A házi muzsikálás Mekkája volt egykoron Kanizsa…
Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye. Liszt Ferenc és Nagykanizsa. Nagykanizsáról európai színpadokra – Erdősy Eugénia. Nagykanizsáról a bécsi operaház színpadára – Práger Hermina. A Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar 100 éves története. Nagykanizsa zenei lexikona. Mindezek Kocsis Katalin nyugdíjas zenei könyvtáros által írt könyvek címeit jelzik. Régóta gyűjti Magyarország és a világ zenei emlékhelyeit és kutatja Nagykanizsa zenei életének történetét. Hobbija természetesen a zenehallgatás. Liszt Ferenc mellett nagy „szenvedélye” az olasz opera, előadói közül pedig Plácido Domingo. Szintén gyerekkora óta nagyon szereti Gábor Miklós művészetét. Mindezt már négy – a Kataliszt, a Papageno, a Zenevándor és az In memoriam Gábor Miklós blogokban bizonyítja.
Amióta Kanizsa zenei múltját felfedeztem, egyfolytában csodálkozom. Én nem hittem volna – pedig amikor elkezdtem, már jócskán itt éltem Kanizsán és zenei könyvtáros voltam, tehát volt valami rálátásom a területre –, hogy annyi gazdagságot találok, mint ami kibontakozott előttem a kutatás során. Néhány nevet és pár fontos tényt persze ismertem, de egészen elképesztő, hogy mi mindenre, hány elfelejtett kiváló muzsikusra derült fény. Nem gondoltam, hogy ennyire színes, mozgalmas zenei élete volt a városnak. Kanizsát a XIX. században, és még később is úgy emlegették, mint a házi muzsikálás Mekkáját. Ezért zenei életének történetét kutatni kicsit olyan, mint a város társas életét kutatni, és szerintem sokat hozzáad Kanizsa történetéhez.
Én nem vagyok muzsikus. Apai ágon örökölhettem volna a zenei tehetséget, de sajnos azt nem, csak a zene szeretetét örököltem. Próbálkoztam, de elég hamar rá kellett erre jönnöm. Ugyanez érvényes a képzőművészetre, színházművészetre is. Hogy valamilyen módon mégis a művészetek közelében lehessek, legjobb út volt, ha könyvtáros leszek, és azon belül is erre a területre specializálom magamat. Ennek kitalálása nem volt egyszerű, mert nálunk az egész család pedagógus volt, és magától értetődőnek tűnt, hogy én is az leszek, de éreztem, hogy ez nem az igazi nekem. Érettségi előtti tanácstalanságomból unokabátyám segített ki, aki könyvtáros volt, és ő javasolta, hogy én is az legyek. Így lettem könyvtáros, azon belül zenei könyvtáros. Balatonfenyvesről úgy kerültem Kanizsára, hogy itt már tervezték a zenei könyvtárat. 1974-ben költöztem ide, és ’79-ben valóban elkészült a zenei könyvtár, ami az én birodalmam lett. A könyvtárosság nagyon szép hivatás, csak mellette az embernek nem maradt semmire se ideje. Az első időszakban még két műszak sem volt, az olvasószolgálatban folyamatosan este 7-ig dolgoztunk. Délelőtt 10 órára bementem az épületbe, és este 7-kor mentem haza. Nem lehetett kiugrani még vásárolni sem. Így alig maradt szabad idő, s szinte semmi komolyabbat nem lehetett csinálni. Nem is tudom, hogy a családos kolléganőim hogyan tudták így a családi életüket megszervezni, mindig nagyon csodáltam őket emiatt. Később kicsit könnyebb lett, de úgy is minden második héten az ember fél 7-ig, 7-ig dolgozott.
A televíziós vetélkedők indítottak el a zenei élet történetének elmélyült kutatásába
A 80-as évek vége felé, az Erkel vetélkedőn javasolta először Németh Amadé zenetörténész, amikor egy kisebb esszét kellett előadni egy kérdésről, hogy nekem írni kellene. Itthon pedig Pék Pál szervezett be, hogy az induló Kanizsa újságnak készítsek hangverseny-beszámolókat. Nagyon sokáig többféle dologba belefogtam, de aztán a Liszt vetélkedő volt olyan hatással az életemre, hogy rátaláltam saját témámra, a zenei emlékhelyekre. Elkezdtek ugyanis érdekelni azok a helyek, ahol Liszt Ferenc lakott, muzsikált, és így jutott eszembe, hogy ezeket kellene összegyűjteni, de nem csak Liszt vonatkozásában, hanem mindent. Az irodalmi ilyen jelentős helyeket már összegyűjtötték, volt is róla könyv, de a zeneieket egyáltalán nem. Így elkezdtem gyűjteni az egész országban a zenei emlékhelyeket, s mivel akkor még számítógépem sem volt, bizony kézzel jegyzeteltem, céduláztam, mint a jó könyvtáros. Ebből a témából szerettem volna könyvet összehozni. Már jó tíz éve foglalkoztam vele, ráadásul a kutatást a külföldre is kiterjesztettem, amikor rájöttem, hogy ez nem fog menni, mert túl gazdag az anyag, szűkíteni kellene valahogyan. Ezért egy kolléganőm javaslatára úgy döntöttem, hogy először megnézem Kanizsát. Naiv módon azt gondoltam, két-három hónap alatt végzek is vele. Ennek már 20 éve, és még mindig van mit kutatni – jegyzi meg mosolyogva Kati. – Elképesztő történetek jönnek elő, ezeket azóta több könyvben is megírtam, és most már egy évtizede a Kanizsai Antológiába is adok évente egy-egy tanulmányt. Önálló kötetként legutóbb a szimfonikus zenekar története után, amit a zenekar fenntartó egyesületének felkérésére írtam, elkészítettem a Nagykanizsai zenei lexikont, amiben a legfontosabb embereket, énekkarokat, zenekarokat és más zenei vonatkozásokat foglaltam össze dióhéjban, mintegy 330 szócikkben.
- Hallhatnánk egy-két történetet?
- A Kataliszt blogomban rengeteg olvasható közülük. Legutoljára a Tarnóczyné Gutmann Ida (1864-1914) történetéről írtam, aki egy érdekes hölgy volt a gelsei Gutman családból, akiket itt Kanizsán olyan sokat emlegetnek, mint a város történetének egyik legfontosabb famíliáját. Ida Kanizsán nőtt föl, itt volt ifjú hölgy, majd Pesten élt a férjével, aki egy fontos egyletnek volt az elnöke. 1883-ban Johann Strauss, a Keringőkirály eljött Pestre az ő meghívásukra, és a Népszínházban elvezényelte egyik operettjét jótékony céllal, az egylet javára. Ezért Ida férje nagy estélyt adott Strauss tiszteletére otthonában, amire több illusztris személyt is meghívott, többek között az akkor éppen Pesten tartózkodó Liszt Ferencet. Az újságok beszámolóiból kiderült, hogy az estélyen Liszt leült négykezesezni Idával. Ebből számunkra az az érdekes, hogy Ida Kanizsán lánykorában olyan szinten megtanult zongorázni, hogy a világ legnagyobb zongoristája, Liszt nem szégyellt együtt muzsikálni vele.
Ez az apró történet is jól illusztrálja, hogy Kanizsát abban az időben tényleg jogosan emlegethették a házi muzsikálás Mekkájának. Bár zeneiskola még nem volt, csak 1926-ban lett, de kiváló magántanárok éltek a városban, és akkoriban – ami persze nem csak Kanizsán volt így – szinte kötelező volt valamifajta zenét tanulni. Többnyire zongoráztak, és a magánéneklés is nagy divat volt. De két tanár a hegedű és a cselló nagy fellendülését is elhozta Kanizsára. A csellót a bohém Sterneck Zsigmond, a hegedűt pedig a berlini zeneakadémián tanult Hofrichter Emma; mindketten több nemzedék fiataljait oktatták hosszú pályájuk során. Sok olyan tehetsége is volt a városnak, akik szinte már a profizmus határán mozogtak, vagy pedig nagyon jó műkedvelő szinten, és az sem olyan megvetendő. Életforma volt a házi muzsikálás. A kereskedelmi, üzleti életben akkor is fontosak voltak a jó kapcsolatok. Úgy vettem észre, előnynek számított, ha valaki jól tudott muzsikálni bármilyen hangszeren. Akkor szívesen fogadták a társaságban, ami az üzleti életének is jót tett. Igaz, tévé, rádió híján több ideje volt az embereknek, bár azt is leírták, hogy bizony a férfiak rengeteget kártyáztak. De sokan jártak a dalárdákba, nem csak kifejezetten a zene, hanem a társaság kedvéért is.
Nagyon sok édes és érdekes történet van, és bizony nagyon sok tragikus is, mint például Kanizsa legjobb zongoristájának, Fábiánné Pásztor Irmának és teljes családjának odaveszése Auschwitzban – és nem ők voltak az egyedüli kanizsai muzsikus áldozatok. Más szempontból volt tragikus a Bécsben, majd Berlinben nagy énekesi karriert csinált Erdősy Eugénia élete, akinek sorsát kis könyvecskében írtam meg. Talán a könyv is hozzájárult, hogy néhány éve a város szépen felújította a temetőben Eugénia és családja már nagyon tönkrement síremlékét.
Kimagasló volt a kórusélet is Kanizsán. Volt olyan időszak, amikor legalább 15 énekkar működött a városban. Volt az iparosoknak, a rendőröknek, a postásoknak, a vasutasoknak pedig több dalárdája is. Legsikeresebb a Ketting Ferenc által vezetett Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskara lett, amely 1940-ben elnyerte az amatőr kórusok legnagyobb elismerését, a nagy nimbusszal övezett Király-díjat. Nemrég volt 100 éves a városi szimfonikus zenekar, az ő múltjuk – és előzményeik is sok érdekességet rejtenek, amit nemrég könyvben írtam meg.
Nem volt kis munka előásni az adatokat, el kellett olvasni a régi kanizsai újságokat egészen 1862-től, hiszen akkor jelent meg az első, és attól kezdve mindig volt a városnak lapja, volt, hogy párhuzamosan több is. Lassan másfél évtizede, hogy hónapokat töltöttem újságolvasással és jegyzeteléssel, és az összegyűlt mozaikdarabokat ezután kellett összerakni. Ekkor készült egy nagy adatbázisom, amit azóta is folyamatosan egészítek ki a hozzáférhető új adatokkal, és igyekszem minél több részterületet feldolgozni és közreadni belőle. Persze még ki kellett egészíteni ezeket más forrásokkal is. A kutatás kezdetén nagy hátrányt jelentett a vidékiség, sokszor fölruccantam Pestre egy-egy napra, és bevetettem magamat az Országos Széchényi Könyvtárba vagy más nagykönyvtárba, ahol reggeltől estig jóformán még föl sem néztem az újságokból. Ma már sokkal könnyebb, egyre gyarapodnak a digitalizált tartalmak, dokumentumok. Bár azért nincs meg minden, legutóbb például Vannay János, a zeneiskola első igazgatójának zeneakadémiai tanulmányait csak Pesten sikerült felderíteni.
Természetesen most is egy újabb könyvet tervez a házi könyvtárában Kati. Az Arcképcsarnok Nagykanizsa zenei életének történetéből munkacímet viselő kötetben a legutóbb megjelent zenei lexikonban szereplő több, mint 200 személy közül a legfontosabb és legérdekesebb 15-20 muzsikusról kíván sokkal részletesebben szólni, mint ami a lexikon szócikkeibe belefért. S még egy nagy fába belevágta a fejszéjét: az általa a magyar színháztörténet egyik legnagyobb alakjának tartott, s egy ideje méltatlanul elfelejtett Gábor Miklósról szeretne egy lexikont összeállítani, az a munka is szépen halad.
Már rég elcsendesedtek azok a házak, amelyeknek falait a házimuzsikálás hangjai lengték be hajdanán, s hogy melyek voltak azok, és kiről, miről voltak nevezetesek, azt Kocsis Katalin írásait olvasva újra felfedezhetjük.
BAKONYI Erzsébet