Csodás égi jelenség lesz látható Magyarországról

Október 22-én hajnalban érdemes az eget kémlelni: ekkor tetőzik az Orionida meteorraj, amelynek tagjai a Halley-üstökös több száz vagy akár több ezer évvel ezelőtt hátrahagyott törmelékéből származnak. A legtöbb hullócsillagot a hajnali órákban, különösen a Hold hajnali 2:35 körüli lenyugvása után lehet megpillantani. A megfigyeléshez nem kell távcső, viszont érdemes fényszennyezéstől távoli helyet választani, és kelet–délkelet felé, az Orion csillagkép környezetére, illetve az attól távolabbi égterületekre figyelni.

A Svábhegyi Csillagvizsgáló szerint az Orionidák október 2. és november 7. között aktívak, maximumuk pedig október 21-ről 22-re, szerdáról csütörtökre virradó éjszakára esik. Ideális körülmények között óránként mintegy 20 meteor is feltűnhet, a ténylegesen megfigyelhető hullócsillagok száma azonban ennél rendszerint alacsonyabb. Az idei maximum megfigyelését az éjszaka első felében a Hold erős fénye nehezíti: égi kísérőnk 78–80 százalékos megvilágítású lesz, és csak hajnali 2:35 körül nyugszik le. Ezt követően több mint két órán át kedvezőbb körülmények között figyelhetjük a meteorokat.

A raj radiánsa, vagyis az a pont, ahonnan a meteorok a földi megfigyelő számára látszólag kiindulnak, október 21-én körülbelül 21:35-kor kel fel. Hajnalra egyre magasabbra emelkedik, október 22-én hajnali 5 óra körül pedig már mintegy 59 fokkal lesz a látóhatár felett. Emiatt a hajnal előtti időszak különösen alkalmas a megfigyelésre.

A szakemberek szerint nem érdemes közvetlenül az Orion csillagképre szegezni a tekintetünket. A radiánstól távolabb feltűnő meteorok hosszabb fénycsíkot rajzolhatnak az égre, ezért célszerű az égbolt minél nagyobb részét áttekinteni. A legjobb eredményhez sötét, lehetőleg településektől távoli megfigyelőhelyet érdemes keresni, ahol a látóhatár nagy része szabad. A szemnek 20–30 percre is szüksége lehet ahhoz, hogy alkalmazkodjon a sötétséghez, ezért a türelem és a megfelelő, réteges öltözet is fontos.

A Halley-üstökös nyomában járunk

Az Orionidák nem véletlenszerűen felvillanó égi jelenségek: eredetük a híres 1P/Halley-üstököshöz köthető. Amikor az üstökös a Nap közelébe kerül, felszíne felmelegszik, az illékony anyagok gáz formájában távoznak belőle, és magukkal ragadják a finom porszemcsék egy részét. A kiszabaduló részecskék az üstökös pályája mentén szétszóródnak, és hosszú időn keresztül a Nap körül keringenek.

Amikor a Föld áthalad ezen a törmelékáramon, a részecskék nagy sebességgel belépnek a légkörbe, és fényjelenséget hoznak létre. Vagyis a hullócsillagok nem az éppen a Naprendszerben utazó üstökösről válnak le, hanem annak korábbi napközeli elhaladásai során hátrahagyott anyagából származnak. A Föld évente két alkalommal is keresztezi a Halley-üstökös törmelékáramát: októberben az Orionidák, május elején pedig az Éta Aquaridák meteorraját figyelhetjük meg.

Magát a Halley-üstököst jóval ritkábban láthatjuk. A Nap körüli ellipszis alakú pályájának megtételéhez körülbelül 76 évre van szüksége. Legutóbb 1986-ban járt a Nap közelében, következő visszatérése pedig 2061-ben várható. Az általa hátrahagyott porszemcséknek köszönhetően azonban nem kell évtizedeket várnunk ahhoz, hogy közvetve megtapasztaljuk a jelenlétét.

Közel 240 ezer kilométeres óránkénti sebességgel érkeznek

Az Orionidák egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a rendkívüli sebességük. A raj tagjai másodpercenként körülbelül 66 kilométeres sebességgel lépnek be a Föld légkörébe, ami óránként csaknem 240 ezer kilométernek felel meg. Ezzel a meteorraj az egyik leggyorsabbak közé tartozik.

A fényjelenség kialakulása összetettebb annál, mint hogy egyszerűen elégő porszemcsékről beszéljünk. A nagy sebességgel érkező részecskék erősen felhevítik és gerjesztik az előttük lévő levegőt, miközben ionizált légköri csatorna alakul ki. Az ennek során kibocsátott fényt látjuk meteorcsíkként az égen.

A legtöbb Orionida csak néhány másodpercig látható, de a fényesebb példányok után a légkörben létrejött nyom is megmaradhat egy rövid ideig. A különösen fényes meteorokat, amelyek a Vénusznál is fényesebben ragyognak, tűzgömböknek nevezik. Ezek látványos jelenségek lehetnek, és akár hosszabb ideig megfigyelhető nyomot is hagyhatnak maguk után.

Miért éppen Orionidáknak hívják?

A meteorrajok elnevezése általában ahhoz a csillagképhez igazodik, amelynek irányában a radiánsuk található. Az Orionidák esetében ez az Orion csillagkép, amelynek egyik jellegzetes csillaga, a Betelgeuze közelében található a raj látszólagos kiindulási pontja.

A meteorok valójában közel párhuzamos pályákon érkeznek, a földi megfigyelő azonban a perspektíva miatt úgy látja, mintha egyetlen pontból futnának szét. Hasonló jelenség figyelhető meg, amikor a távolba nézve a párhuzamos vasúti sínek látszólag egy pontban találkoznak. A radiáns tehát nem azt jelenti, hogy a meteorok ténylegesen az Orion csillagai között keletkeznek, vagy kizárólag annak környékén láthatók.

Bár a meteorraj maximuma október 21-ről 22-re virradó éjszakára esik, az Orionidák megfigyelésével nem kell egyetlen alkalomra szorítkozni. A raj november 7-ig aktív marad, így a maximum előtti és utáni éjszakákon is felvillanhatnak a tagjai. Aki tehát lemarad az idei csúcspontról, később is próbálkozhat – lehetőleg tiszta időben, sötét égbolt alatt.

penzcentrum.hu

(Fotó: envato.com)