Érdekes emberek, érdekes történetek 27. – A Kék Duna keringővel az óceánon túlra… – Nagykanizsa mindig velem volt

Négy gyereket nevelek. Minden lekötetlen energiám elmegy rájuk – mondja magától értetődően telefonbeszélgetésünk elején a nagykanizsai születésű Galambos Lívia operaénekes. Írásunkban azt a kacskaringós énekművészi utat járjuk be, ami a kanizsai zeneiskolából elvezette az óceánon túlra. Azt is megtudjuk, miért tette le véglegesen Adél „álarcát” J. Strauss A denevér című nagyoperettjéből és miért fejezte be operaénekesi pályafutását.

Egy kis településen, Törökbálinton élünk. 2010-ben költöztünk ki a Gellérthegyen lévő csodaszép tetőtéri lakásunkból, ami a férjem, Káldi Kiss András édesanyja, Jung Zseni fotóművészé volt. Amikor kiderült, hogy ikrekkel vagyok várandós újra, egyre inkább tudatosult bennünk, hogy el kell onnan költöznünk. A babakocsi tologatás sem volt egyszerű, és a lift nélküli házban bizony gondot jelentett két gyerekkel feljutni az emeletre. Hat év után Törökbálintra költöztünk egy nagy családi házba. Mivel logisztikai szempontból nem volt más választásunk, nekem kellett visszalépni a pályámról. Már a Gellérthegyen azt is láttuk, hogy két dudás nem fér el egy csárdában. Nálunk a nagy munka délután 5-től 11-ig tartott, de ezt a 4 gyerekkel nem lehetett egyszerűen megoldani. Egy ideig édesanyám velünk élt, ő nagyon sokat segített nekünk. 2010-ig külföldi fellépésekre jártam. Előtte felkészültem a koncertsorozatra és itthon hagytam a családot. Utazgattam, átrepültem az Atlanti-óceánt. Hotelekben szálltam meg, onnét vittek jobbra-balra, és csak magammal foglalkoztam. Csak így tud az ember olyan minőségű koncerteket produkálni, amit elvár magától. Ugyanezt itthon nem lehet megtenni, mert hiába van este fellépés, attól még a 4 gyerek otthon van, és várnak rám. Egyszerűen nem volt más megoldás, megbékéltem azzal a gondolattal, hogy nekem kell hátra lépnem. Imitt-amott most is vannak felkéréseim. Egy színházi embernek, egy művésznek az elmúlt években katasztrofális helyzetet okozott a pandémia, de túléltük ezt is. ’Hál Istennek, újra rengeteg munkája van a páromnak. Kanizsára visszatérve, örömmel vettem a felkérést a szimfonikus zenekar jubileumi koncertjére, ahová András is jött volna velem énekelni, de sajnos a pandémia közbeszólt, és nem jött össze a szereplésünk.

- Tudom rólad, mindig is szerettél énekelni. Kik voltak azok a tanárok, akik felfedezték benned a tehetséget és az énekesi pályára terelgettek?

- Kisiskolás korom óta éneklek. Az általános és a középiskolában mindig kórustag voltam. Kiskanizsán zenei általános iskolába jártam, aztán édesanyám beíratott a városi zeneiskolába, és hegedűs lettem. Szalai Sándor tanár úr volt az oktatóm, Kolonics Marika a szolfézstanárnőm. Mivel az énekórákon mindig, mindent el tudtam énekelni, de a zeneelméletet nem szerettem, Marika néni azzal bíztatott, jól van Lívia, te csak énekelj, a többi meg majd alakul szépen. Ő kísért el Szentendrey Zsuzsa énektanárnőhöz. Rajtuk kívül az akkori Landler Jenő Gimnáziumban Stimecz tanárnőnek köszönhetek nagyon sokat. Nekünk kanizsaiaknak, Baráth Yvette-nek és Németh Krisztinának elképesztő szerencsénk volt, mert Zsuzsa néni világszínvonalú hangképző tanár volt. Egy olyan fantasztikus bel canto technikát tanított nekünk, amiről addig fogalmam sem volt.

- Érettségi után hogyan alakult a pályaválasztásod?

- ’86-ban érettségiztem, de édesapám számára nem volt elfogadható a zenei pálya, pedig engem akkor hallgatott meg Für Éva, egy zenei szakiskola tanára, és elmondta, hogy mit kell tennem ezzel az adottságommal. Édesapám rövid válasza az volt, hogy szó sem lehet róla. Végül így kerültem magyar nyelv és irodalom, valamint ének szakra a szombathelyi főiskolára. Ezért volt a pályám kezdetén a nagy vargabetű. Teljesen váratlanul azonban ’89-ben meghalt édesapám. Mivel a családunkból ’56-os menekültként sokan élnek Kanadában, jött az ötlet, hogy töltsek kint náluk egy évet. Így kerültem ki Windsorba, a Nagy-tavak vidékére. Egy 200 ezer lakosú, ottani viszonylatban kicsi városba, ami mellett azonban ott lüktetett – mint nálunk Pest és Buda –, az az őrült nagy, USA-beli város, Detroit, ahová átjártam. Minden nagyobb lélekszámú magyar kolónia épített magának saját templomot. Én Detroitban a ferences szerzetesek templomába jártam reformátusként. A kántoruk meghallott énekelni, és a kint tartózkodásom második hónapjától felkért énekelni. Minden vasárnap három misén énekeltem az adott liturgikus anyagot, szólóztam, valamint templomokban és magyar házakban adtunk koncerteket. Kiérkezésem után azonnal járhattam az emigránsok iskolájába, és magántanulóként bekerültem az egyetemre éneket tanulni. Minden szépen alakult, de én visszavágytam. Úgy éreztem, ha nem láthatok valami régit, akkor megzavarodok, mert ott minden annyira új volt, és annyira más. Egyrészt, az európai ember számára hiányzik az a kultúra, ami nálunk van. Másrészt rá kellett döbbennem, hogy bizonyos szinten túl a klasszikus éneklésnél jó eltölteni pár évet Európában. Művészként is azt tapasztaltam, hogy sok tengerentúli kollégám jött át itt befejezni a tanulmányait, vagy itt elkezdeni a pályáját, hisz ez presztízst jelent a szakmában. Amikor hazajöttem, lediplomáztam magyar – ének szakon, majd felvételiztem a Zeneakadémiára. 4 év múlva megszereztem az énekművészi és hangképzőtanári diplomát is. Fontos megjegyeznem korábbi tanáraim mellett, Maria Teresa Uribe chilei származású operaénekesnő nevét, aki a diplomám előtt 2 évvel kezdett el tanítani. Ő nyitotta ki a hangomat az opera felé. A színpadi jelenlétet, a hangi kiteljesedést ő tudta megmutatni úgy, hogy az egész testet használva, a kislábujjamtól egészen a koponyám tetejéig mindent bekapcsolva tudjak énekelni. Ő volt az, aki ezt a végső ajtót kinyitotta a számomra. A művészi diplomámat ’95-ben szereztem meg, és utána pont Marite révén – mivel ő egy évig Dél-Amerikában turnézott –, hangképző tanárként átvehettem a helyét a Nemzeti Színházban. Mindkét diplomámon ott volt Nagykanizsa. A tanárképző diplomán a karvezetői diplomakoncertemen a volt gimnáziumom vegyeskarát vezényeltem, a másik diplomakoncertemre pedig egy busznyi ember jött el Zsuzsa nénivel, Stimecz tanárnővel és Szebenyi Marika igazgatónővel együtt.

- A kezdetekben Kanizsán is gyakran hallhattak koncertezni. Máig is sokan emlékeznek a Kiskastélyban megrendezett karácsonyi koncertedre, ahol az első férjed kísért zongorán, valamint szintén a Rotary Kft. által szponzorált alsótemplomi karácsonyi koncertjeidre, amit a templom kántora, Metz László kiválóan kísért orgonán. Hogyan volt tovább?

- A diplomám évében jelentkeztem egy meghallgatásra a Kovács József operaénekes által alapított Interoperettbe, ahol a nyári szezonban heti rendszerességgel tartott előadásokat a társulat. Kovács József minden évben felkarolt egy fiatalt, akkor éppen én voltam az, és 10 éven keresztül, a fiaim születéséig, 2004-ig tagja voltam a nemzetközileg is elismert társulatnak.

- De lépjünk még pár évet vissza, hiszen bécsi színpadon is felléphettél volna.

- ’97-ben állapotos lettem a lányokkal, és pont abban az évben kerestek Bécsben egy Adélt, Johann Strauss A denevér című nagyoperettjéhez. Mivel váratlanul érkeztek az ikrek, Eszter és Lídia, a bécsi szereplések elmaradtak.

- De 1 év múlva mégiscsak rád talált Adél szerepe, ami jelentős fordulatot hozott a pályádon.

- ’98 novemberében volt egy énekverseny az Operaházban, ahol én nyertem el Az év énekese címet. Mivel ’99 ifj. Johann Strauss Emlékév volt, bemutatkozhattam az Opera nagy gálakoncertjén mint Adél, majd másnap az Interoperett show-jában is énekelhettem, amit a tv élőben közvetített.

- A kacskaringós utad egy magyar származású, Kanadában élő impresszáriónak köszönhetően tovább folytatódott, aki azonnal szerződést kötött veled, és ismét eljuthattál Amerikába.

- Neki köszönhetően volt szerencsém 2010-ig az USA, és Kanada területén nagy koncerttermekben, színházakban az ottani szimfonikus zenekarok kíséretében kifejezetten újévi gálakoncerteket énekelni. San Diegotól Los Angelesen át Vancouverig, majd Calgary, Edmonton, Toronto, Ottawa, a másik oldalon az Atlanti-óceán mentén Montreál, Washington, New-York és Florida következett. A menedzser a bécsi újévi koncertek mintájára próbálta az észak-amerikai kontinensre átvinni ezt a fajta hangversenyt, főleg bécsi és magyar énekesek, karmesterek és balettosok közreműködésével. Fantasztikus élményeket nyújtottak nekünk is ezek a fellépések.

- Térjünk vissza a mához, a második házasságod felé.

- ’99-től operakoncerteket, valamint kifejezetten magyar témájú koncerteket énekeltem a Duna Palotában a Duna Zenekar kíséretében. Ott kezdtem el Andrással dolgozni heti rendszerességgel. A fiúk születése után még 5 éven keresztül megvoltak a külföldi munkáim, de azóta a családnak élek, én vagyok a logisztikai mindenes. A lányaim diplomával rendelkező, három nyelvet beszélő fiatalokká cseperedtek, a fiúknak a sport lett az életük, hisz 7 éves koruk óta karatéznak. Andráska kétszeres egyéni Európa-bajnok, Attila pedig csapatban Európa-bajnok, valamint többszörös Országos és Diákolimpiai Bajnok. Nem erőltettük semmilyen irányba a gyerekeket, egyedül Attila, a legkisebb fiú tanul autodidakta módon zenét. Furulyázik, gitározik, zongorázik és hegedül. Fél éve jár egy híres gitárművészhez tanulni…

Bakonyi Erzsébet

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Újság május 20-án megjelent lapszámában olvasható.