„Kalap nélkül nem férfi a férfi”!

Régi fonóházban játszódó jelenetek sora elevenedett meg a Zalagyöngye Táncegyüttes nemrég bemutatott, Fonó című műsorában. A közönség a szédítő mozdulatok mellett a szebbnél szebb viseletekre is felfigyelhetett.

A produkció és a viselet is lélegzetelállító. Sok munka van ebben is, abban is… (Fotó: Gergely Szilárd)

Az idén jubiláló, húszéves művészeti csoport ruhatáráért az egyik alapító tag, Nagy Krisztina felel.

– Amikor új koreográfiát tanulunk, mindig próbáljuk a hozzá illő viseletet táncháztalálkozókon vagy – mint a 60-80 éves kalotaszegi szoknyáinkat – az eredeti lelőhelyükön beszerezni. A többit én varrom. A gyűjteményünk már elég nagy, vannak például mezőségi, rábaközi és somogyi ruháink is.

A Fonó című műsorban a Zalagyöngye tagjai szilágysági viseletbe bújtak. Noha nem volt olyan szín, ami a szoknyákon és a kötényeken ne köszönt volna vissza, Krisztina azt mondja, ezek az öltözékek akkoriban kifejezetten egyszerűnek számítottak: ilyenekben végezték a hétköznapi munkákat, így az előadáson is bemutatott kenderszösz felfonását. A betanult koreográfiák akkor válnak hitelessé, ha a viseletek is hűen tükrözik az adott tájegységre és korszakra jellemző hagyományokat.

– Ma már elég könnyen utána lehet járni a témának – veszi át a szót Tóth István Csonti, a néptáncosok művészeti vezetője. – Nyilván, az internet nagy segítség, de amúgy tetemes szakirodalom áll a rendelkezésünkre. Szinte minden tájegységnek megvan a maga múzeuma, ahol a legapróbb részletekről tájékozódhat az ember. Alapvetően négy nagy viseletcsoportot különítünk el: a dunántúlit, az alföldit, az erdélyit és a gyimesi-moldvait – ahogy nyugatról haladunk kelet felé, általában úgy csökken a pendelyek száma, és nő a szoknyák hossza. Persze, vannak kivételek, mint a székelyföldi kurtaszoknya. Mindenesetre a nagy dialektusokat kisebb tájegységekre, azokat pedig további falvakra lehet bontani, ami azt jelenti, mintegy öt-hatezer népviseletről tudunk.

Egy ruha összetételét, részletgazdagságát az is meghatározta, mennyire gazdag vidékről származott, illetve a begyűjtés idején milyen gazdasági körülmények jellemezték az adott területet. A mocsarak lecsapolása után, a hatalmas termőterületek felszabadulásával Sárköz rohamos gyarapodásnak indult. A feljegyzések szerint egy helyi leánynak 17-18 ünnepi garnitúrája volt, Párizsból hozatta a csipkét és Szlovákiából a gyöngyöt – egy ilyen viselet ma is egymillió forintot érne.

– Az ünnepi ruhák voltak mindig a legdíszesebbek, a tánchoz azért valami egyszerűbbet szoktak választani – magyarázza Csonti. – Ugyanakkor a mai néptáncos csoportok jellemzően épp ezeket a díszes, látványos viseleteket igyekeznek bemutatni. Talán nem is gondolják a nézők, de a sokpendelyes ruhák 4-5 kilót is nyomnak, és nem épp a legkényelmesebbek, főleg nem tánchoz. Szóval a lányainknak nincs egyszerű dolguk, amikor ilyenekben táncolnak végig másfél-két órát.

Az egyes ruhadarabok elkészítéséhez Nagy Krisztinának pár óra is elég, attól függően, mennyi pié, fodor vagy csipke kerül rájuk. A munkafolyamatokat jelentősen felgyorsítja, hogy ma már a kézi hímzés helyett vásárolt csipkével és hímzett, szövött szalaggal díszítik a ruhákat. A táncegyüttes jövő áprilisban egy nagyszabású, jubileumi műsorra készül. Addigra zalai táncokat is szeretnének betanulni, így Krisztina most ennek a környéknek a viseleteit tanulmányozza.

– Nagyon gazdag a kínálat: göcseji, hetési és kanizsai ruhákból is választhatunk, de még meglátjuk, melyik lesz az, amelyik egyszerre mutat jól a színpadon, és praktikus is, a tánc miatt. Nekem egyébként Kanizsa és Karos környékéről a kontyra helyezett gyöngyös necc tetszik a legjobban. Ahogy Zalában, úgy itt is az egyszerű, fehér viselet dominált: a nőknek volt egy egyszínű bársony szoknyájuk, fekete vagy fehér köténnyel, selyemblúzzal – és mindehhez jött a nagyon díszes, csillogó, gyöngyökkel felvarrt fejdísz, ami végül is a ruhájuk éke volt.

S hogy mi a helyzet a férfiakkal? Nos, Tóth István azt mondja, már régen is a nőket hozta jobban lázba a divat. A legények viselete, dialektustól függetlenül, jóval egyszerűbb és általánosabb volt: csizma, nadrág, ing, mellény, sorolja Csonti, és természetesen a kalap – mert az öltözködés ott ért véget: kalap nélkül ugyanis nem férfi a férfi…

– Persze, azért a legényeknek is volt ünnepi viseletük, és bizonyos tájegységeken kifejezetten szép darabokat hordtak – veszi át a szót Horváth János. – Például az erdélyi ruhák nagyon színesek, a kalotaszegiek pedig – véleményem szerint – a táncokkal együtt kiemelkedőek. Itt a férfiak ruháját is, különösen a bujka kabátot, gazdagon díszítették.

Arra a kérdésre, hogyan viszonyulnak a táncosok a mai divathoz, egyöntetű és határozott válasz érkezik. Kanizsai Genovéva azt mondja, csak azért, mert gyakran látni őket népviseletben, ne gondolja senki, hogy ők nem kísérik figyelemmel az aktuális trendeket. S abból, hogy valaki a hétköznapok során népviseletet idéző ruhát vesz fel vagy tarsolyt csatol az övére, még nem következik egyértelműen, hogy tagja is valamely népzenei együttesnek. A fiúk például rögtön kiszúrják: aki begombolja az ing legfelső gombját, nagy valószínűséggel néptáncol. A lányok pedig ugyanilyen éles szemmel veszik észre, ha a kalocsai minta csak divatból kerül rá egy pólóra, és nincs mögötte tartalom.

Nemes Dóra