30 éves az önkormányzatiság Magyarországon
Az MDF jelöltjeként Czupi Gyula, a Halis István Városi Könyvtár igazgatója 1991-94-ig volt önkormányzati képviselő.
Szegedi egyetemistaként a 70-80-as években a lengyelországi események lázában éltek, és úgy gondolták, itt az alkalom arra, hogy átalakuljon az a rendszer, aminek már nincs jövője – jegyezte meg elöljáróban. Később a lengyel mozgalmak leverése és a katonai diktatúra mély depresszióba süllyesztette az egyetemistákat.
– Amikor elkezdtem tanítani Nagykanizsán, majd könyvtáros szakmára váltottam, úgy tűnt, a rendszer betonbiztos és nem lehet megváltoztatni. A ’80-as évek végén azonban robbanásszerűen megjelentek a politikai csoportok. Nagykanizsán a Magyar Demokrata Fórum bontott szárnyakat először, és én ehhez a csoporthoz csatlakoztam. 1988 októberétől kezdve 7-8 éven keresztül azt gondoltam magamról, hogy rendszerváltó vagyok. Úgy éreztem, van rá felkészültségem, és ezt kell tennem. Fontos célnak tartottam a rendszerváltást, és úgy ítéltem meg, ha bármilyen módon a segítője lehetek, az az életem legnagyobb élménye lesz. És tényleg azzá vált! Csodálatos időszak következett ezután, hétről-hétre tárgyaltunk, beszélgettünk, ünnepeket, március 15-éket hoztunk létre, október 23-ákat kezdeményeztünk. Szellemi felszabadultságot jelentett, hogy az újságok mellett megjelenhettek azok a könyvek is, amelyek korábban nem. Folyamatos eufória volt az életünk, és minden arról szólt, hogy akinek van készsége hozzá, alakíthatja a közvetlen környezete és az ország sorsát. Én így gondoltam magamra, és ez munkált bennem végig. Minden energiámmal azon voltam, hogy a Nagykanizsáról indult két jelölt – Rudics Róbert és Tarnóczky Attila – kampányát segítsem. Csodálatos érzést jelentett, amikor bejutottak a Parlamentbe. Még egy darabig tartott ez az öröm, aztán az önkormányzati választásokon érte először pofon az MDF-et, mert Nagykanizsán is elveszítettük a többséget. Amikor 1990 őszén megalakult az önkormányzat, az MDF ellenzékbe került, viszont a Parlamentben kormányon volt. Mivel listavezetőnk, Rózsás János nem lehetett polgármester, ebből fakadóan többen vissza is léptek az önkormányzati képviselőségtől. Én listáról jutottam be ’91 elején. A képviselőtestület tagjainak többségét nem egzisztenciális megfontolások vezették, hanem a jobbítani akarás. Az embernek az volt az érzése, hogy napról-napra kinyílik a világ, és egyre többféle elgondolás kerülhet nyilvánosságra és megvalósításra. De ezt az elképzelést is arcul csapta az első szabadon választott kormánnyal szembeni taxisblokád 1990 őszén. A ’90-es években még megrökönyödést keltett, hogy javaslatomra a testület elfogadta és kötelezővé tette a kutyatartók számára a kutyapiszok összeszedéséhez szükséges zacskó használatát.
Az összes oktatási intézmény és a kórház is az önkormányzathoz tartozott, s ezek fenntartása óriási tételt jelentett. Megtanulhattam, hogyan kell gondolkodni a költségvetés fejével. Milyenek a források, honnan jönnek azok, és mit kell belőle működtetni. Mik az önkormányzatnak a felelősségi körei, és miért kell kötelezően felelősséget vállalni. Viszonylag szabadon felhasználható keretek álltak rendelkezésre a fejlesztésekhez, átalakításokhoz. Ezek az utóbbi időben úgy tűnik, kétségbeejtően szűkülnek az önkormányzatoknál.
A régi és a mai önkormányzat működésének összehasonlítását Czupi Gyula így folytatta:
– A hatalmas önkormányzati apparátussal, a sokféle osztállyal tömérdek feladatot kellett megoldani. Mára csak a csontváznak mondható minimális alapszerkezet maradt meg, hiszen radikálisan átalakult a felelősségi köre és a lehetősége is. Az önkormányzat megbízásából több mint 20 éve intézményvezető vagyok. Értem a mindenkori önkormányzat logikáját, problémáját, és megpróbálom a lehető legjobban vezetni az intézményt.
A rendszerváltás első időszakában – bár különböző politikai csoportosulásokhoz tartoztunk – rendkívüli élményt jelentettek a közgyűlések utáni nagy-nagy beszélgetések, a testületi tagok közötti barátság, beszélő viszony. Bár akkor is megvolt a kettős világ: volt egy kamerák előtti lét, ahol mindenki elmondta azt, ami a közvélemény elé tartozik, és utána mindezeket meg lehetett beszélni egy nagy asztal mellett a vendéglőben. A politikai csoportok között létezett kapcsolat, ami ugyan a vége felé már megromlott, de mindenki azt feltételezte a másikról, hogy a lehető legjobbat akarja, csak esetleg másképpen, és nem rossz szándékkal. Pozitívan gondolok vissza arra az időszakra.
Ma úgy tűnik, mintha az önkormányzat fontossága radikálisan megváltozott volna, az ott dolgozóknak is átértelmeződött a szerepe, és valahogy nagyon rávetül az országos politika. Most kicsit azt tapasztalom, a nyilvánosság előtt újra van beszélgetés, az emberek nézik a televíziót. Mintha újra tudnánk, miről folyik a szó, és mivel kapcsolatban születnek a döntések. Még akkor is, hogyha az, amiről dönthet az önkormányzat, sokkal kisebb volumenű ahhoz képest, mint amiről annak idején dönthetett. Úgy látom, újabb lehetőségek előtt állunk, és ennek a beteljesítése most a cél…
Bakonyi Erzsébet
(Fotók: archív)