Riersch Zoltán: Útmutatóként az itt maradóknak…

Október végén, november elején a természet színeinek palettáján domináns a megfakult okker és a vizes rozsdabarna. Az idei vénasszonyok nyarának talán utolsó harmadának napjait éli, nyüstöli a huszonegyedik századi dél-zalai. Odakinn erőlködik a Nap, de langyos melege, kopott fénye messze van már a nyári hétágtól. A Vásárcsarnok környékén mintha temetésre készülnének a városlakók. Majd’ minden ember kezében ott virág, mécses, koszorú. Meg-megállnak s beszédbe elegyednek egymással az ismerősök, s még az ismeretlenek is. – Emlékszel? Hogy is volt? Tudod, már egy éve, hogy elment! – a külső szemlélőnek rébuszoknak tűnhet mindez, - ha nem tudná, Mindszentekre, halottak napjára készül Kanizsa és a környéke is.

A városi temető már napok óta benépesül, pedig még az emlékezés napja odébb van egy kicsit.

A távol élők mindig előbb jönnek az itt eltemetett halottaikhoz. De az itt élő is hamarabb utazik el a távolban nyugvó szeretetthez, hiszen vissza is kell érni elsejére, mert itt is várja valamelyik temetőben „valaki”, mert az élet az csak ilyen, mert már eltávozott a kedves, a szülő, a gyermek…

Halottak napján emlékezünk az ismeretlenbe eltávozott szeretteinkre, a barátainkra és az ismerőseinkre. Emlékezünk az itthoni sírkertekben is a múltra, a mosolyokra, az ölelésekre, és valamilyen szinten készülünk mi is az ismeretlenbe. Spiritizálunk, aztán megbocsátunk, és reményeink, hitünk szerint bocsánatban részesülünk.

Gyertyák lángja mellett találkozik a múlt és a jelen. A két nagy öreg együtt üzen a kicsinek, a jövőnek.

Az üzenet nem is lehet más, mint az: a gyertyák ellobbannak, a virágok elnyílnak, elszáradnak, de az emlékek, a visszaemlékezések, a volt, illetve holt emberi életek értékeinek megtapasztalásai örökségül kell, hogy szolgáljanak, útmutatóként az itt maradóknak…