Itt van május elseje, avagy Csocsó bácsi azt se tudná, hol van

A nyakunkon van május elseje, vagy ahogy régen írták: Május 1. Éljen! Éljen, mert  egy ilyen bolond április után talán már meghozza a reményt, és végre lesz már 24 óránál hosszabb ideig is jó idő. 

Sokan vagyunk, akik ilyenkor nem csak a jó időben reménykednek, hanem egy kicsit visszanéznek a múltba. Abba a múltba, amelytől idővel mindenki – aki élt akkor – szabadulni akart. 1990-ben ez sikerült is. Azt hittük!

Koltai Róbert, Csocsó, avagy éljen május elseje című filmje egy olyan világba röpíti vissza a nézőt, amelyre már kevesen emlékeznek. Nem lehet azt mondani, hogy egy korszakalkotó mozi, de azt biztos, hogy aki megnézi, nem bánja meg. Jó pár éve egy kritikus így fogalmazott a filmről: „Miért kötelező megnézni? Koltai Róbert 2001-es karikatúrája nem egy felejthetetlen alkotás. Ugyanakkor görbe tükröt tartva, vidáman, mégis hitelesen nyújt betekintést hazánk egy félelemmel telített korszakába és társadalmába, a magyar színjátszás színe-javát felsorakoztatva.”

Sok éve olvastam ezt a kritikát, de azóta gondolkodom azon, hogyha 40-50 év múlva készülne egy hasonló film a jelenlegi rendszerről, akkor leírhatná-e ugyanezt egy kritikus. A baj az, hogy meggyőződésem: igen.  A félelem lengi be a társadalmat. Vannak a kiváltságosok, akik igyekeznek a legtöbb embert úgy manipulálni, hogy féljen valamitől. Legyen az egy jelenség, egy ember, egy betegség, egy természeti katasztrófa, ez már mindegy. Rettegj, mert akkor minden mondat, amely arról szól, hogy megmentelek, pozitív üzenet lesz. Ki foglalkozik a nyomorban azzal, hogy ki juttatta oda, amikor ugyanaz a kéz, amelyik lenyomta, ad neki krumplit, babkonzervet, száraz tésztát, olajat egy nejlon szatyorban. Természetesen feliratos szatyorban, amelyik általában fehér, a felirat narancssárga. Az éhezőnek ezek a hétköznapinak tűnő dolgok már-már kincsnek tűnnek. 

Az embereket félelemben kell tartani. Van, hogy valós a társadalom félelme, mint már egy éve ettől a vuhani átoktól, a korona vírustól. Óvatosnak lenni nem ugyanaz, mint félni. Az óvatos ember betartja a szabályokat, a józan ész és a szakemberek által diktált szabályokat. Az óvatos ember gondolkodik, és magától is alkot olyan szabályt, amellyel magát és környezetét is megpróbálja megóvni a fertőzéstől. Aki fél, az nem gondolkodik, hanem elfogadja a szabályokat. Akkor is, ha azokat nehéz megmagyarázni. Nehéz ezt demagógia nélkül megfogalmazni, de aki fél, annak nem furcsa, hogy lehet focimeccset tartani, de nem lehet szóbeli érettségit. Ő az, aki elhiszi, hogy a világon nincs még egy ország, ahol annyi pénzt hagytak a vállalkozóknál, mint nálunk. Ez valószínű, hogy igaz, mert ahogy a közösségi oldalakon terjedő mém kiegészíti, Magyarország az egyetlen, ahol ezeket a vállalkozókat bárki fel tudja sorolni. 

Régen ilyen nem volt. Régen minden más volt. Május elseje is más volt. Az első zalai május elseje Rédicsen ért. Határőrként egy magasfigyelőből figyelhettem a tájat. Arra emlékszem, hogy nagyon szép idő volt. Nem egészen szabályosan a „mafi” erkélyén napoztam és közben nézelődtem. Akkor még Jugoszláviát kellett figyelni, meg azt, hogy az endékások ne tudjanak elmenekülni a szocializmusból.  1984-et írtunk akkor. Azóta már sok víz lefolyt a Murán, de még a Princin is. Az egész világ megfordult. Egyebek mellett a munka becsülete is más lett. 

Annak idején május elseje a munka ünnepe volt. A naptárakban még ma is az, de már csak ott. A fejekben a munka megbecsülése megváltozott. Egy szűk réteg kivételével a munka a megélhetésnek oly’ mértékben lett feltétele, hogy a többség retteg attól, hogy elveszíti. A rettegéssel pedig ismét ott vagyunk, ahol már voltunk. Ha a félelem igazgatja egy ember cselekedeteit, akkor az az ember könnyen befolyásolható, és úgy manipulálható, hogy nagyon nem is veszi észre, miként veszik rá olyanra, amiből nem jön ki jól. A munkavállalók jó része egyik hónapról a másikra él. Ha valamiért a fix jövedelmének egy kis része is kiesik, az komoly anyagi problémát okoz. Az is baj, ha egy hűtőszekrény, mosógép elromlik. Ezek cseréje ezekben a családokban csak komoly erőfeszítés árán érhető el. Eközben sokan hiszik el, hogy a hatalom velük van, és olyan nehéz a helyzet, hogy egyszerre kell mindenkinek kivenni a részét a nélkülözésből, mert majd ezzel lehet előre jutni. 

Május elsején sokan csak álmodnak arról, hogy lesz munkájuk. Koruknál, képzettségüknél fogva már részesei a munkaerőpiacnak. Kívülről nézik azt, és remélik, hogy egyszer csak valaki szól, gyere! Akik pedig a rendszeren belül vannak, azt gondolják, hogy könnyen ki lehet onnan kerülni, így nem is próbálnak felszólalni jobb körülmények, bérek kiharcolása érdekében. Hiányzik az összefogás, a szolidaritás. Ahol a hatalom ennek elejét véli felfedezni, mindent megtesz, hogy az ilyen kezdeményezéseket szétverje, csírájában elfojtsa. Nem erőszakkal, nem arroganciával, hanem propagandával. Pillanatok alatt lesz bárki Soros-bérenc, migránssimogató vagy most éppen oltásellenes. Elég egy, a rendszernek nem tetsző lájk vagy hozzászólás az interneten. 

Koltai Róbert Csocsója, aki az 50-es évek Rákosi-érájában élt, most csak kapkodná a fejét. Abban az időben legalább tudni lehetett, hogy ki és mikor támadhatja meg az embert, ha éppen rosszat mondott, tett. Ma már másképp van! Annyi irányból érkezhet egy pofon, hogy, aki lázadni mer, azt se tudja, hova nézzen. Persze ezek a mostani pofonok lehetnek egy letűnőben levő korszak hatalmasainak utolsó, és egyre erőtlenebb próbálkozásai, de azért még pofonok. Ezeket állni persze sok módon lehet. Van, akit összetör, míg mások röhögnek a vergődésen. Ez utóbbit javaslom mindenkinek. Nekem elhihetik, meg lehet csinálni. 

Tar Mihály

Fotók: Török Tibor és Zágon László (fekete-fehér képek)

A csocsós fotó forrása: cornandsona.com

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság 2021. április 23-án megjelent számában olvasható.