Félig üres vagy félig teli pohár? – Csárdásból induló

Liszt Ferenc tanítványa, barátja szerezte a lengyel függetlenség minapi centenáriumának egyik legnépszerűbb dalát. Lakodalmi hangulat, utcán nótázó tömegek a nemzeti ünnepen. Szokatlan? Van okunk az örömre, és bizony érdemes a gyerekeket utánozni.

Büszke öröm, a szüleim is látják...

Ismerős tapasztalat: nehéz mozdulatlan állni táncmuzsikát hallva. „Az én lábam kijárja, reá szokott a táncra!” Milliók élvezték a napokban a debreceni vásárcsarnokban rögzített néptáncos flashmobot. Alighanem hasonlóan érezhettek azok a krakkói zeneiskolások, akik rádióbeli koncertjük kezdetén az előbb említett Władysław Tarnowski indulóját énekelték. Az 1863. januári – a történelemben talán a legfurcsább – felkelés harcosa magyar táncdallamból merített, ezért érezzük valahonnan ismerősnek. Bár egy lováról lehanyatló ulánusról szól, a jókedv oka: nem halt hiába!

– Álmodj szépet Lengyelhonról! – szólítja meg a hőst a sírjában az utolsó versszak.

A dallam és a ritmus magával ragadta a gyerekeket, nem állták meg mosolygás nélkül. Baj? Feltétlenül komornak kell lenni nemzeti ünnepeinken? Noha a hangversenyt záró lövészinduló sem fukarkodott a halálos ellenségnek szánt golyóval, a délután mégis valódi örömzenélésre váltott. A műsort lekonferáló rádiós a dallamot tovább játszó zongorától inspirálva a szereplők névsorát is ritmusra olvasta.

Van okunk a jókedvre, miért lennénk komorak?

„– Ki vagy? – Egy kis lengyel.” A lengyel gyerek katekizmusát fogalmazó költő, Władysław Bełza sem érte meg az álmát, a 123 évig a térképen sem szereplő Lengyelország 1918. évi újjászületését. Szívmelengető kérdezős mondókáját ezekben a napokban sokfelé mondták büszke örömmel a kicsik, mint a képen látható óvodás is. 

Honnan jutottak el idáig? Bizony, a hosszú éveken át bilincsbe vert, rabságban tartott ember pszichológiájával kellett szembesülnie a függetlenségét kivívott Lengyelország vezetőinek. „Korábban nem volt okuk örülni, ma pedig nem tudnak örülni” – fogalmazta meg valaki. Tudatosan vagy akár tudat alatt a pesszimizmust terjesztőkről, a lelket mérgezőkről is szó esett. Ismerős?

– A teljes reménytelenség és kilátástalanság megéneklésének nagymesterei vagyunk, még a Himnuszunk is azt mondja: „S ah, szabadság nem virúl a holtnak véréből.” S közben itt állunk, ezeregyszáz évvel a honfoglalás, ezer évvel a keresztény magyar állam alapítása után, Európa egyik legrégebbi nemzeteként, túlélve megszállókat és megszállásokat. A hatalmas német-római birodalom császárai, a hatalmas mongol birodalom kánjai, a még hatalmasabb oszmán birodalom szultánjai, majd a leghatalmasabb szovjet pártfőtitkárok mind azt akarták, hogy mi ne is legyünk. A végeláthatatlan germán és szláv tenger közepén mi mégis mindig megmaradtunk valahogy. Mi ez, ha nem egy igazi, tőrőlmetszett sikertörténet? – így Orbán az idei magyar nemzeti ünnepen.

A tragikus múltra gondolva nemde a félig üres vagy félig teli pohár esetével állunk szemben? Hiszen az, hogy megerősödve túléltük, valami elementáris vitalitásról tanúskodik. Félig tele a poharunk, mert így nem akármilyen jövőt kovácsolhatunk. Igenis sikertörténet a történelmünk – magyaroké, lengyeleké egyaránt. Nem értheti ezt egy nyugat-európai vagy amerikai, „szerencsés” történelmű ország gyermeke. Nem csak nem érti, hiányzik is belőle a nélkülözhetetlen életerő.

Papp János