Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat… – 1944 tavasza, a borzalmak tavasza volt

A II. világháború vége előtt egy évvel, 1944 április végén, május közepén 3000-nél több kanizsai polgárt hurcoltak el a vallása miatt. Közülük 300-an voltak azok, akik túlélték a borzalmakat. Az egyik túlélő Galla Józsefné született Pauk Anna zeneművész, a Zeneakadémia egykori ének- és zongora szakos növendéke, nagykanizsai zenepedagógus volt. A háború után visszatért Kanizsára, és „A 12539-es számú fogoly című és Birkenau-Auschwitz-Sömmerda 1944-1945 alcímű kötetében megírta visszaemlékezéseit. Az első részben az indulás előtti napok történéseit foglaltuk össze.

Másnap megindult a gettó élete, harc a mosakodásért, harc a korty meleg teáért, takarítás, seprés, sorállás az első bablevesért.”

„Hogy napközben a gyerekek ne szaladgálhassanak és rosszalkodhassanak gazdátlanul, kórusoztam velük. Ez volt a templomi rabságunk egyedüli derűs pontja. Két-három nap alatt megismertük német őreinket. Lassan kezdtek csomagok és látogatók is érkezni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. Mivel ezek 6-10 éves kisgyerekek voltak, mindenkit idegesített az ugrálásuk és játszadozásuk. Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust. Körülbelül egy hétig német őreink voltak, fiatal, közömbös Wermacht-katonák. Akkor egyszerre csak eltűntek a németek, és magyar rendőrök váltották föl őket. Szigorúak, gorombák és kíméletlenek voltak. Egy reggel aztán megjelentek magas rangú Gestapo-tisztek, és ezután már őreink SS-katonák voltak. Némán fogadtuk őket. Mikor pedig reggel 3/4 4-kor egy durva hang felköltött bennünket, hogy azonnal felkelni és 15 perc múlva az udvaron sorakozó, egy pillanatig sem voltam meglepve. És talán furcsa, ha leírom, hogy fájt otthagyni a templomot, valahogy már lakályossá, otthonná alakult a szalonnával és bimbikkel megszentségtelenített, száradó fehérneműkkel és szellőző ágyneműkkel kidíszített, szegény meggyalázott templomunk.

A csomagokat kocsikra rakatták. Ó, milyen kegy! Felpakolták a tetejébe a magatehetetlen öregeket, és aztán 50-60-as csoportokban, sűrű rendőrgyűrű között elindultunk a teherpályaudvar felé. Városom, kedves buta kis városom idegen volt és ellenséges. A lakásokból függönyök mögül alattomos, lapos pillantások szálltak felénk, mintha idegen utcákon járnánk, pedig hát a jó öreg Csengery utcán kopogtak utolsót a szegény csapat léptei. Sokan kaptak útközben csomagot, csupa egyszerű emberektől.

Vajon hová megy velünk a vonat? Az ijedelem egyre nagyobb lett bennem, amikor Illés rendőr őrmester megszorította a kezemet, s valami egészen mélyen kongó hangon azt mondta: „Az Isten óvja és vezérelje magukat, kisasszony!"

„Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat. Szemem szomjasan itta be utoljára a házunk képét. Csak néztem, néztem megbűvölten, láttam a házunkat, a szobám ablakát, még a szekrényem nyitott ajtaja is látható volt egy pillanatra. Aztán a sövénykerítés eltakarta szemem elől a házat, csak a gesztenyefa koronája intett búcsút. Nem tudom, mikor tűnt el a szemem elől, mert elvakítottak a könnyek.”

A nagykanizsai „gyűjtőtáborban” elhelyezett zsidók második csoportját május 17-én szállították el, német szerelvényen és német őrséggel (1217 főt), s a szerelvény május 21-én hajnalban érkezett meg Auschwitzba…

Bakonyi Erzsébet