Péter Árpád: Balsors?

Magyar. Cool. Túra. Éljen január 22.!

Azt mondja sok túlokosított internacionalista sármőr – őrzik, mert nekik nincs… –, hogy a Himnuszunk pesszimista. Ja, az Örömóda meg gyászzene, nem?!

Hát tetszettek már végig – még egyszer: végig… – olvasni…?!

Egy full liberális, meleg szeretettel szervezett, csíkszívós afterbe torkolló vidám-tollas rózsaszín parádé ehhez képest az ifjú verter (direkt!) szenvedése, amint vágner valkűrjeivel végiglohol a csatakvér tundrán, miközben lila ködben mauglit keresi, aki momentán nem ér rá, mert a szabadítsátokkivilit akció keretében épp performanszt tart a még mindig vörös téren, ahol a nemzetközi dzsúdószövetség látványos fiú-mazsorettbemutatót prezentál, hogy a kalapozással összegyűlt adományt bizonyos brezsnyev et. újrabalzsamozására fordítsa. Cserébe majd még kérünk valamit, pelikán et.

No, amikor a magyar kultúra napjának megtartását ifjabb Fasang Árpád zongoraművész kezdeményezte 1985-ben (a gyengébbek kedvéért: azt ünnepeljük, hogy „Kölcsey Ferenc 1823-ban – a kézirat tanúsága szerint – e napon fejezte be a Hymnus megírását”), azt mondta: „Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is”.

Puff neki, pesszimizmus. Puff neki, zsoldosok.

Lássuk be, néhány dolgot köszönhetünk a kommunistáknak. Például azt, hogy a nap megünneplésére a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén tett felhívást, s 1989 januárjában a HNF szervezte meg először az évfordulós rendezvényeket. Meg azt is, hogy „a Himnuszt hivatalosan csak az 1949-es alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény 36. paragrafusa iktatta nemzeti jelképeink sorába, s a XIV. fejezet 75. paragrafusaként emelte be az alkotmányba”. Köszi. Elég lett volna ennyi…

Az elemzést nem vállalom, inkább olvassuk együtt:

Isten áld meg a’ Magyart

Jó kedvvel; bőséggel,

Nyújts feléje védő kart

Ha küzd ellenséggel,

Bal sors a’ kit régen tép

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e’ nép

A’ múltat ´s jövendőt!

 

Őseinket felhozád

Karpat szent bérczére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

’S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

 

Érttünk Kunság mezejin

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlőveszszejin

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad Török sánczára,

’S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

 

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

’S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló Mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd Töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

 

Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Verthadunk csonthalmain

Győzedelmi ének?

Hányszor támadt tennfiad

Szép hazám kebledre,

’S lettél magzatod miatt,

Magzatod hamvedre?

 

Bújt az üldözött ’s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szertenézett és nem lelé

Honját a’ hazában.

Bércre hág és völgybe száll,

Bú ’s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

’S lángtenger felette.

 

Vár állott, most kőhalom;

Kedv ’s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréböl,

Kínzó rabság könynyehúll

Árvánk hő szeméböl!

 

Szánd meg Isten a’ Magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kinjának.

Bal sors a’ kit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödtte már e’ nép

A’ múltat ’s jövendőt!

Elvtársak! (ál)Pesszimisták! Mi bajunk lehet…?!