Péter Árpád: Harangszó

Húsvétvasárnap, nem sokkal virradat után. Még érzi az ember az előző éj örömét, a tömjén illatát, s látja az Oltáriszentség ragyogását. De már nem esik. A forró kávét kortyolva, az erkély hideg székén ülve, lélekben térden áll (hogy másképp az Úr előtt?!). S ekkor megszólal a harang a nem messzi templom tornyából. Könyörögjünk! Kérünk, Téged, Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az Ő kínszenvedése és keresztje által a föltámadás dicsőségébe vitessünk! Ugyanazon a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Hát visszajött, itt van.

Nemcsak a harangszó, hanem maga Jézus Krisztus. Három napig nem volt velünk – persze dehogynem, ennél a szent három napnál jobban soha és senki nem volt és nem lesz velünk: önmagát adta, hogy helyettünk, miattunk s értünk vállalja a büntetést a keresztúton, a keresztfán és a sziklasírban.

De most visszatért a fény, a halál és a gonosz legyőzetett.

Persze, nem a földi mindennapokban, mert az ember gyarló, bűnös és esendő – sokkal inkább: mindörökké! S erre a tudásra (hitünkre!) felépülhet életünk. Ebből hajt ki újra és újra az élet, így jön mindig télre tavasz.

Húsvét a hit tavasza.

Negyven áldozatos nap után, testben és lélekben megújulva éled fel bennünk az isteni természet, s költözik ismét lelkünkbe hitünk szent titka. Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.

Közben a reggeli harangszó elhalkul, a kávé kihűl; csak kérdések maradnak. Persze, ha az ember figyel az odaföntről kapott gondolataira, a válaszok sem sokáig késnek.   

Országszerte széles körben elterjedt vélelem (sőt, bár rég kihűlt helyem az iskolapadban, de mintha tanítanák is), hogy délben a Hunyadi János által 1456-ban aratott nándorfehérvári diadal emlékére szólalnak meg a harangok. A tények azonban mást mutatnak, olvasható a magyarharangok.hu-n. (Hogy hogyan jutottam idáig, a gép elé az erkély hideg székétől…? – nos, ez a biztos tudás: a hit! Így rendeltetett, s nyilván nem ok nélkül.)

„III. Calixtus pápa 1456. június 29-én keresztes hadjáratra szólította fel a fejedelmeket a hatalmas területeket meghódító törökök ellen. Ekkor rendelte el, hogy délután 3 óra és napnyugta között fél óránként szólítsák imára a híveket. 1456. július 22-én megtörtént a neves diadal. A harangozást kihirdető bulla viszont azelőtt 6 nappal, 1456. július 16-án íródott, de a győzelemmel egy időben ért Budára. Innen származik a mindmáig élő hiedelem. A harangozás célja azonbana török támadások elleni imádság volt.”

„Az 1490-es években ismét támadásnak indultak a török csapatok. 1500-ban VI. Sándor pápa rendelte el ismét a harangozást, hogy a török elleni harcok sikeréért imádkozzanak az emberek, ekkor került ennek időpontja déli 12 órára, s később ez a gyakorlat vált szokássá. Természetesen ez a tény nem jelenti azt, hogy szakítani kell az évszázados hagyományokkal: a déli harangszó továbbra is emlékeztessen bennünket a nándorfehérvári diadalra és magyar hazánkra, Magyarország jövőjéért való imádságra.”

Ez tehát az idei húsvét üzenete. Ezért szólt a reggeli harang a feltámadás kávéjához.

(H)őseink imáikkal és életük árán is védték a keresztény Európát a muzulmán erőszaktevőktől, hitterjesztőktől, hódítóktól. Erre emlékeztet a harangszó, amely figyelmeztet is: (megint) imádságra és (újfent) tettre, mert a baj nem kisebb, mint fél évezrede.

De Isten tudja, elkényelmesedtünk, fegyvert (a hit fegyverén, az imádságon túl) nem adna nekünk. Sokkal egyszerűbb, kényelmesebb dolgot talált ki a ma emberének.

A választás szabadságát.

Húsvétvasárnap után egy héttel a harangszó majd erre figyelmeztet.

Tudjuk: Krisztus feltámadt.

Európa feltámadása pedig (már megint) rajtunk múlik. És bár szükséges és elengedhetetlen az imádság, (újfent) tennünk is kell. Hitet is meg ikszet is.

A harangszó választani hív az előttünk álló vasárnapon.

Isten minket, keresztényeket választott. Mi se keressünk magunknak új, idegen isteneket!

Aki nem akar halotti tort ülni a keresztény Európa utolsó vacsoráján, örökre elnémítva a harangokat is, az nem csukhatja be a szemét, nem nézhet félre és nem tévedhet. Most nem. A mi dolgunk könnyebb, mint a kétezer évvel ezelőttieké, mert ismerjük a júdásokat (már nem csak egy van: többen vannak), és tudjuk, kik készülnek a halálos csókra.

Most kell hitet tenni. Meg ikszet is. Istenért, s képmásáért: magunkért.

A többit utána megbeszéljük.