Krichenbaum Tibor – „Csodálatos hat évet töltöttem Nagykanizsán”

1990 és 1996 között erősítette a Tungsram Nagykanizsa csapatát Krichenbaum Tibor, vagy ahogyan a helyi sportbarátok ismerik, Kriki. Az egykori kézilabdázó az elmúlt években is számos alkalommal tért vissza városunkba ellenfélként vagy egy-egy gálamérkőzésen játszani. A sportolóval a kanizsai emlékeiről beszélgettünk. 

25 évesen, 1990-ben igazolt Kanizsára. Milyen út vezetett Dél-Zaláig?

Édesapám kézilabdaedző volt a Ganz-Mávag férfi csapatánál, oda hordott le a salakpályára. 12 évesen igazolt le Ferencváros serdülőcsapata, Bende Antalnál ismerkedtem meg komolyabban a kézilabdával. Voltam ifi1-es játékos, ifi2-es játékos, országos ifibajnok lettem ’82-ben a csapattal. Felkerültem a felnőttbe, bennünket nem építettek be, mert jött a katonaság. Felkerültem a Honvéd Szondi SE-be, ahol eltöltöttem a sorállományú másfél évet. Pánczél Barabás meggyőzött, hogy maradjak ott, mert NB I-es csapat lesz, Fehérváron is. Tovább szolgálóként ott maradtam, de sajnos ez meghiúsult. Volt ajánlatom utána a Veszprémtől, a Komlótól, Százhalombattától, a Fraditól és a Kanizsától. Nagykanizsát választottam, annak ellenére, hogy ott akkor NB I/B-s csapat volt 

Mi miatt döntött Kanizsa mellett?

Óriási ígéretek voltak, hogy mindenáron NB I-es csapatot szeretnének. Musits Ferencék egy jó kis magot összevásároltak. Azt gondoltam, hogy egy gyengébb képességű csapatba megyek, de mindenáron NB I-ben szerettem volna játszani. Musits úrral és Farkas Tibivel még egyszer tárgyaltam és egy kétéves szerződést írtam alá. Végül háromszor két évet maradtam. Czimmer Tamás nagy meglepetésemre otthagyta a csapatot. Jéki Zoltán lett az edző, az első évben nem sikerült feljutni, az osztályozót elvesztettük.

Ma egy csapat ha nem jut fel, jó eséllyel többen távoznak. Ez akkor jellemző volt?

Más időszakot éltünk akkor, Musitsék olyan hátteret építettek, hogy egy játékosnak sem fordult meg a fejében, hogy eligazoljon, nekem sem. Erősíteni is tudtunk, akkor jöttek az oroszok, Kuzmicsov, aki tudjuk, hogy kimagasló játékos volt, Andrej Belov a balszélsőnk, és Kovesnyikov, aki később edző is lett Nagykanizsán, ezek az erősítések megerősítették, hogy komoly célok vannak. A következő évben egyenes ágon, a Veszprém után első egyesületként a Tungsram 100 százalékkal nyerte meg az NB I/B-t. Külön örültem, hogy gólkirálya lettem a bajnokságnak. 

Mennyire lehetett érezni ekkor a szurkolók támogatását?

Mérkőzésről-mérkőzésre éreztük, hogy egyre többen vannak. Az elején félig volt a csarnok, aztán háromnegyedig, az ötödik-hatodik nyert meccs után már alig fértek be az emberek. Mikor megnyertük az NB I/B-t az a szeretet, amit kaptunk a várostól, példátlan volt. Sok pesti barátom van, aki játszott az Elektromosban, a Honvédban, mindig csak mesélni tudtam nekik arról az időszakról, amit itt a várostól kaptam. Kanizsán kézilabdalázban égett a város, de a focisták is feljutottak, a lányok is NB I-esek voltak, ez egy nagy időszaka volt a városnak. 

Az első évben hetedik lett a csapat, milyen volt ezt megélni?

Erre nem nagyon volt precedens ebben az időszakban, mert egy frissen feljutó gárda mindig a bennmaradásért harcolt. Jéki Zoli viszont annyira összerakta a csapatot, hogy egyből be tudtuk verekedni magunkat a felsőházba. Az volt a cél, hogy benn kell maradni, így biztosítottuk. Olyan csapatok ellen szurkolhattak a nekünk kanizsai emberek, mint a Veszprém, a Szeged, a Győr vagy az Elektromos. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy ezek az emberek akkor is kitartottak, amikor esetleg bukdácsoltunk. 

Az első év számos bravúrt hozott. Mi volt a siker titka?

Olyan fantasztikus buzdítást kaptunk, nemcsak a mérkőzésen, de már a felkészülés során is. Mentünk az edzésre és megszólítottak, hogy mi lesz. A Veszprém az egyik éven egyetlen pontot veszett a bajnokságban, amikor 25-25 lett itt és egy időntúli hétméterest dobott be Éles József, ez mindent elmond. A Győrnek nagyon meg kellett izzadnia és nem tudott nyerni, az Elektromosban 8-10 válogatott játékos volt. 14-6-os félidőt produkáltunk, aztán nyögvenyelősen, de nyertünk. Bacskay Zoliék nyilatkoztatták a válogatott edzőjét, de vicces volt, hogy kérdezte, hogy számítana-e közülünk bárkire, de azt mondta, hogy. Ez furcsa volt, mert akkor a válogatott játékosait leradíroztuk a pályáról. 

A csapat a válogatott ellen is játszott egy edzőmeccset. Erről milyen emlékei vannak?

 Ez már inkább homályosan van meg. Az egészből az marad meg, hogy nem tudták, hogy hol van a Fortuna étterem és mondtam, hogy én arra lakom és az egész válogatott jött utánam. A körforgalomban mentem két kört, a többiek meg utánam. Amikor kiszálltunk, össze akartak verni, hogy milyen hülye vagyok, de én poénnak szántam, Élesékkel jót röhögtünk utána. A meccsből kimondottan emlékszem arra, hogy Kálóczy Laci egy félidőt védett náluk, ez szemétség volt, mert nehezen lőttünk gólt nekik. 

A hetedik helyet a későbbiekben nem tudták megismételni. Mi volt az oka?

Elkezdődött nálunk is a mizéria a pénztelenséggel. A meccspénzek nem úgy jöttek, ahogy megígérték. Ez kihagyott a csapatra, egy profi játékosnál nyilván volt alapbér, de a mérkőzéspénzzel is kalkuláltunk. A GE azt hiszem akkor lépett be a Tungsramba és valami nem úgy jött, ahogy szerettük volna. Kuzmicsovot eladták, az is egy nagy veszteség volt, jöttek erősítések, de nem olyan szintűek azért. Engem is ’96-ban eladtak, Fehérvárra igazoltam el és a Kanizsa a következő szezonban kiesett. 

Miért döntött a távozás mellett?

Jéki Zoli elment a csapattól, Katona Sándorral nem jöttem ki. A csapat akkor nekem is köszönhette, hogy bennmaradt, mert Zolival volt egy beszélgetésem arról, hogy ha Sándort felállítják a vezetők, akkor visszajön. Mikor ez megtörtént, Zoli másnap újra edző volt és bent tartotta a csapatot. Ha ezt a lépést nem teszem meg és Musitsék nem döntenek így, akkor úgy gondolom, hogy a csapat kiesett volna az NB I-ből. Családi problémáim is voltak, közbejött egy válás is, így a magánéletem szempontjából is jobb volt, hogy elmegyek . A hatodik évre is szívesen emlékszem vissza, mert bennmaradtunk. 

Egy ilyen pályafutás után maradt hiányérzet Önben?

Nem lettem válogatott, csak a bőkeret tagja voltam Hajdú Janinál, de nem is ez a lényeg. Viszont egy nagy szívfájdalmam van, kétszer maradtam le a gólkirályságról, előbb Mohácsi Árpád, majd Szergej Krasznij  előzött meg 8-10 góllal. Ez fájó pont nekem, mert ha gólkirály lettem volna, akkor az örökre ott lenne Magyarországon. Van egy ilyen weboldal, ahol fel vannak sorolva a gólkirályok (kezitortenelem.hu – a szerk) és ott lehetne az én nevem is. 

Kanizsa mennyire maradt meg a szívében?

A mai napig imádok visszajönni Kanizsára, mert nagyon szeretem az ottani embereket. Amióta edzősködöm, azóta volt egy pár látogatásom Kanizsán. Roppant jó érzés, ahogy megkapom a volt szurkolók szeretetét. Ez mindig kétélű fegyver nekem, hogy nyerek vagy kikapok. Az elmúlt években ha itt voltam a Tököllel és kikaptam, akkor is nyertem, viszont mikor nyertem az határtalan nagy öröm volt számomra, de tényleg úgy voltam vele, hogy az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Játékosként mondjuk soha nem kaptam ki Nagykanizsán. 

Mennyire tartja a kapcsolatot a korábbi kanizsai csapattársakkal?

Rodek Attilával havonta-kéthavonta szoktunk beszélni, Tóth Lacival is, Kálóczy Lacival, azt gondolom, hogy amikor találkozunk, akkor fantasztikusakat szoktunk nosztalgiázni ezekről a régi szép időkről, mert ez minden játékosnak a szívügye, hogy mit produkáltunk a 40x20-ason. Kuzmicsovval egy négy-öt éve beszéltem, amikor a házát építette, nagyon aranyos volt, jó fej volt, mindenkit üdvözölt. Brenner Lacit szintén kiemelném, ő Veszprémből jött ide, ő is fantasztikus játékos volt. 

Tökölön évekig játszott is, majd edző lett. Hogyan jött ez a lehetőség?

Nyolcadik kerületi srác vagyok, de  Fehérvár után nem Pestre költöztem, hanem Vecsésre. Akkor már Tökölön kézilabdáztam levezetésként. 52 éves koromig játszottam ott, összesen kilenc szezont húztam le ott és jött a lehetőség, most már tizenegy éve itt élek a feleségemmel és a kislányommal. Belőle nem lett kézilabdázó, ő ritmikus gimnasztikában bontogatja a szárnyait a Szigeti SE-ben.

Mivel foglalkozik most?

Nyáron befejeztem Tökölön az edzői pályafutásomat, ugyanott élek, ugyanott dolgozom, de most már Szolnokra tettem át a székhelyem. Vitális Sanyi, aki régen a Veszprémnek volt a játékosa keresett meg, negyedszerre igent mondtam. Három játékos jött el velem, az az elvárás, hogy felsőházba kell juttatni a csapatot, jó úton haladunk, pedig a Szolnok régen mindig a kiesés elől menekült. 

KÁLOVICS Tibor 

Képek forrása: Krichenbaum Tibor