmányi eredményem miatt kevesebb volt a kötelező szilencium, s ilyenkor én a városi-járási könyvtárban vagy más kulturális programon vettem részt. Napokig tartana felsorolni mindezek példáit. Tagja voltam az irodalmi színpadnak, a Helikonon verset mondtam, ott voltam a sárvári országos diákköltők találkozóján, történelmi és irodalmi, nyelvi versenyeken, pályázatokon vettem részt. Az osztályunkban rendkívül sok tehetség volt, mások matematikából és fizikából lettek tudósok. A gimnázium és Csurgó kulturális élete gazdag volt. Ekkor indultak az országos diákszínjátszó napok is Csurgón. Minden tanáromra szeretettel emlékezem.
Példának, példaképnek osztályfőnökömet, a kiváló matematika-fizika szakos tanár Horváth Lajost tartom. A tőzike-túrák, a gombaszedések, az őszi munkák, a kirándulások közös élményt jelentettek. Segíteni is úgy tudott, hogy az méltóságteljes volt, mert pl. nekem korrepetálási munkát szervezett, amelyért fizettek is, s persze magam is tanítva tanultam a gimnáziumi évek alatt.
Miért jelentkezett pont a népművelés és könyvtár szakra?
Azért, mert hittem abban, hogy a kultúra fontos és felemeli az embert. Szombathelyen tanultam, s ott szereztem az első diplomámat kitüntetéses eredménnyel, s azzal a megerősített küldetéstudattal, hogy a „kiművelt emberfőkre” szükség van, „a tudás hatalom”, a közösség megsokszorozza erőinket s lehetőségeinket.
A főiskolás évek hatalmas aktivitást és tanulást jelentettek nekem. A művelődési élet, a művészet, a tudomány számos jelentős egyéniségét ismerhettem meg. Az irodalmi színpad, a klub, a filmklub aktív tagja voltam, bekapcsolódtam a város és a megye kulturális életébe. Szombathelyen és a megye néhány falvában ifjúsági klubokat, foglalkozásokat vezettem, konferáltam rendezvényeken, könyvtári állományt rendeztem, munkákat vállalva. Meghatározó volt számomra a Kőszegi Filmnapok évenkénti programsorozata, a fiatal vasi költők körében és első kötetükben való részvételem, a főiskolai színpad és a színjátszó-rendezői tanfolyam, H. Benke Éva Beszéd- és nyelvművelése, színpadi rendezői munkája. Legjobban pedig Dr. Kiss Gyula főiskolai tanárom, akinek egyik „lieblingjeként, kedvenceként tartottak számon a társak. Mondhatom, hogy példakép volt számomra, s nagy küldetéstudattal erősítette személyiségemet. Gyakornoki félévemet a főiskolán töltöttem, s a diploma megszerzése után fél évet még Szombathelyen maradtam, mert a főiskola ifjúsági képviselője (KISZ-titkár) voltam a főiskola önállósodási tárgyalásainak befejezése során, s az úgy volt helyes, ha nem félbehagyott munkát adok át. Eközben a megyei levéltárban dolgoztam. Ekkor történt velem egy különleges siker: egy hetedik osztályos fiú megbukott matematikából és orosz nyelvből, a javító vizsgára készítettem fel egész nyáron, s az eredménye mindkettőből jeles lett. Sőt, félévkor felvételizett a megye egyik legjobb ipari szakközépiskolájába, ahova felvették, s azóta már mérnökként dolgozik. Az ő sikere mögött a tanítás-tanulás együttes eredményessége volt. A tanításom során eszembe jutottak azok a késő délutánok és esték, amikor még első osztályos korom végén, másodikos évem elején az őrtilosi házunkban nyitott tűzhelyajtónál (villany még nem volt akkor a faluban) az osztálytársamat tanítottam. Az alapoktól, a számolástól tovább, mondhatni, a „tűzhelytől” kezdtük újra a fiúval is!
A kultúra közvetítésének emberhez szóló példái voltak a klubok
Vágytam arra, hogy édesanyámhoz és a testvéremhez közeli helyen dolgozzak. Nagykanizsára 1973. január 1-én kerültem a Hevesi Sándor Művelődési Központ népművelőjeként, majd közösségnevelési csoportvezetőként és igazgató-helyettesként tevékenykedtem. Az ifjúsági klubok vezetésében és segítésében végzett munkám a kanizsai klubéletben a fénykor volt. A városban 12-18 ifjúsági klub működött, a klubok egymás programjait is látogatták, a kis közösségekben pedig aktívak, önállóak voltak. Ezen kívül számos vetélkedő, koncert, képzés is szerepelt a programokban. Ez időszakban készült a felmérés és összegzés Az IK-VAS Klub közössége címmel, amely munkámmal országos 2. helyezést értem el. A mai 70-es, 60-as korosztály tagjai, ha összetalálkoznak a vásárláskor, még most is emlegetik a szép időket, emlékeznek a közösen énekelt dalokra, a táborozásokra. 1980-ban KISZ-Díjat kaptam ennek az elismeréseként. Ezt a díjat akkoriban néhány éven keresztül csak kevesen kapták meg, országos elismerést jelentett a művészet, a sport, a tudomány, a közélet fiataljai számára.
Sikeres volt a közösségi művelődésben a csak brigádklub, vagy szocbrigádklub néven emlegetett társaság, amelyet szintén vezetett.
Valójában a HVDSZ (Helyiipari Vállalatok Dolgozóinak Szakszervezete) klubjaként kezdődött, szakszervezeti fenntartással, s azzal a céllal, hogy a munkahelyek művelődését segítse. Ugyanez párhuzamosan Zalaegerszegen is működött. A változatos programok egyre több érdeklődőt vonzottak, végül a város szinte minden munkahelyéről jelentkeztek, s örömmel vettek részt a kultúra, a szórakoztatás közös eseményein. Két napja találkoztam a vásárcsarnokban az egyik régi taggal, aki – hogy megismerjem őt –, azzal kezdte, hogy a bútorgyári klubosok közül vagyok…Jó lenne találkozni egyszer! – mondták mások is, amikor összefutottunk. Aki netán nevetségesnek tartaná, hogy egy brigádklubnak is lehet találkozója, annak megjegyzem, hogy a kultúra közvetítésének emberhez szóló módja és példája volt ez a klub.
Aztán új helyzet, új élethelyzet alakult ki: a szombati munkanap teljesen megszűnt, én pedig az első gyermekem után (a fiúnk kétéves volt), visszatértem dolgozni. A hétvégék a családok számára a művelődés, a szabadidő közös eltöltésére számtalan lehetőséget kínáltak. Azonnali felismerése ennek, hogy szervezésemben elindultak a HSMK-ban a családi délután és a családi hétvége programok. Még a kezdetek tapasztalatai alapján lett ebből az egyetemen a szakdolgozatom, no meg utána pályázati országos szakmai különdíjat is kaptam. A családi programok azóta természetes részei a művelődésnek, a kikapcsolódásnak.
A HSMK nagyobb rendezvényein mindig közreműködő voltam. Második gyermekem születése után még folytattam a munkát az intézményben. Ekkor került sor egy nagy szociológiai felmérésre és összegzésre Nagykanizsa közművelődési helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. Örülök, hogy ebben a munkában részt vettem.
Időközben saját költségén elvégezte a magyar szakot a szombathelyi főiskolán, s az ELTE történelem és népművelés szakát is.
1986 őszétől középiskolai tanárként dolgoztam, a nagykanizsai ipari szakmunkásképzőben tanítottam magyart és történelmet. Részt vettem a szakközépiskolai osztályok terveinek kidolgozásában, az elsőként indult szakközépiskolai évfolyamok diákjait tanítottam, érettségiztettem. A család, a gyermekeim nevelése, az idős családtagok gondozása miatt pedagógusként dolgoztam tovább. Pedagógusként, mert ez a szó nekem a régi ókori kifejezésben a többletet jelenti: nevelni és tanítani….! Az első hónapok feladták a leckét nekem is akkor, mert csak néhányat említve; igen nagy különbség volt a diákok tudása, készségei terén, kéthetente volt iskolai tanítás, s előfordult, hogy iskolahéten hirtelen sok elégtelen gyűlt össze. A szociális érzékenységem, a differenciálás, s még sokféle módszer és tudás segített!!! Nagyon szerettem tanítani, szerettem a diákokat, jó kollégákkal dolgoztam együtt akár a közismereti tárgyak, akár a szakmai tantárgyak, akár a szakmai gyakorlatot tanítókra gondolok.
Vajon milyen felnőttekké váltak azok a diákok?
A választ a jelen adja meg. Lehetne emlegetni az akkori kiemelkedő tanulói sikereket, amelyekhez hozzájárultam én is. Van egy kitörölhetetlen emlékem: Győrben vagyunk az egyik tanulómmal a Kazinczy-versenyen, s ebéd közben a hangosbemondón érkezik az üzenet nekem, hogy az országos történelem versenyen 3. helyezett lett a tanítványom. Az osztálytársa Győrben Kazinczy-díjat kapott. Nem sokkal később magyar irodalomból Székesfehérvárott országos 1. helyezést ünnepeltünk. Ők hárman kőműves szakmunkástanulók voltak. Ma már érettségizett, főiskolát végzett felnőttek. Az Édes anyanyelvünk, a Szónoki beszéd és a versmondó versenyek legjobbjaira is büszke vagyok. A honismereti kört is létrehoztam s vezettem. A honismereti pályázatokon a diákok minden évben elismeréseket, díjakat, jutalmakat kaptak, még országos 1. helyezést is táborozással.
Mióta él Szepetneken?
A férjhezmenetelem idejétől, 1977 óta élek Szepetneken. Azóta ez a hely is meghatározója az életemnek. Igyekeztem megismerni. Azt hiszem, már elértem azt, hogy szepetnekinek tartanak, mintha tősgyökeres lennék. Amíg Nagykanizsán dolgoztam, akkor is bekapcsolódtam Szepetnek életébe, kulturális közösségeibe, férjemmel együtt. A dr. Tóth Géza által vezetett helyi értelmiségi klub életében (mi ökör-körnek hívtuk) férjemmel együtt aktívan részt vettünk. A HSMK falvakat segítő kulturális programjainak is gyakran volt helyszíne Szepetnek. 1992-ben Királyi Pál halálának 100. évfordulója kapcsán emlékprogramokat rendezett a falu, az önkormányzat, s ezeknek az eseményeknek már előkészítője vagy éppen lebonyolítója, előadója voltam. Azóta kutatom s népszerűsítem, ápolom Királyi Pál életének és munkásságának példáját.
Aztán egy újabb kihívást jelentett az ÁMK
1995. július 1-től voltam a helyi Általános Művelődési Központ igazgatója. Irányításom alá tartozott a könyvtár, a közművelődés, a művészeti iskola, majd az óvoda is. Az egész életen át tartó tanulás, művelődés, a helyi igények és értékek összhangja az ÁMK –k egyik legfontosabb filozófiája és faladata. Ez a nézet, ez a cél-és feladat, amellyel teljesen azonosulni tudtam, ezt a helyi önkormányzat és a polgármester is képviselte, s ezáltal nem is mondhatok mást, mint a szepetneki ÁMK lett számomra az új kihívás, szakmai és emberi tudásom szerinti ideális hely, helyzet, feladat. Magyar, történelem, könyvtár, népművelés szakkal és gyakorlattal rendelkezve ez Szepetneknek is előnyös volt. Ez még a közelmúlt, nehéz visszatekinteni rá elfogultság nélkül.
Még hosszasan folytathatnánk a sort Sóstainé Márfi Ibolya széleskörű tevékenységéről. Bizonyos, hogy őneki továbbra sem kell hátat fordítani senkinek a faluban, s neki sem fordítanak hátat. Ugyanakkor Szepetneket az ország minden részében méltó szakmaisággal képviselte. Pedagógiai és közművelődési munkásságáért Szepetnek Község Önkormányzatától 2016-ban Szepetnekért érem elismerést kapott. Egy évvel ezelőtt a Magyar Kultúra Lovagja megtisztelő címet nyerte el a Falvak Kultúrája Alapítványtól.
Az elmúlt években végzett értéktári munkákra büszke vagyok. Tavaly júliusban az elnöki teendőkről, funkcióról lemondtam, azt Nyáriné dr. Aleksza Magdolna vette át. Korosodottabb lettem, a családban több teendőm van, ezért is adtam át az elnöki szerepet. A Közös Kincsünk Helytörténeti Gyűjtemény szakmai vezetését továbbra is ellátom, valamint a lépcsőházi kiállításokat szervezem, rendezem. Ezeken kívül a kutatásokra és azok tanulmányban való megírására, közlésére nagyobb időt fordítok. Legutóbb Kerkakutasi Bertalan Vince életpályáját mutattam be a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtár Deák-kert Honismeret internetes közlésében.
Múlt, jelen, jövendő – egymás nélkül nem léteznek. Hogy létezzenek, ahhoz mindig kell az inspiráló, ösztönző munkálkodás. Ilyennek tartom az én szerepemet: legyen másoknak hasznos, másokat ösztönző.
A PEDAGÓGUS A JÖVŐNEK NEVEL, A JÖVŐNKET NEVELI! Minden jó feltételt biztosítani kell ehhez, pedagógusnak, gyermeknek, szülőnek egyaránt. A kultúra, a kulturális örökség átadása, megismerése minden nemzedéknek újra és újra feladat – foglalta össze életútja állomásait Sóstainé Márfi Ibolya.
BAKONYI Erzsébet