Érdekes emberek, érdekes történetek 48. – A nagy generációról, a csodavilágról és a világ fejlődéséről…
Egyfajta kíváncsiság indította el a társalgást Molnár Lászlóval. Beszélhetünk-e nagy generációról a kanizsai újságírás, a média területén, úgy 30-40 év távlatából – kérdeztük a pályán negyedszázadot eltöltött egykori média-személyiségtől. A rádiós, tévés, a Zala Rádió megalapítója, a 8800.hu létrehozója, a Tablók könyve írója, kiadója, a Kanizsai Enciklopédia és a Ki kicsoda könyvsorozat társ kiadója-szerkesztője médiamunkásnak vallja magát. A nagy generációról alkotott véleménye után a többi kérdés, már adta magát.
A könnyűzenében a beat nemzedék megjelenésével ez a meghatározás nagyon jól tetten érhető, amikor megjelent egy csomó friss tehetséges ember, akik képesek voltak egy bizonyos világot, műfajt átformálni. Ahogyan egyszer csak a táncdalból megszületett a beat meg rock a 60-as évek második felében, és sorra alakultak a zenekarok. A sajtónál más a helyzet – szögezte le elöljáróban beszélgetőtársunk. – A sajtó a 80-as évek közepéig egyet jelentett a néhány országos napilappal meg a megyei napilapokkal. Az igazi forradalom technikai értelemben következett be ezen a téren akkor, amikor egyszer csak valaki kitalálta, hogy a városokban kiépített televíziós kábelrendszerek nemcsak arra jók, hogy a központi programokat szétosszák, hanem arra is, hogy némi technikai háttérrel helyi adásokat készítsenek rájuk. Akkor hétfőnként még nem volt televíziós adás, ami kiváló alkalom volt arra, hogy némi technikai előkészülettel rá lehessen csatlakoztatni egy kamerát meg a hangot a helyi televíziós kábel rendszerre. Az országban az első kábeltelevíziós stúdiót Gazdagréten alakították ki az egyik lépcsőház tárolójában, és onnan kezdtek el elsősorban olyan beszélgetős, élő műsorokat folytatni, ahol a lakóközösség ügyeiről lehetett beszélni.
Nagykanizsán 1985-ben indult el a Városi Televízió. A stúdió működtetéséhez pedig ember kellett, és megjelent jónéhány olyan ember, aki azt gondolta magáról, hogy hasznos tud lenni. Kipróbálta magát. Aztán eltelt néhány év, és egyszer csak elkezdtek szaporodni a helyi újságok is. Megint egy olyan kör-bővülés történt, amihez olyan emberek kellettek, akik az újságot megtöltik tartalommal. Egyszerűen a világ abba az irányba kezdett el fejlődni, hogy sok ember kellett a televíziózáshoz és az újságíráshoz is.
Abban az időszakban már egy másfajta politikai viszonyrendszer volt jellemző, közel sem volt akkora ereje a pártnak, az MSZMP által tulajdonolt megyei lapoknak, mint korábban. Ezek az új helyi újságok egyfajta alternatív nyilvánosságot jelentettek a magyar televízió, a rádió, a megyei és országos lapokkal szemben. Másfajta nyilvánosságot, másfajta közéletet mutattak, mint amit egyébként ezek a központi lapok sugároztak. Ezért lehet az a fajta aránytévesztés, hogy az ember azt gondolhatná, itt megjelent valami nagy generáció. Nem! Nagyon sokan elkezdtek dolgozni ezen a területen. Volt egyfajta természetes kiválasztódás, egy csomóan elhullottak, egy csomóan meg ottmaradtak. Ha most mégis a nagy generációt kéne emlegetnem, akkor ebből a szempontból a Bacskay Zoli mindenképpen az élére kívánkozik, mert ő a kezdettől fogva ott volt, és sok mindent csinált. A Pék Pali itt sertepertélt, mert minden újdonságban benne volt, lapban, folyóiratban, tévében. Gerencsér Gábor megpróbálkozott itt is. A feleségével, Nellivel 9-10 évig a Zala Rádiónál maradtak, ahol Gábor talált magának egy nagyon jó lehetőséget, a nemzetiségek szakterületét.
Ön nem akart újságíró lenni. Azt vallja, ezt a lehetőséget nem kereste, hanem kapta.
50 éve vagyok a nyilvánosság előtt. Nagyon fiatalon, 16 évesen kezdtem el házasságkötéseken, és különböző városi, üzemi ünnepségeken verset mondani. 1975-től a Családi Irodánál dolgoztam, eszembe sem jutott, hogy újságíróskodjak, rádiózzak, vagy tévézzek. 1984 tavaszán a Magyar Rádió pécsi stúdiójából felhívott egy barátom, hogy lenne e kedvem alkalmanként tudósításokat küldeni a város életéről, ugyanis ekkortól kezdte sugározni kora esténként az újudvari adó a pécsi műsort. 1984. június 4-e volt az első tudósításom napja – sorfordító dátum. A bemutatkozás valószínűleg túl jól sikerült, mert néhány hét múlva az akkori főszerkesztő, Borsos József, eljött Kanizsára és azt mondta; te kellesz nekünk, gyere el Pécsre. A családommal odaköltöztünk, és én a következő 2 évben megtanultam ott a szakmát. Beleláttam a rádió, a tévé működésébe. Amikor eljöttem onnan, arról volt szó, hogy létrehozunk Kanizsán egy főállású tudósító irodát. Már a bútorok is benn voltak, amikor az utolsó pillanatban a kezdeményezést leállították, de akkor én már elindultam hazafelé. ’87 nyarán hazaköltöztünk, s akkor jöttem a tévéhez dolgozni. Nekem az a pécsi 2 és fél év nagy előnyt jelentett a szakmában, helyzetbe hozott, mert rajtam kívül ilyent itt nem látott senki. Tudtam mit kell csinálni ahhoz, hogy egy nézhető, szórakoztató és komoly tartalommal bíró televíziója legyen a városnak. Így is történt. Egy kisebbfajta robbanást jelentett, amikor elkezdtem a kábel végén a lakásokban egészen másként beszélni az emberekhez, a riportalanyokhoz.
Az embert egy pillanat alatt megismerte a város, és elkezdték nézni a tévét. Igaz az is, hogy hétfőnként adtunk, amikor nem volt más. Ha akartak se tudtak volna mást nézni az emberek, mint bennünket. Mi meg megtöltöttük a műsort helyi ügyekkel. Nagyon sokat dolgoztunk, a beszélőkémmel sem volt semmi baj. A képújságot akkor találtuk ki, később lett mozi csatorna is. Nem helyi ügy, de részben ettől lett súlya országosan is a helyi televíziózásnak, hogy pillanatok alatt megszerveztük a helyi televíziók szakosztályát az újságíró-szövetségben, ami addig nem volt. Alakítottunk egy önálló egyesületet a televízióknak és elkezdtük a műsorcseréket. Olyan technikai előnyre tettünk szert, hogyha akkor összeáll a hálózati televíziózás, a hírpiacon megelőzzük a Magyar Televíziót. Nekünk is jöttek rendesen… Közben folyamatosan dolgoztam a rádiónak is. A rendszerváltás bűvöletében annyi volt a munka, mint a tenger. Három év után, ’90 nyarán a televíziót könnyen otthagytam, egzisztenciálisan nem érintett meg.
1992-ben visszahívtak főállásba a Magyar Rádióhoz. 1996-ban kaptam azt a megbízást, hogy hozzam létre a kanizsai rádiószerkesztőséget, a Zala Rádiót, ami 10 évig működött. Nagyon sokat dolgoztunk. Előtte 4-5 hónapi munkám volt abban, hogy a tízegynéhány embernek tulajdonképpen egy új szakmát adjak a kezébe.2006-ban országosan bezáratták a vidéki szerkesztőségeket, és ezzel vége is lett az újságíró pályafutásomnak. Nem volt miért bosszankodnom, mert véletlenül alakult így a sorsom, de kaptam 22 nagyon tartalmas évet.
Ebben az időszakban millió más munkalehetőséget adott a Magyar Rádió, a Juventus Rádió, a Muravidéki Magyar Rádió, a Magyar Televízió, az EXTRA, a pécsi körzeti stúdió. 1991-ben hozzáfogtunk a Kanizsai Napok kiállítás megrendezéséhez az Olajbányász Sportcsarnokban, melynek én voltam az első vásárigazgatója. Rendelkeztem saját televíziós technikai eszközökkel, így jutottunk ki ’93-ban egy segélyszállítmánnyal a délszláv háborúba. Rikli Feri ötletére 1994-től elkezdtük a dunántúli és a megyei Ki kicsoda sorozatot. Amire nagyon büszke vagyok, sajnos nincs aki igazolja, hogy így történt, 1995-ben a Város napját mi találtuk ki ketten a Balassa Bélával. Ezek mind az ezredforduló környékének az eseményei. 2000-re kiadtuk a Kanizsai Enciklopédiát szintén Rikli Ferivel. 2002-ben indult a 60 kötetes Tablók könyve sorozat, melynek bevételéből éltem 2013-ig. A Magyar Rádiótól kapott végkielégítésből létrehoztam egy önálló városi honlapot, a 8800.hu-t, ami nagyon jól működött, az egy más dolog, hogy komoly ellenszele volt, nem bírtam anyagilag. Végül 2014-ben mentem ki a Csapi Térségi Általános Iskolába tanítani.
Utólag azt kell mondanom, ez utóbbiért nem azoknak az embereknek vagyok „hálás”, akik ebbe a helyzetbe hoztak, hanem a sorsnak. Abban a 8 évben, a nyugdíjazásomig beleláttam a roma kérdésnek, a cigány helyzetnek a mélyébe, és az biztos, hogy változtatott az értékrendemen. Sarkítva ugyan, azóta vallom azt, hogy nekünk itt Közép-Európában nem az egymást ölő iszlamista országoknak a bevándorlói fogják a nagy problémát okozni, hanem az, hogy ennek az 1 millió embernek a sorsa hogyan alakul. Hogy be lehet-e őket állítani azoknak a sorába, akiket megfizethető módon lehet alkalmazni.
Ha rangsorolni kellene, az 50 évből mit emelne ki?
A média közül a rádió az első, aztán a Tablók könyvét és Csapit. A rádiós ismertségem minden egyéb munkámnak az alapja. Az adott bátorságot ahhoz, hogy kísérletezzek. Média ügyben, amit tudtam és amit lehetett megcsináltam.
Tudta hasznosítani Csapiban, a gyerekek között a sajtóban eltöltött éveket?
A gyereket valamilyen módon mindig le kell tudni kötni. Ha te tudsz mesélni, ha vannak történeteid, ha bizonyos feladatokhoz hozzá tudsz csapni egy-két sztorit, ezek azok az apró trükkök a tanításban, a pedagógiában, amivel az ember naponta él.
Gyakran kérdezik meg öntől azt is, hogy miért nem áll neki írni.
Hatvanhat éves nyugdíjasként már ráérnék, de úgy érzem, nem vagyok még kellőképpen ráindulva erre a dologra. Hogy én nekiálljak egy-egy sztorit rendesen kibontani, körbe írni, a szituációt és a szereplőket jellemezni, erre még nem vagyok készen, de lélekben készülök rá…
Nem volt az egy csodavilág, és ezért is csodálkozom azon, hogy még mindig egyfajta csodaként kezelik ezt az egész médiavilágot – vonja meg a beszélgetésünk elején feltett kérdés mérlegét Molnár László. – De az biztos, hogy nem kíméli a szívet…
BAKONYI Erzsébet