Minden nő angyal…

Kiskanizsán, az egyik családi házban kifejezetten nagy az egy főre jutó angyalok száma. Igaz, ők nem az égből pottyantak le, hanem agyagból készültek, és Kálovicsné Süle Györgyi kezei közt öltöttek alakot. Csakúgy, mint megannyi tündér, manó, varázsló és más különleges lény.

Kálovicsné Süle Györgyi inkább rejtőzködő típus, és otthon, a kerámiái közt érzi a legjobban magát (Fotók: Gergely Szilárd)

Minden egyes alkotásban ott van az alkotó lényének egy darabja, legalábbis Kálovicsné Süle Györgyi ezt érzi kerámiázás közben. Nem számít, hogy éppen egy nagyobb fali képen munkálkodik-e, vagy csak egy egyszerű kifliformát gyúr az agyagból – minden alkalommal ugyanolyan örömmel lát munkához.

– Az agyagozás gondolata már gyerekkorom óta foglalkoztatott – árulja el Györgyi. – Ennek ellenére, amikor a volt úttörőházban lehetőségem lett volna szakkörre járni, mégis inkább az éneklést választottam. Egyszer megpróbáltam sárból formázni valamit, de természetesen hiába. Akkor és ott valahogy elapadt a lelkesedés, igaz, a vonzódásom az agyag iránt soha nem szűnt meg igazán. Ha elmentem egy kiállításra, mindig azt a pillanatot vártam, amikor titokban megérinthetem, megsimogathatom a műtárgyakat. Annak, aki kerámiázik, szobrászkodik, különösen fontos a tapintás.

Györgyi kilenc évvel ezelőtt gondolt egy merészet, és megvalósította gyerekkori álmát. Kendlimajorban, Bereczki-Kossack Katalin kurzusain leste el az alapokat, s azóta is mindig tanul valami újat a Németországban élő művésztől.

– Katalin óráin hol apróbb szobrokon, hol embernagyságú totemoszlopokon dolgozunk.Eleinte a legszívesebben arcokat ábrázoló fali képeket készítettem, ez mára kisebb-nagyobb méretű figurákkal egészült ki. Azt hiszem, nekem ez az utam, és bár szeretek kísérletezgetni az agyaggal, de megmaradok ennél a tematikánál.

Az említett fali képek elsöprő többsége nőket mintáz. Györgyi ezekhez néha a saját vagy lánya arcáról vett gipszlenyomatot használ, de a legtöbbet szabad kézzel formázza. Az alkotásokat elnézve az embernek olyan érzése támad, mintha távoli tájak, egzotikus vidékek és talán sosem volt világok kortalan nőalakjai szenderegnének a Kálovics-házban. Lehetnének akár tündérek vagy mitológiai istenek – Györgyi szerint azonban angyalok.

– Végül is, minden nő angyal, nem igaz? – mondja nevetve. – Számomra egyébként az a legfontosabb, hogy az arcuk jóságot sugározzon, és aki rájuk néz, az ugyanolyan boldogságot érezzen, mint én, miközben a kemence mellett dolgozom. Az arcok hasonló vonásokat tükröznek, de a különböző díszektől, kiegészítőktől önálló egyéniséggé válnak. Ami még általában közös bennük, hogy le van hunyva a szemük. Egyre többen noszogatnak, hogy olyanokat is készítsek, amelyek felfelé tekintenek, de őszintén szólva én szeretem azt a bájos, nyugodt hangulatot, amit így árasztanak.

...mintha távoli tájak, egzotikus vidékek és talán sosem volt világok kortalan nőalakjai szenderegnének a Kálovics-házban (Fotók: Gergely Szilárd)

Az agyagozás alázatra, türelemre tanítja az embert. Mielőtt még hozzálátna, Györgyi fejében csak egy elnagyolt kép él a leendő alkotásról, ugyanis tudja:korántsem biztos, hogy az égetés után vajon épségben kerül-e elő a műve. Az ilyen esetekre is van forgatókönyv: a szétesett részeket össze lehet ragasztani, majd akrillal lefesteni, de ha a helyzet úgy kívánja, Györgyi a mestere, Bereczki-Kossack Katalin filozófiáját követi: ami letörik, annak talán nincs is keresnivalója a szobron.

– A munkafolyamatok igazán akkor gyorsulnak fel, amikor a díszítéshez érkezem. Nagyjából ezen a ponton dől el, vagy ha úgy tetszik, születik meg a szobor személyisége – a kiegészítők önmagukért beszélnek. Ezt a fázist a vízzel kevert mázfestés követi, majd a száradás után ismét jön az égetés.

Az angyalok mellett sok más figura is díszíti a Kálovics család otthonát. A kemence környékén a boldogság kék madara pihenteti a szárnyait – látszólag nem aggasztja az őt körülvevő népes macskatársaság.

– A macskaszobor szintén egy órai feladat volt, aztán valahogy kedvet kaptam hozzá, és folytattam itthon is a munkát. Talán azért is, mert sok cicarajongó barátunk van, s a szobraimmal egy kicsit nekik is akartam kedveskedni. Végül kitaláltam a macskaangyalokat – hiszen ha az embereknek van őrzőangyaluk, az állatoknak miért ne lehetne?

Györgyinek sok hobbija van: festeni, fotózni is szokott, de a legnagyobb szerelem a kerámiázás. Lassan érlelődik benne a gondolat, hogy szélesebb közönség előtt, akár egy kiállításon is bemutassa az alkotásait – bár mint mondja, igazából inkább rejtőzködő típus, és otthon, a kerámiái közt érzi a legjobban magát.

Nemes Dóra