Az olajipar társadalma

Különleges kutatási területet választott magának a Thúry György Múzeum egyik munkatársa. Kiss Nóra a magyar olajipar történetét dolgozza fel a társadalomnéprajz felől megközelítve, az 1930-as évektől a rendszerváltásig. A szakember gyakorlatilag a téma úttörőjének számít.

Kiss Nóra: A zalai parasztemberből egyik napról a másikra ipari munkás lett (Fotó: Gergely Szilárd)

Milyen folyamatokat indított el a társadalomban az olajipar megjelenése Magyarországon? – dióhéjban ezt a kérdést járja körül Kiss Nóra, a kanizsai múzeum néprajzosa. Persze, a téma ennél sokkal összetettebb, a szakember mögött már több évnyi kutatómunka áll.

– Az ELTE-n voltam egyetemista, néprajz szakra jártam – meséli Nóra. – Amikor az alapszak végéhez közeledve szakdolgozati témát kellett választanom, először arra gondoltam, hogy a szülőfalum, Lispeszentadorján történetét dolgozom fel, ám idővel a szomszédos Bázakerettyére irányult a figyelmem. Izgalmasnak tűnt, hogy az 1930-as években mindössze nyolcvan lelket számláló, Isten háta mögötti kis faluban mi ment végbe azután, hogy hazánkban itt találtak először, 1937-ben ipari mennyiségben kitermelhető kőolajat.

A szakdolgozat végül mégsem kizárólag Bázakerettyére korlátozódott: Kiss Nóra a magyar olajipar múltját kezdte el feldolgozni társadalomnéprajzi megközelítésből, ami a szakmában egyedülálló területnek számít – különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy magával a kőolajipar történetével, szemben a szén- és az ércbányászattal, eddig meglehetősen kevesen foglalkoztak.

– Bár valamelyest a geológiába és a geofizikába is bele kellett ásnom magam, engem igazából a társadalmi háttér érdekelt. Az olajipar megjelenése a két világháború közötti Magyarországon nagyon markáns folyamatokat indított el. Gondoljunk bele: a zalai parasztemberből, még ha csak segédmunkát is végzett, egyik napról a másikra ipari munkás lett, akinek amerikai mérnökök dirigáltak, illetve tanfolyamokra járt, hogy megtanulja a szakma alapjait – vagy éppen az írást, az olvasást és a számolást. Mindezt pedig össze kellett hangolnia az állatai ellátásával és a birtokainak művelésével is…

Míg a fúrási területeken csak férfiak dolgoztak, addig a Magyar-Amerikai Olajipari Rt., azaz a MAORT háttér- és mellékintézményeiben elsősorban nőket alkalmaztak – az olajipar meglepően sok munkalehetőséget kínált nekik. Portákon, telefonközpontokban helyezkedtek el, de hordárokra, konyhásokra és takarítókra is nagy számban volt szükség. Ahhoz, hogy valaki titkárnő vagy gépírónő lehessen, már szakképzettség kellett. Nem volt ritka ugyanakkor a női iszapvegyész-, gépész- és építészmérnök, a ’60-70-es évektől pedig a közgazdász sem.

– Miután a MAORT egy amerikai cég leányvállalata volt, számos külföldi mérnök költözött Zalába ezekben az években. Sokan a családjukkal együtt érkeztek ide, és a ház körüli teendőket a környéken élő lányokra és asszonyokra bízták – mondja Kiss Nóra. – Még Lispeszentadorjánon lakott velünk szemben egy néni, aki 15-16 éves korában szegődött el az egyik mérnökcsaládhoz. Dolgozott ott szakácsnő, dajka, vízhordó és takarítónő is. A nyelvi akadályokat eleinte kézzel-lábbal küzdötték le, de aztán – ahogy azt a szomszédunk is mesélte – a munkaadók egy-két év alatt nagyon szépen megtanultak magyarul.

A férfiaknál kicsit más volt a helyzet, nekik tolmácsok segítettek. A dömeföldi Fata Károly 14 éves koráig Amerikában élt, és dolgozott a zalai olajmezőkön – biztosan nem lehetett tudni, de feltehetően ő is segített a fordításban. Sok más, ehhez hasonló történet van még: az Amerikában született Kovács Gyula 1931-ben költözött Kapuvárra,s néhány éven belül az olajiparban helyezkedett el. Ő így emlékezett vissza munkájára: "Eleinte Eötvös-ingákat cipeltem, közben meg tolmácsoltam. Nem volt könnyű dolog, de hát a biztos megélhetésért mit meg nem csinál az ember.”  A MAORT-ot 1948-ban államosították, az amerikai mérnököknek távozniuk kellett. Helyüket a szovjetek vették át, ami a zalai munkásoknak – sok más mellett – újabb nyelvleckéket jelentett.

Kiss Nóra, akinek a déd- és a nagyapja is az olajiparban dolgozott, nemcsak a bázakerettyei fejezetét kutatta az iparág magyarországi történetének. Mesterszakos szakdolgozatában már Lovászi, Nagylengyel és Gellénháza került a középpontba, doktori munkájában pedig az alföldi korszakot veszi górcső alá: az ország legnagyobb olajtelepének, az algyői mezőnek a megtalálása 1965-ben hatalmas fellendülést hozott a térségnek és az országnak egyaránt. A dunántúli olajosokat átvezényelték az Alföldre, ami a társadalomnéprajz szempontjából megint csak egy érdekes kutatási terület.

Nemes Dóra

»

1944 körül, Lovásziból származik az a nádcukor és aszalt sárgabarack, amelyet még a múzeum néhai igazgatója, Kerecsényi Edit gyűjtött. Az egykori tulajdonosok nem bontották fel a dobozokat, inkább megtartották emlékbe a finomságokat, amiket az amerikaiak küldtek az olajosoknak. A tengerentúlról rendszeresen érkeztek segélycsomagok: élelmiszerek, sebkötözők és ruhaadományok – köztük lovaglócsizma, boa és tenisznadrág is.