„Humor nélkül aligha tudom elképzelni az életet…”

Elég csak rápillantani Karcsi meggyötört ábrázatára, és az ember már kérdezés nélkül is tudja: nem volt könnyű az éjszakai műszak. Salamon tágra nyílt szemekkel, gyámoltalanul pislog, ő azért még reménykedik a pozitív végkifejletben. Nem úgy, mint Boldizsár, akinek a tekintetén mintha kárörvendés suhanna át. Lajos az egyetlen, aki nem rejti véka alá a véleményét: a társaságból – szó szerint – ő húzta fel magát a legjobban. De nem kell aggódni, a kedélyek még azelőtt lecsillapodnak, hogy kakaskodásig fajulna a dolog – bár ez a baglyoknál amúgy sem szokás.

Tarcsay Béla benyomásokat, hangulatokat örökít meg (Fotó: Gergely Szilárd)

Béla – nem, nem az előbbi történet egy újabb szereplője, hanem a mókás madarakat megrajzolóművész, Tarcsay Béla – gyerekkorában erdész szeretett volna lenni.Az élet azonban úgy hozta, hogy egy egészen más területen, a műszaki világban kellett helyt állnia. A MÁV nagykanizsai fűtőházában dolgozott gépjárműszerelőként. Élete akkor teljesedett ki, amikor a nyugdíjazása után alkotni kezdett. Ennek ma már lassan húsz éve.

– Ahogy a legtöbben, úgy én is először olajjal festettem, majd idővel egyre többet rajzoltam. 2000-ben a szerelem Szegedre hívott, ahol elkezdtem Pataki Ferenc festőművész, grafikus szakkörére járni. Sok mindent, így például az emberábrázolás alapjait is az ő kurzusán sajátítottam el. Már jó ideje csak grafikákat készítettem, amikor megismertem a magyarkanizsai Pósa Ede munkásságát: pasztellképei olyan elementáris erővel hatottak rám, hogy amikor ezt a párom és a családom észrevette rajtam, arra biztatott, hogy próbáljam ki én is a pasztellfestészetet. Ma már úgy érzem, ez az, amit mindig is kerestem, és amivel a leginkább ki tudom fejezni önmagam.

A Szegeden élő Tarcsay Bélának a közelmúltban a Hevesi Sándor Általános Iskolában nyílt kiállítása. A művész visszatérő vendégnek számít a galériában – és a szülővárosában is.

– Nagyon sokat jelent nekem Nagykanizsa, szoros emberi kapcsolatok kötnek ide. Rendszeresen meglátogatom a szüleimet, a barátaimat és a volt munkatársakat is. Bár szeretem Szegedet és az alföldi tájat – lenyűgözőek ott a napfelkelték és a naplementék –, de a szívem a zalai erdőkért és dombokért dobog. Amikor csak tehetem, itthon kirándulok, mindig van nálam fényképezőgép és egy vázlatfüzet.

Az iskolagalériában több mint száz mű került a tablókra, nagy részük aprócska pasztellfestmény. Béla ontja magából ezeket a villanásnyi tájképeket: míg a szemlélődő gyönyörködik a lélegzetelállító, mindössze 15x15 centiméteres képekben, ő szerényen csak annyit mond: valójában színvázlatok ezek, amelyeken pillanatnyi benyomásokat, hangulatokat örökít meg.

– Van, amelyiket nagyban is elkészítem, de elsősorban gyakorlás és kikapcsolódás gyanánt festem ezeket. Az igazság az, ha az ember két-három napig nem rajzol, utána órákba telik, mire sikerül a csuklót és az ujjakat kellőképpen fellazítani. Van, hogy a szabad ég alatt, máskor otthon, a saját fotóim alapján dolgozom, de ez tulajdonképpen mindegy is. Nekem nem a realisztikus ábrázolás az érdekes, hanem az, hogy a látvány mit vált ki belőlem.

A természet mellett az emberek és az állatok világa jelenti a kiapadhatatlan ihletforrást Béla számára. A Hevesi-iskolában több tucat, karikatúrával felérő, kedves állatportré kapott helyet.

Jenci

Yoda

Helénke

– Ez az én személyes vidámságomból fakad, humor nélkül ugyanis aligha tudom elképzelni az életet – mondja. – Nagyon szeretek állatokat rajzolni, ugyanis kiválóan be lehet mutatni rajtuk keresztül az emberi természet fonákságát. Mindegyikük egy-egy tipikus karakter: az egyik huncut, a másik gőgös, a harmadik flegma és így tovább. El is keresztelem őket: általában személyneveket adok nekik, mikor mi jut az eszembe. Ennek a díszes társaságnak tagja Paszkál, az egér, Elek, a nyúl, és Lagardere, a kakas. A gyűjteményben tehát mindenféle állat szerepel, de tapasztalataim szerint a legizgalmasabb alanyok a macskák, ezek a megszelídíthetetlen vadállatok – pedig a mindennapi életben őket szívlelem a legkevésbé...

Nemes Dóra