Érdekes emberek, érdekes történetek 83. - 110 tőke szőlő és világlátott petanque golyók a dobozban...

Hosszú az életutam, tele emlékekkel – vallja a 77 éves Mátyás József. Szabolcsban születtem, a gyerekkoromat Borsodban töltöttem. A középiskolai tanulmányaimat Békéscsabán végeztem, a Vásárhelyi Pál Út-, Híd- és Vízműépítő Technikumban útépítő és fenntartó technikusi szakon. A technikum után Sárospatakon dolgoztam bevonulásomig. A katonaság Nagykanizsára szólított. Egy kimenő alkalmával ismertem meg Sormáson a feleségemet, akivel azóta is boldog házasságban élünk. Két gyermekünk született és öt felnőtt, egyetemet végzett unokánk van.

Mindig mozgalmas életem volt

A szakmai pályafutásom – leszerelésem után –,1967 végén a Letenyei Járási Tanácson kezdődött, majd 1969 júniusától a Nagykanizsai Városi Tanácson folytatódott egészen 2017. december végéig, a nyugdíjazásomig. Ez alatt a 40 év alatt rengeteget tanultam. Budapesten a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán útépítő és fenntartó üzemmérnöki képesítést szereztem. 1985 után – már Győrben – elvégeztem a forgalomtechnikai szaküzemmérnöki képzést is. Ez a diploma is a munkavégzésemhez volt szükséges. 1991-ben újabb diplomáért tanultam, az akkor még Államigazgatási Főiskolán – ma már Közszolgálati Egyetemen – közigazgatási rendszerszervezői szakon. A tanulmányaimat mindig segítette a polgármesteri hivatal, ahol a tanulás mellett voltam műszaki ügyintéző, közlekedési előadó, városüzemeltetési csoportvezető, műszaki osztályvezető, nemzetközi kapcsolatokért felelős referens, népesség-nyilvántartási csoportvezető, informatikus, okmányiroda-vezető. Nyugdíjba titkárságvezető helyettesként mentem.

A család, a tanulás, a szakma mellett jutott időm és energiám a sportra is

Sportpályafutásomat a teke sporttal kezdtem. Sokat tettem azért, hogy az Olajbányász tekecsarnoka automatát kapott. 1972-ben beválasztottak az Olajbányász Sportegyesület elnökségébe, ahol az elnökségi tagokkal együtt dolgoztunk a teke, a labdarúgás, atlétika és a tenisz fejlesztéséért. A hétvégéim itt sem voltak szabadok. Az NB III-ban Zala és Vas megye minden tekepályáján (Zalaegerszeg, Répcelak, Herend, stb.) megfordultunk. Az elnökségben ért az a megtiszteltetés, hogy a labdarúgó és tenisz csapatot elkísérhettem az akkor még NDK-beli Halléba.

A petanque sporttal Sormáson ismerkedtem meg. A francia eredetű golyósjátékot az 1956-ban Svájcba emigrált Szőke Ernő hozta haza Sormásra. Ernő bácsi a faluból érdeklődőket tanította, oktatta, segítette a játék megismerésére. Olyannyira, hogy kialakult a csapat és megkezdtük a versenyzést, elsőként Pécsett, majd a Dunántúli régióban, többek között Sárváron, Tatabányán, Veszprémben és természetesen Budapesten. Részt vettünk az egyesületek által szervezett kupákon és mi is viszonoztuk a meghívásokat. A Sormás Kupán volt, hogy 30-nál több egyesület vett részt. Előfordult, hogy az országos bajnokságot Nagykanizsán, a Mozikertben rendeztük meg. A sok játék következtében folyamatosan fejlődtünk. Sormás büszke lehet arra, hogy a női csapata országos bajnok lett, sőt a Kanári-szigeteken, Las Palmasban rendezett női világbajnokságon a sormási női csapat képviselte Magyarországot. A „golyósokat” a helyi önkormányzat annak ellenére, hogy a petanque-on keresztül országos hírnévre, sőt a szomszédos országok miatt nemzetközi hírnévre tettek szert, csak csekély mértékben támogatta.

A petanque-ban országos szövetség működött, ahol megválasztottak a Magyar Pétanque Szövetség elnökének. Az akkoriban 16 egyesületből álló szövetség adminisztratív teendői mellett én, mint elnök kísértem szakvezetőként az ifjúsági, női, férfi válogatottakat a bajnokságokra. Sportvezetőként 16 országban jártam, de a költségeket saját zsebből és csekély szponzori támogatásból álltuk. Mit láttam ezekben az országokban? A sportcsarnokot – belülről. Arra nem volt időnk, hogy várost nézzünk. Tanultuk a nagyoktól a játékot, a stílust, a versenyrendezést, szervezést. A Kanári-szigeteken volt egy órányi szabadidőnk és megnéztük a női válogatottal, hogy hullámzik az óceán. Másik példa, hogy Monacóban várakozáson felül szerepelt a férfi válogatott és jutalomként a csapatot saját zsebből meghívtam a Monte Carlói kaszinóba, ahol eljátszhatták a belépő 50 francia frankos költségét.

Nem beszélve arról, hogy barátságok is köttettek ezeken a helyeken. Minden településen volt egy elnöki fogadás közös vacsorával, ahova nekem vinnem kellett öltönyt, nyakkendőt, fehér inget, sőt az elnöknek illett keresni speciális magyar ajándékot is, legyen az herendi vagy hollóházi porcelán, amire ha ránéz valaki, akkor tudja, hogy ezt a magyaroktól kapta.  Szőke Ernő bácsinak sokat köszönhetünk, hogy meghonosította a még ma is nem kellően ismert golyós sportot. Sajnos már nincs közöttünk.

– A sport aztán a háttérbe szorult...

– Hiányozni hiányzott, de kénytelen voltam a sportvezetést abbahagyni, ugyanis a helyhatósági választáson a falu megválasztott önkormányzati képviselőnek, és az alakuló ülésen engem javasolt a polgármester alpolgármesternek, így a jogszabályi előírás szerint nem lehettem alapítványnak, egyesületnek a vezetője. Kénytelen-kelletlen, ezért mondtam le a sportvezetői tisztségemről. Mivel a feladataim annyira megnőttek a faluban, arra már nem lett volna időm, hogy közben a hétvégéken elutazzak a petanque versenyekre. Így elmaradt a sport is, de felvállaltam 4 évre a közösség és a polgármester segítését, amihez a szakmai tapasztalatom már a hivatalon belül is megvolt.

Az ember, ahogy elgondolkodik és visszatérnek az emlékei, nem mondom, hogy nem lehetett volna valamit csinálni nyugdíjasként is a sportban, de leállt itt az élet. Szégyen bevallani, ha bemegyek a városba, végigautózok az utcán, visszafelé pedig kiszállok az udvarban. Nem ismerem az ittlakókat. Csak a szomszédokkal találkozok a kertben, fűnyírás, szőlő és gyümölcsfagondozás közben. Hallom, hogy ők is tesznek-vesznek valamit, és akkor beszélgetünk egymással. Ötven gyümölcsfám van a 110 tőke szőlő mellett, tele terméssel. Minden szomszéd minden termésből kap egy-egy vödör gyümölcsöt, és én is kapok tőlük. Így együttműködünk. Tartjuk a kapcsolatot, de a 800 fős faluban nem ismerek 50 embert. Kicserélődtek, jöttek az új betelepülők. Hogy honnan jöttek, és kik ők, nem tudom, meg mások lettek az emberek is. Ha az előkertben tartózkodok, elmehet mellettem 10 gyerek, telefonnal a kezében, és egy-kettő van közülük, aki rám köszön, hogy Jó napot Józsi bácsi! Most már bácsi vagyok, idős, de nem öreg – teszi hozzá mosolyogva.

Mátyás Józsefnek, a petanque sportért kifejtett munkáját a Magyar Petanque Szövetség oklevéllel ismerte el. – Más elismerést igazából nem kaptam – jegyezte meg. Nekem nagy segítség volt, hogy a munkahelyemen eltűrték, hogy néha-néha egy-két napig nem voltam ott, mert elszólított a sport vagy a tanulás.

Végül is Mátyás József messzire jutott Ernő bácsi ajándéka által, és messzire juttatta a sormásiakat is, nem csak földrajzi értelemben…

BAKONYI Erzsébet

(Megjelent a Kanizsa Újság 2024. szeptember 11-ei számában)