Aktív öregdiákok – Az alma mater visszahívta

Csőgörné Kenese Mária azon nyugalmazott pedagógusok közé tartozik, aki a vegyészmérnöki és mérnöktanári diplomája megszerzését követően egykori középiskolájába, a Zsigmondy Vilmos Kőolajbányászati és Mélyfúróipari és Winkler Lajos Vegyipari Szakközépiskolába mehetett vissza tanítani. Az alma mater visszahívta, és 31 évi tanítás után onnan ment nyugdíjba.

Csőgörné Kenese Mária akkor lenne nyugodt, ha a sok emlék állandó helyre kerülne (Fotó: Bakonyi Erzsébet)

A 90-es évek elején, az iskola fennállásának 40. évfordulója alkalmából, a felnevelő iskolájukhoz való ragaszkodást kifejezve alakultak meg a hagyományápoló baráti körök. Kezdetben nem volt könnyű feladat az olajos és a vegyész körök tagjainak mozgósítása, de az intézmény alapításának 50. évfordulójára szervezett rendezvényen már hétszázan jelentek meg. Az ezredforduló után, az iskola-összevonásokat követően, ugyan az olajos és a vegyészképzés is visszaszorult, de ezzel egy időben az öregdiákok ragaszkodása a régi iskolájukhoz csak fokozódott.

Amikor Mária 2006-ban nyugdíjba készült, úgy tervezte, leteszi a tollat, becsukja a füzetét, befejezi a szervezőmunkát, de az egykori vegyis-olajos diákok akarták a folytatást, a hagyományok ápolását. Ha évenként nem is találkoztak, mindig adódott olyan esemény, évforduló, amihez kapcsolni lehetett az összejöveteleket.

2011 júniusában, az iskola 60. évfordulójára emléktábla-avatással, emlékkönyv és a tablók könyve megjelentetésével s öregdiák találkozó szervezésével készültek. Komoly munkát igényelt a régi tablók és névsorok összegyűjtése, de végül a kiadványokban az intézmény minden nappali tagozaton végzett hallgatója és minden osztály tablója szerepelt a tanárokkal együtt.

Az utóbbi időben az öregdiákok kétévente találkoznak. Az ilyen alkalmakkor kiállítást rendeznek a rengeteg összegyűlt anyagból: kistablókat, maketteket, régi iskolai füzeteket, tankönyveket, egy-két régi műszert – amivel még a laborban és a műhelyekben dolgoztak – tekinthetnek meg az egykori és a mai diákok.

– Híres volt a kanizsai iskola a színvonaláról, itt nívós oktatást kaptak a diákok, akik közül nagyon sokan az ország túlsó végéről is eljöttek ide tanulni. Máig büszkék arra, hogy ebbe az intézménybe jártak. Tartást adtak a tanulóknak az itt töltött évek – jegyezte meg Csőgörné Kenese Mária. – Volt, akiből énekes, kórházigazgató, egyetemi rektor, újságíró vált, és természetesen nagyon sok mérnök lett. Vannak osztályok, amelyek egykori tagjai ma is várják a találkozókat, s szorongó szívvel és örömmel jönnek az ország minden tájáról vissza, a számtalan szervezeti és névváltozáson átesett hajdanvolt iskolájukba.

A ragaszkodását nem egy alkalommal versben is kifejezte a Győrben élő valamikori vegyis diák, Patsch Katalin, akit nemcsak a boldog diákévek kötnek Kanizsához, tette hozzá Csőgörné Kenese Mária. Édesapja, Patsch Ferenc (1919-1979) Kossuth-díjas olajmérnök volt, aki kezdetben a Dunántúlon, később az egész országban irányította a fúrási tevékenységet. Arcképét a Nagykanizsai Szakképzési Centrum Zsigmondy Vilmos Szakképző Iskolájának Erdész utcai telephelyén látható Olajipar Nagyjainak Arcképcsarnoka őrzi.

– Akkor lennék igazán nyugodt – tette hozzá a tanárnő –, ha lenne egy méltó, végleges hely az iskolában, ahol az utókor számára tárolhatnánk a rengeteg kiállítási anyagot.

Bakonyi Erzsébet